A Mediawave-en a Világ/Képek szekció kettő hosszú dokumentumfilmjének köszönhetően szerencsére ismét bizonyítást nyert az a hipotézis, miszerint nem csak az a doku bírhat jelentőséggel, amelyik súlyos társadalmi problémákról vagy történelmi skandalumokról tudósít. Az élet apró örömei és abszurd mozzanatai gyakran árulkodóbbak. Nem csak szórakoztatóbb, de izgalmasabb is, ha a tárgy nem egy kitüntetett esemény vagy személy, hanem a lényeget a részleteiben rejtő emberi élet, a dolgok mindennapi folyása.

Bálint Ibolya Apró örömök című dokumentumfilmjében egy napi megjelenésű hirdetőújság apróhirdetései apropóján vezeti be figuráit, majd könnyeden, laza, de pontos dramaturgiával árul el róluk mind többet, és köti össze sorsukat, a módszer néhány kisvárosi-kertvárosi közegben játszódó játékfilmre, például az iskolateremtő Rövidre vágva című Altman-opuszra emlékeztethet távolról. Az Apró örömök erénye a mindennapi célokra, reményekre és csalódásokra, bánatokra és örömökre irányuló szeretetteli figyelem mellett az, hogy nem fél bevetni a játékfilmes eszköztárat. A jelenetszervezést, a beállításokat, a képek illesztését tekintve olykor mintha fikciós játékfilm peregne a vásznon, azzal a megkötéssel, hogy színészei saját magukat játsszák, elfogadva a film szabályait. Az Apró örömök egészét szervező, dramaturgiáját megadó alkotói koncepciónak köszönhetően a játékidő alatt sietség nélkül, de jó ritmusérzékkel adagolt információk bevezetnek a kétnyelvű magyar-román közeg egyszerű alakjainak az életébe, körvonalazzák lehetőségeiket és problémáikat, és emellett történeteket szőnek, hogy végül meglepő, érzelmi azonosulásra lehetőséget adó fináléhoz vezessenek.

A szerb Boris Mitic filmje, a Viszlát, hogy vagy? egy kísérlet arra, hogyan lehet kifejezni a kissé cinikusra, jobbára bölcsre öregedő ember gondolatait, aki elérte a kellő távolságot az élet és a történelem folyásától ahhoz, hogy meglássa a visszásságokat. Az egyszerű, nevetésre vagy gondolkodásra ösztönző képek az emberlakta vidék banális részleteiben rejtőző abszurditást mutatják, a narrációként szolgáló, belső monológként megfogalmazott aforizma folyam pedig nagy igazságokat forgat ki sarkaiból.
 
A film játszva veri át áldozatát, a nézőt, méghozzá kétszeresen. Egyfelől tökéletesen alkotja meg a nézőpontot, amelyből a világot ábrázolja, és remekül leplezi ennek a szubjektív tekintetnek a merőben fiktív voltát: a képsorok alatt futó monológ mögé mindenki a cinikus, hol blöffölő, hol bölcselkedő idősödő jóbarátot képzeli, miközben a szöveg maga egy több száz könyvet átbújó fiatal filmes aforizma-gyűjtő és szerkesztő munkájának eredménye. Másfelől a lehető legegyszerűbben leforgatott, egy darab kézi kamerával magányosan felvett, minimális energia befektetést igénylő filmek álruhájába bújik a doku, miközben a fent említett filmes hat évnyi munkája van benne, hogy bejárta hazáját és megkereste legjellegzetesebb helyeit, legbeszédesebb motívumait. A film szerethetőségének az egyszerűségén túl a titka az, hogy nem dühöng vagy búsong az ember világban való jelenlétén és környezetre gyakorolt hatásán, hanem nevet rajta, és nevetett is. Szeretete mellőzi a pátoszt, kritikájában nincsen gúny. Pontos ember(iség)ismeretre vall a mértéktartása és lényeglátása. Nem csak a nevetés, de a vetítést követő taps és egy fődíj is bizonyította a módszer eredményességét.

E két film remek példa arra, hogyan lehet szórakoztató módon megragadni az emberéletet ma – a tragikus sorsokról vagy kerekre szabható mesékről lemondva, a legapróbb részletekből kiindulva, óvatosan, hivalkodás nélkül és látszólag könnyedén az Egész felé tájékozódva.