irodalom
2010. 06. 10.
Anyakönyv, fájdalomtörténet
Zeke Gyula: A Bécsi úton
Mit kezdjünk az aparegények fényében az első anyaregényekkel? Vizsgálhatjuk-e az aparegényektől, a magyar irodalom kedvenc hipertémájától függetlenül ezeket? Fel kell-e merülnie valamiféle összehasonlítás szükségességének? A kérdések és válaszok elsősorban Zeke Gyula A Bécsi úton című regénye kapcsán születtek.
A 20-21. század fordulójának magyar irodalmában meghatározóan vannak jelen az aparegények. Mondhatnánk, az elmúlt harminc év az aparegények kora lett. Ezt a kort Nádas Péter Egy családregény vége című, irodalmi mérföldkőnek tekinthető alkotásától, 1977-től számíthatjuk; igaz, a családregény csupán a későbbi aparegények – például Esterházy Péter Harmonia Caelestise, Vámos Miklós Apák könyve című műve vagy Jánossy Lajos Hamu és ecet című kötete (és még sorolhatnánk) – kontextusában került ebbe a szerepbe. Nádas nem tudhatta, hogy műfajt teremt.
Már amennyiben műfajnak lehet tekinteni ezt a regénytípust, és nem inkább az egy-másfél generáció létélményéből következő hipertémának: mi az utóbbit véljük. Bár nem tagadjuk, hogy ezekben a regényekben, legalábbis az irodalmi közmegállapodás szerint, az apákkal való „megküzdés” egyben a rendszerrel, az apák által a közép-európai léthelyzetre adott válasszal való szembehelyezkedés is, ennél többet is hajlamosak vagyunk belelátni az aparegényekbe. Az elmúlt néhány évtizedben olyan sebességgel zajlottak/zajlanak a paradigmaváltások a világban, hogy a fiúi válasz, bár az apáknak szól, voltaképp már nem érintheti az apák világát, hiszen annak vége. Érzésünk szerint épp ezért nemcsak szereptagadás, de szerep- és fogódzókeresés is minden aparegény – ezért is értünk egyet Tamás Zsuzsával, aki Elapátlanodva – Az „aparegények” mint rendszerváltó regények című dolgozatában inkább a „fiúregény” terminus használatát javasolja.
De mit kezdjünk mindennek fényében az első anyaregényekkel, Vajda Miklós Anyakép amerikai keretben és Zeke Gyula A Bécsi úton című kötetével? Vizsgálhatjuk-e az aparegényektől, a magyar irodalom kedvenc hipertémájától függetlenül ezeket, vagy nem? Fel kell-e merülnie valamiféle összehasonlítás szükségességének, vagy nem?
Nos: Vajda Miklós kötetét márcsak azért is bajos lenne összevetni Esterházy, Nádas vagy akár a jóval fiatalabb Jánossy köteteivel, mert a szerző hangsúlyosan más generáció tagja (1931-ben született), a kötetből kirajzolódó anyakép, illetve szerzői önarckép pedig inkább hajlik érzékeny visszaemlékezésbe, mint a magyar aparegények értelmében vett „anyaregénybe” – annak ellenére, hogy ez utóbbi a kategóriát voltaképp még nem definiálta senki.
Zeke Gyula kötetét látszólag kézenfekvő lenne az aparegények aspektusából, azokkal összehasonlítva vizsgálni – a szerző 1956-ban született, léthelyzete meglehetősen hasonló az aparegények szerzőéihez, a szöveg középpontjában pedig nem az anyára való emlékezés, inkább az anya-fiú viszony áll. Mégis hamar falakba ütközünk. Zeke Gyula anyakönyvében nem meghatározó a generációs élmény. Nincs benne megküzdés. Az anya által a világra adott válasz nem áll ellentétben a fiú által a világra adott válasszal, igaz, nem is azonos vele. A regényben – annak ellenére, hogy a lokalitás meghatározó elem – lényegtelen a közép-európai léthelyzet, és mind a szöveg, mind az elbeszélő szempontjából indifferens mindenféle paradigmaváltás. Az anyakönyvben nem a szülő kontra (elbeszélői, fiúi) egó különbözősége áll a középpontban, hanem a szülő, hangsúlyosan az anya és az anyai szeretet által jelentett (emberi, fiúi) léthelyzet és biztonság elveszítésének iszonyatos fájdalma. Épp ezért ez az anyakönyv sem illeszkedik sem pró, se kontra az aparegények korába, és azokkal minden szempontból összehasonlíthatatlan.
Anélkül, hogy az aparegények szövegeit, vagy azokat mint műveket minősítenénk, annyit állítunk: Zeke könyvének témája épp ezért „örökebb”, mint az aparegényeké: mindenféle különösebb kontextus nélküli, ősi emberi történet, az anyát és ezzel a gyermeki-fiúi léthelyzetet, az anyai szeretetet örökre elveszítő ember alaptörténete, fájdalomtörténete.
Talán éppen ezért nem árt meg neki az a fajta személyesség, amely először zavarba ejtő: Zeke Gyula meg sem próbálja általános emberivé tágítani a saját élményt, emberi fájdalommá transzponálni a saját fájdalmát. Nem akar kiszakadni a konkrét időből és térből, a Bécsi úti temetkezési iroda, a Föld utcai kisvendéglő, a Margit kórház és a Margit kórházi telefonfülke, ahonnan utoljára hallotta édesanyja hangját, Hollandia, ahol a szerző anyja halála idején élt családjával, az évezred utolsó éve – mindez szinte kicsinyesen valóságos és konkrét tér-idő a történet „örökidejűségéhez” képest.
És itt a paradoxon: épp a lokális, összetéveszthetetlen tér-idő koordinátától, az általános egóvá tágítani nem kívánt egótól és magánfájdalomtól lesz hiteles a kötet. Mert elhisszük a szerzőnek, hogy ezt a történetet senki más nem tudja elmesélni, csak ő. Ez az ő története, pontosabban az édesanyja és az ő története, „egymásszeretetük” és a halál története, nem valahol Európában, hanem konkrétan a Bécsi úton. A bravúr csak annyi benne, hogy épp ezért, a konkrét tér-idő mikrokozmoszának aprólékos bemutatása miatt látja, láthatja mögé a saját Bécsi útját az, aki már elveszített apát vagy anyát.
A saját Bécsi útját, amely – jegyezhetnénk meg, ha lényegesnek tartanánk – egyben nyilván az „életút”, a „keresztút” jelentéstartalmait is integrálja a kötetben, szimbólummá válva, a „merre tovább” kérdését felvetve, egyben megteremtve azt az illúziót, hogy ez a történet nem valahonnan valahová tart, ez a történet az út egy bizonyos pontján játszódik. Nem a fiú és az anya közös történetét meséli el, hanem az anya elvesztésének pillanatát járja körül újra és újra. Ennek a pillanatnak a tükrében jelenik meg az anyával töltött életrész emléke és az ezután következő, anya nélküli életrész sejtése – talán ezt a célt szolgálja a vissza-visszatérő szövegelemek, bekezdések sora is, és ezt erősíti a keretes szerkezet is.
Arra a kimondatlanul is ott lebegő kérdésre pedig, hogy akkor most Vajda kötete és ez a kisregény az anyakönyvek korát nyitja-e, a félve kimondott válaszunk (sejtésünk) annyi: nem.
Az apa- (fiú-) regények funkcionálhatnak generációs kódként, kijelölhetnek egy irodalmi korszakot, hipertémájuk mintegy feladatot is jelenthet az írók számára – megírni saját apakönyvüket, fiúkönyvüket –, egy Vajda- féle visszaemlékezés vagy egy A Bécsi úton-féle, hihetetlenül személyes és érzékeny anyakönyv azonban a fent leírtak miatt – véleményünk szerint – nem kerülhet ilyen szerepbe.
Hogy az úgynevezett „női irodalomnak” – amely alatt mi kizárólag a nők által írt irodalmat érjük, minden további általánosítgatás és címkézés nélkül – Szabó Magdáén kívül lesz-e hamarosan másik, meghatározó anyakönyve, az viszont egy másik kérdés...
Már amennyiben műfajnak lehet tekinteni ezt a regénytípust, és nem inkább az egy-másfél generáció létélményéből következő hipertémának: mi az utóbbit véljük. Bár nem tagadjuk, hogy ezekben a regényekben, legalábbis az irodalmi közmegállapodás szerint, az apákkal való „megküzdés” egyben a rendszerrel, az apák által a közép-európai léthelyzetre adott válasszal való szembehelyezkedés is, ennél többet is hajlamosak vagyunk belelátni az aparegényekbe. Az elmúlt néhány évtizedben olyan sebességgel zajlottak/zajlanak a paradigmaváltások a világban, hogy a fiúi válasz, bár az apáknak szól, voltaképp már nem érintheti az apák világát, hiszen annak vége. Érzésünk szerint épp ezért nemcsak szereptagadás, de szerep- és fogódzókeresés is minden aparegény – ezért is értünk egyet Tamás Zsuzsával, aki Elapátlanodva – Az „aparegények” mint rendszerváltó regények című dolgozatában inkább a „fiúregény” terminus használatát javasolja.
De mit kezdjünk mindennek fényében az első anyaregényekkel, Vajda Miklós Anyakép amerikai keretben és Zeke Gyula A Bécsi úton című kötetével? Vizsgálhatjuk-e az aparegényektől, a magyar irodalom kedvenc hipertémájától függetlenül ezeket, vagy nem? Fel kell-e merülnie valamiféle összehasonlítás szükségességének, vagy nem?
Nos: Vajda Miklós kötetét márcsak azért is bajos lenne összevetni Esterházy, Nádas vagy akár a jóval fiatalabb Jánossy köteteivel, mert a szerző hangsúlyosan más generáció tagja (1931-ben született), a kötetből kirajzolódó anyakép, illetve szerzői önarckép pedig inkább hajlik érzékeny visszaemlékezésbe, mint a magyar aparegények értelmében vett „anyaregénybe” – annak ellenére, hogy ez utóbbi a kategóriát voltaképp még nem definiálta senki.
Zeke Gyula kötetét látszólag kézenfekvő lenne az aparegények aspektusából, azokkal összehasonlítva vizsgálni – a szerző 1956-ban született, léthelyzete meglehetősen hasonló az aparegények szerzőéihez, a szöveg középpontjában pedig nem az anyára való emlékezés, inkább az anya-fiú viszony áll. Mégis hamar falakba ütközünk. Zeke Gyula anyakönyvében nem meghatározó a generációs élmény. Nincs benne megküzdés. Az anya által a világra adott válasz nem áll ellentétben a fiú által a világra adott válasszal, igaz, nem is azonos vele. A regényben – annak ellenére, hogy a lokalitás meghatározó elem – lényegtelen a közép-európai léthelyzet, és mind a szöveg, mind az elbeszélő szempontjából indifferens mindenféle paradigmaváltás. Az anyakönyvben nem a szülő kontra (elbeszélői, fiúi) egó különbözősége áll a középpontban, hanem a szülő, hangsúlyosan az anya és az anyai szeretet által jelentett (emberi, fiúi) léthelyzet és biztonság elveszítésének iszonyatos fájdalma. Épp ezért ez az anyakönyv sem illeszkedik sem pró, se kontra az aparegények korába, és azokkal minden szempontból összehasonlíthatatlan.
Anélkül, hogy az aparegények szövegeit, vagy azokat mint műveket minősítenénk, annyit állítunk: Zeke könyvének témája épp ezért „örökebb”, mint az aparegényeké: mindenféle különösebb kontextus nélküli, ősi emberi történet, az anyát és ezzel a gyermeki-fiúi léthelyzetet, az anyai szeretetet örökre elveszítő ember alaptörténete, fájdalomtörténete.
Talán éppen ezért nem árt meg neki az a fajta személyesség, amely először zavarba ejtő: Zeke Gyula meg sem próbálja általános emberivé tágítani a saját élményt, emberi fájdalommá transzponálni a saját fájdalmát. Nem akar kiszakadni a konkrét időből és térből, a Bécsi úti temetkezési iroda, a Föld utcai kisvendéglő, a Margit kórház és a Margit kórházi telefonfülke, ahonnan utoljára hallotta édesanyja hangját, Hollandia, ahol a szerző anyja halála idején élt családjával, az évezred utolsó éve – mindez szinte kicsinyesen valóságos és konkrét tér-idő a történet „örökidejűségéhez” képest.
És itt a paradoxon: épp a lokális, összetéveszthetetlen tér-idő koordinátától, az általános egóvá tágítani nem kívánt egótól és magánfájdalomtól lesz hiteles a kötet. Mert elhisszük a szerzőnek, hogy ezt a történetet senki más nem tudja elmesélni, csak ő. Ez az ő története, pontosabban az édesanyja és az ő története, „egymásszeretetük” és a halál története, nem valahol Európában, hanem konkrétan a Bécsi úton. A bravúr csak annyi benne, hogy épp ezért, a konkrét tér-idő mikrokozmoszának aprólékos bemutatása miatt látja, láthatja mögé a saját Bécsi útját az, aki már elveszített apát vagy anyát.
A saját Bécsi útját, amely – jegyezhetnénk meg, ha lényegesnek tartanánk – egyben nyilván az „életút”, a „keresztút” jelentéstartalmait is integrálja a kötetben, szimbólummá válva, a „merre tovább” kérdését felvetve, egyben megteremtve azt az illúziót, hogy ez a történet nem valahonnan valahová tart, ez a történet az út egy bizonyos pontján játszódik. Nem a fiú és az anya közös történetét meséli el, hanem az anya elvesztésének pillanatát járja körül újra és újra. Ennek a pillanatnak a tükrében jelenik meg az anyával töltött életrész emléke és az ezután következő, anya nélküli életrész sejtése – talán ezt a célt szolgálja a vissza-visszatérő szövegelemek, bekezdések sora is, és ezt erősíti a keretes szerkezet is.
Arra a kimondatlanul is ott lebegő kérdésre pedig, hogy akkor most Vajda kötete és ez a kisregény az anyakönyvek korát nyitja-e, a félve kimondott válaszunk (sejtésünk) annyi: nem.
Az apa- (fiú-) regények funkcionálhatnak generációs kódként, kijelölhetnek egy irodalmi korszakot, hipertémájuk mintegy feladatot is jelenthet az írók számára – megírni saját apakönyvüket, fiúkönyvüket –, egy Vajda- féle visszaemlékezés vagy egy A Bécsi úton-féle, hihetetlenül személyes és érzékeny anyakönyv azonban a fent leírtak miatt – véleményünk szerint – nem kerülhet ilyen szerepbe.
Hogy az úgynevezett „női irodalomnak” – amely alatt mi kizárólag a nők által írt irodalmat érjük, minden további általánosítgatás és címkézés nélkül – Szabó Magdáén kívül lesz-e hamarosan másik, meghatározó anyakönyve, az viszont egy másik kérdés...
Szerzők
-- Péntek Orsolya --
További írások a rovatból
Más művészeti ágakról
zene
Élménybeszámoló a Decolonize Your Mind Society koncertjéről
art&design
Az Amikor Galéria debütálása a művészeti galériák soraiban
gyerek
Nagyívű nemzetközi kiállítás nyílik a Deák17 Galériában