A művek egytől egyig két moszkvai mágnás és gyártulajdonos: Ivan Morozov és Szergej Scsukin egykori gyűjteményének részét képezték. Az 1917-es orosz forradalmat követően a hatalmas kollekció az állam tulajdonába került, Scsukin és Morozov elhagyták az országot. A képeket előbb a Modern Nyugati Művészet Állami Múzeumába, majd a háború után Sztálin rendeletére a Puskin Múzeum és az Ermitázs raktáraiba szállították. Budapesten 1978-ban volt utoljára válogatás a Puskin Múzeum gyűjteményéből, de ezek a képek még nem szerepeltek magyar közönség előtt.

 

Mindkét gyáros annak a feltörekvő, tudás és tehetség útján vagyont szerző társadalmi réteg tagja volt, akik a nemesi származás hiányának ellensúlyozására, és mintegy saját gazdagságuk reprezentálására milliárdokat költöttek művészetre, kultúrára és jótékonyságra. Kétség kívül üzleti alapon működő művészetpártolás volt ez, de mindkét fél számára hasznos. A felkapott, kiállított és ezáltal propagált művész, de az ebből profitáló támogató számára is hasznos – már-már szimbiózis-szerű – kapcsolat. Ezek a gyűjtők zseniális hatodik érzékkel éreztek rá a festményekben rejlő értékre, s ez alól Scsukinék sem jelentenek kivételt: a kiállított alig több mint félszáz kép is bizonyítja, hogy nem dilettáns sznobizmus vezette őket.

Morozov tudatos gyűjtő volt: a korszakban jelen lévő, különböző irányzatok mindegyikéből vásárolt magának. Többek között a kiállítás Denis, Renoir vagy Cézanne-festményei az ő gyűjteményéből származnak. Ezzel szemben Scsukin szenvedélyes és kevésbé kiforrt koncepcióval elsősorban Picassót, Gauguin műveit kutatta, és igazából mindent ami akkoriban extravagáns vagy meghökkentő lehetett.
 

A gyűjtők mellett illik magáról a tárlatról és természetesen a gyűjteményről is szót ejteni. A tárlat a klasszikus kronologikus elrendezést követi, nyolc egységbe gyűjtve a különböző irányzatok képviselőinek reprezentatív alkotásait. Mert tényleg reprezentatív alkotásokról van szó; nem korszakbemutatásra vagy egy-egy életmű végigkövetésére vállalkozik a tárlat. Hatalmas gyümölcskosár ez ínyenceknek: csak a legérettebb falatokkal tele.

A tárlatra belépőt rögtön Corot Fürdőző Dianája (1873) fogadja. A fák előtt sejtelmesen fénylő alakban a művész kedvenc modellje, Emma Doligny szépsége tükröződik, nem is engedve a tekintetet tovább, az erdő mélyére. Ez realizmus. Innen indulunk.

Van Gogh Börtönudvarából lépünk a próféták, a Nabik látomásos festészetébe. Itt van Carrére Az anya csókja című barnás, szürkés árnyalatú képe vagy az „alapító”, Maurice Denis formákkal és térrel kísérletező portréja feleségéről, Marthe Denisről.

De a bejáráskor nem volt idő nagyon elmerülni bennük. Már Barbizonban jártunk, a Fauves-ok közt, aztán következtek az impresszionisták gyors és egyszeri vonásokkal készült képei, Monet hídján átsétálva (Monet: Fehér vízililiomok), Renoir (Kertben) és a „modern” születését figyelhettük meg.

Cézanne, a századvég Párizsa, a nagyváros, színház, kávézó, bál, Ady Párizsának a hangulata, az elmúlásé, Toulouse-Lautrec-é és Degas-é. Ahogy közeledett Picasso és az avantgard részlege, úgy volt érezhető egyre jobban a művek hagyománnyal való párbeszédigénye és az egyre erősebb törekvés reflektálni rájuk valahogy. Gauguin (Matamoe), Matisse (Sarkantyúvirág), Henri Rousseau, Derain, Picasso – hogy csak a legnagyobb neveket említsük a második teremből. És persze Fernand Léger. Valahol a kubizmuson túl. Ide érkeztünk, és mára ezt hagytuk el, vagy legalábbis átértelmeztük...