A színészek játéka korrekt, de ettől tovább nem jutnak. A fiatal és tehetséges Bata Éva sem. A főszerepet alakító frissen diplomázott színésznőből ezúttal valami hiányzik. Denis megformálása statikus marad, hiába  rejt  sok lehetőséget a szerep: a vidékről Párizsba kerülő fiatal lány óriási változáson megy át. Mintha olyan könnyedén át lehetne lépni addigi önmagán, s az üzleti siker érdekében, még a gyújtogatás garázdaságát vállalva is, cselekedni. Ez komoly döntés és belső harc következménye, hisz az átalakulás nem véletlenül megy végbe, ő maga akarja.

Denis tehát Párizsba érkezik egy rokonához, Janához. A nő vágya nevű áruházban kezd dolgozni, s a tulajdonos Octave első pillantásra beleszeret, de a gonosz és megátalkodott Jean Jouve úr is szeretné a lányt legalább egy kellemes délutánra. Miután ezt nem kapja meg, jön az ármány és cselszövés, elhiteti Octave-val, hogy kapcsolata volt a lánynak egy másik alkalmazottal (Robineau-val, aki viszonzatlanul valóban szereti a lányt), így mindkettőjüket kirúgják. Ám végül fény derül az igazságra, s az Octave álal a vagyonáért elcsavart fejű Desforges kisasszony a rettegett Jouve úrral egy másik áruházat nyit. Ezzel  ellehetetleníti a kiskereskedőket, köztük Denis rokonát, Janát is. A nő vágyával éppen szemközt lévő áruház viszont rejtélyes körülmények között leég, és láthatjuk Denis arcán a kaján mosolyt, miközben meggyújtja cigarettáját, s immáron igazi vagyonos hölgyként Octave oldalán ő is tagja lesz egy addig számára ismeretlen társadalomnak.

Hegyi Barbara játékáról szintén a fent említetthez hasonló mondható el: az általa alakított Henriette Desforges vagyona miatt rendkívül befolyásos személy, akit kezdetben a legkevésbé sem érdekel a divat, ám egyszerre óriási változáson megy át, sőt ő maga is irányítója lesz a divatvilágnak. Éppen a fokozatosság, az árnyaltság hiányzik karaktere megformálásából; a hoppon maradt női énje, aki egy másik szövetséget köt, hogy megbosszulja sérelmeit. S e bosszú veleje hiányzik, az elszántság, a mindent ledönteni képes düh, amellyel a férfi ellen fordul, aki csúnyán kihasználta.

Mindvégig bravúrosan játszik viszont a meleg transzvesztitát alakító Lajos András és Csőre Gábor. A paródia minden eszközét felhasználva olyan bulvársajtósokká válnak, akik nem riadnak vissza semmitől, melegek és a nők kedvencei, élnek-halnak a divatért, s ruhakölteményeiket egészen eredeti módon képesek viselni. Az egész előadásból kiemelkedik közös jelenetük, amelyben a kihallgatott Denis és Octave beszélgetését játsszák el újra, eltúlozva, igazi stílusparódiaként.

Apropó, stílus. A rendezőnő korábbi állítása szerint éppen a musicalek stílusa az, amit céltáblájuk középpontjába akarnak állítani. S talán éppen ez a bökkenő: a próbálkozás elbukik. A kellő humorral tűzdelt darabnak nem sikerül egységes musical-paródiává válnia, sőt bizonyos esetekben úgy tűnik, beáll a musicalek sorába. Octave szerelme nagyon is őszinte, a vidéki kislány álmainak beteljesülése, Robineau szerelmi szenvedése, Jana Baudu, a fiatal kalaposlány lázadása egytől egyig igazi musicalbe illő történetelemek. Ez utóbbiban pedig megjelenik a szörnyűnek vélt kapitalista társadalom elleni felháborodás.

De akkor mégis miben hoz újat a darab? Musicalként nem mondható igazán radikálisnak, a téma pedig még annyira sem.  Viszont az interneten olvasható információk alapján az is felmerül, hogy a rendező és a színészek közötti kommunikáció bizony nem volt a legmegfelelőbb. Talán az lehet a hibaforrás, hogy míg egyes színészek a darab radikális mivoltát a musical hagyományainak felbontásában látta, addig másik a témát tekintették – meglepő módon – újnak.

Pedig a fogyasztói társadalom pellengérre állítása cseppet sem újkeletű dolog. A Fetherstone – Turner – Hepworth szerzőtriász körülbelül három évtizeddel ezelőtt írta meg A test című munkáját, amely élesen szembefordul az akkori társadalommal. S nem is csak azzal, hiszen alaposan vizsgálják benne, hogy a vallási böjt szerepe miként változott meg az évszázadok során. Foucault pedig éppen arról ír A szexualitás története című (fő)művében, hogy míg azt állítjuk, nem beszélünk a testiségről, mást sem csinálunk. Mindezek mellett még mindig ott a Zola-regény, amely a darab alapját képezi – a saját korában valóban igazi újdonságnak a számított téma.

Mindezzel együtt Hegedűs D. Géza Csőre és Lajos párosa mellett szépen és szuggesztíven játszik. Az általa megformált Jean Jouve igazi aljas nőcsábász, alamuszi tekintete a kettősséget rejti, amellyel az áruház tulajdonosát, Octave-ot is megtéveszti.

A táncosok egyben az áruház eladói is, közülük Kovács Patrícia játéka megkapó, de nincs benne semmi parodisztikus. A magát könnyen eladó, a pénz és saját teste hatalmát beismerő fiatal lány tapasztalatait adja át a kezdetben naiv Denisnek. Alakításában egyszerre jelenik meg az enyhe erotika és a saját adottságait kihasználó, de titkon talán mégis szerelemre vágyó fiatal nő képe; Duda Éva koreográfiája is ezeket a kettősségeket sugalltatja a táncosokkal.

A színpadképet mindvégig a bábuk uralják: arctalanok, akarat nélküliek, ahogyan e közösség minden tagja. Ilyenné válik a mű végére Robineau és Jana Baudu is, kénytelenek behódolni.

A jelmezek Petra Vlachynska és Barbara Wojtkowiak munkáját dicsérik, akik egészen provokatív módon öltöztették szereplőiket. Különösen igaz ez a transzvesztita párosra, akik harisnyatartót vagy éppen fűzőt viselnek. Nemcsak a nemek határának elmosása ez, ami egyre inkább jellemzi napjaink divatját, hanem ennek őszinte felvállalása is. Ha valami radikális a darabban, akkor az a jelmezköltemények tömkelege, amelyet e két fiatal művész hozott létre. Bravúros a pekingi bejárónőt avagy szakácsnőt alakító Viszt Attila, aki holdjárójában és testhez simuló, popsikivillantós, fűzős, padlizsánszínű ruhájában virít a színpadon. A táncosnők hegyesedő műmellbimbója is igazi truváj, az egyre inkább elterjedő mellbimbóplasztika szép kritikája.

Az előadás némiképp mégis csalódást okoz. A végén persze tapsvihar, szereti a Pesti Színház közönsége, amelynek oka megint további, fajsúlyosabb kérdésekhez vezetne.