Adott egy bécsi opera, egy kilenc főből álló német zenekar, egy japán dobos, hat kjógen- és egy nószínész. Tehát Kelet és Nyugat csodás szintézisének lehettünk szemtanúi a tokiói Opera City koncerttermében. A zenészek, a Brémai Kamarazenekar tagjai úgy zenéltek, ahogy Mozartot elő kell adni. A színészek bohóckodtak, mely a klasszikus kjógenszínház gyakorlatán alapul, azonban mindezt modern, harsány humorral vegyítették. Tarkabarka ruhájuk szintén a kjógen világát idézték.

Természetesen csak férfi színészeket láthattunk. A legkirívóbb az Éj királynőjének megjelenése volt. Kék kimonója szinte közhelyesnek tűnt, azonban a kimonó csak a térdéig ért; fekete nylonharisnyában csábította a Napvezért, sőt a az összes többi résztvevőt is. A Napvezér, akit az előadás napján a 86. születésnapját ünneplő Sigejama Szennodzsó keltett életre, egy napot ábrázoló álarcot, az Éj királynője pedig a megjelenésekor elsötétülő színpadon egy fluoreszkáló holdmaszkot viselt. Ha a maszkot levették, más szerepet játszottak. A Sarastro-szerepben megjelenő Napvezérből Monostatos, az Éj királynőjéből pedig a három hölgy lesz. Hasonló párhuzam fedezhető fel a viselkedésükben is. Az Éj királynője a Bosszúária alatt egy karddal hadonászva szinte őrjöngött a színpadon, ezek után a Napvezér Sarastro nagyáriájára ugyanazzal a karddal imitálta az Éj királynőjének előbbi mozdulatait, azonban ő csendesen, kimérten tette ezt. Tehát ez az értelmezés szembement azzal az általános meglátással, hogy a két figura egymás ellentéte, és inkább egymáshoz közel helyezte őket.

És a többiek: Tamino, bár a név eredetileg egy japán herceg neve volt, itt egyszerűen Herceg, Papagenóból és Papagenából ellenben Taro és Hanako lett. Ezek Japánban általános nevek, nemcsak a mindennapi életben találkozhatunk ilyen nevű emberekkel, de a kjógendarabokban  is állandóan megjelennek. Ezzel eltűnik a Papageno és Papagena nevéből származó szóvicc, és a hangsúly a kjógen világának általánosító jellegére kerül.

Paminából Hercegnő lett. A Képária alatt egy embernagyságú paravánt toltak be a színpadra, melyen egy primitíven megrajzolt japán babát láthattunk. Aztán a paraván az ária után is a színen maradt, és magát a Hercegnőt is ez személyesítette meg. A két pár elnevezése is a kjógent  idézte, ahol a szereplőket csak foglalkozásuk vagy tisztségük nevével illetik, de ha éppen személynevük van, olyan általános az, mint nálunk a  János és a Mariska.

Említést érdemel még a színpadi kisegítő is. Mindhárom klasszikus színházi formában találkozhatunk a darab cselekményén kívül álló „láthatatlan" szereplővel. A nó és a kjógen kókent (szó szerint „hátsó szemlélő") használ. Elnevezését abból kaphatta, hogy az előadás nagy részében a színpad bal hátsó sarkában térdel. Ha szükség van rá, segít a főszereplőnek, megigazítja a ruháját, kezébe adja a kelléket, de ha a főszereplő hirtelen szívrohamot kap, beugrik helyette, és végigjátssza az előadást. A kabuki és bunraku esetében kurokóval (jelentése „fekete ember") találkozhatunk. Tetőtől talpig feketében van, még az arcát is egy fekete fátyol takarja.

Jelen előadásban, bár a kjógenben is használatos kókenre számítottunk, mind megjelenésében, mind elnevezésében kurokót láthattunk. Ő hozta be és mozgatta a kígyót, ő tolta be a Hercegnőt, ő segítette Hanako-Papagenát az átöltözéskor, hogy öregasszonyból fiatal lánnyá alakulhasson. Azonban míg a klasszikus előadások íratlan szabálya a kisegítők láthatatlansága (vagyis láthatóak, de mégsem veszünk róluk tudomást), A varázsfuvolában a segéd jelenléte is humorforrás volt. Az Éj királynője dührohamaiban rendszeresen rajta töltötte ki mérgét, vagy mint egy cselédnek utasítgatott neki. „Kuroko, takarítsd el a kígyót!" – kiáltotta az első szín végén, majd elviharzott a színpadról.

A zenei részeket a Brémai Kamarazenekar fúvós részlege szolgáltatta: két oboa, két klarinét, két fagott, két kürt és egy nagybőgő – fuvola nincs. A zenekar jelenléte a német-japán diplomáciai kapcsolatok 150. évfordulójának része. Mert hogy Japán idén nemcsak magyar-japán, de német-japán évet is ünnepel. A zenészek tökéletes muzikalitással szólaltatták meg Mozart remekművét. Ezúttal nem volt ének, a zenekar mégis teljes összhangban volt a színészekkel, sőt ők maguk is együtt bohóckodtak velük. A zenészek egyszer csak vadállatok maszkjait öltötték magukra, hangszereikkel állathangokat imitáltak, melytől a jámbor Herceg nagy ijedtében elkezdett fuvolázni. – Bár általában Tamino fuvolajátékára jelennek meg a békés vadállatok, itt mindez fordítva történt: a  Herceg a vadállatok megjelenésére kezdett a híres fuvolajátékba.

Az előadás egyik fénypontja Taró-Papageno Egy tűzről pattant lányka kezdetű áriája. Taró itt úgy táncolt a legyezőjével és csengettyűjével, mint Szanbaszó az Okina című nódarabban. Az Okina a nórepertoár legősibb darabja, olyan jelentőséggel bír, mint az európai kultúrkörben az Oidipusz király. Ehhez a rituális darabhoz igazították A varázsfuvola előadását, mely ebben a távoli miliőben is tökéletesen megállja a helyét. Szanbaszót egy kjógenszínész játssza, és a hosszú és boldog életet élteti. Egyik táncát egy csengettyűvel a kezében adja elő, éppen olyannal, mint ami Taró kezében is volt. Taró táncából, aki már néhány pohár francia vörösbort felhajtott, az életszeretet és életigenlés érezhető, csakúgy, mint amit az öreg Szanbaszó ceremoniális tánca is kifejez. Taró ezután az egész zenekarral együtt koccint, és iszik még egy pohárral, majd a dallamot újra hallhatjuk immáron a részeg zenekar előadásában. Végül a hangszerek hamis, ám tökéletes összhangaja és csuklása után a zenészek ülve táncra perdülnek a saját játékukra.

Az előadók percről percre újabb poénokkal és ötletekkel kápráztattak el, a közönség pedig az előadás alatt megállás nélkül nevetett. Szórakoztató volt, pedig ez a fajta hahota nem jellemző sem A varázsfuvolára, sem a kjógenszínházra. Bár a dalmű sok komikus szituációt rejteget, az egyszerű nevettetésen túlmutató mélységek legalább olyan fontosak. A komoly nó komikus párjaként kialakult kjógen pedig az emelkedett szórakozást szolgálja. A jó kjógenelőadás mindössze egy enyhe mosolyt csal a nézők arcára. Legendává vált a történet, mely szerint a kjógenszínész Jamamoto Tódzsiró leszidta a fiát, mert az előadása alatt a közönség túl hangosan nevetett. Bár a jelen előadás szereplői a Sigejama család tagjai, az említett Jamamoto családdal azonos irányzatot képviselnek, a két család játéka, mint tűz és víz. A Jamamotók kimértségével szemben észrevehető a Sigejamák gyakran improvizációra épülő harsánysága. Ahogy mondják: a Sigejamák a lelküket is eladnák egy poénért. Ezt A varázsfuvolát az átlagos sigejamás előadásnál is hivalkodóbb stílus miatt nem is lehet  teljes mértékben kjógennek tekinteni.

A nyugati zenei hagyományokat megelevenítő brémai muzsikusokon kívül egy japán dobos is részt vett az előadásban. Ő a színészek kjógenes megszólalásait kísérte, és persze a zenekarral együtt bohóckodott. A darab zárókórusában szólalt meg először a zenekar és a japán dob egyszerre a nószínész által életre keltett Hang nó-táncára. A Hang megjelenésében a nódarabok természetfeletti lényeit idézi, fejdíszén egy lant, olyan, mint amilyet Orfeusz kezében látunk. Ez a zárójelenet az egész előadást összefoglalja, megerősíti a kultúrkörök közötti kapcsolatot és átjárhatóságot. Európai zene japán dobbal és japán tánccal együtt – a sok nevetés után igazi magasságokba emelte az estét.

Mozart: A varázsfuvola

Napvezér: Sigejama Szennodzsó
Éj királynője: Sigejama Ippei
Herceg: Sigejama Dódzsi
Taró: Sigejama Maszakuni
Hanako: Sigejama Akira
Hang: Tesima Kódzsi (nószínész)
Segéd: Igucsi Tacuja

Japán dob: Nakamura Dzsukei
Brémai Kamarazenekar fúvósai

Játszódik: Kiotó és környékén
Idő: nincs meghatározva

Zenei átirat fúvosokra: Josef Heidenreich, Andreas Tarkmann
Szövegkönyv: Komija Maszajaszu

Tokyo Opera City
2009. október 14.