Az a Shrek a vége, fuss el véle baja, hogy unalmas. Unalmas a történet és unalmas a kivitelezés. Shrek belesüppedt a boldog apaság, családfőség és celebség élményébe. A film azzal operál, hogy habár egy napig nyilván izgalmas gyerekeket nevelni, de ha erről szól az év minden napja, akkor előbb-utóbb tele lesz az ember hócipője. Csakhogy, mivel Fiona még jól bírja a gyűrődést, amikor Shreknek már elege van, ahelyett, hogy elmennének együtt egy gyerek-felejtő nyaralásra, inkább összevesznek. És Shrek meggondolatlanul kíván a gonosz varázslónál egy családmentes napot – márpedig köztudott, hogy a mesék világában nagyon kell vigyázni azzal, mit kívánunk, mert valóra válik. Így történik, hogy Shrek egy alternatív univerzumban találja magát, ahol a gonosz az úr, az ogréket üldözik, és ő maga soha nem is született meg. Egyszerű, de lehetne nagyszerű, ha nem lenne a történetvezetés túlnyújtott és kiszámítható. Csakhogy sajnos most nincs semmi meglepő fordulat, nincs hőssé váló, ügyetlen ogre, és az amazon-karakterekből is Dunát lehetne rekeszteni ma már, így még Fiona alternatív világbeli szerepe sem okoz valódi meglepetést.



Ha már maga a sztori nem sikerült túl izgalmasra, még mindig itt áll előttünk a lehetőség, hogy mulassunk az önmagukból kifordult, mégis végtelenül ismerős karaktereken. Itt ugyanis csakis Shrek a régi, mindenki mást alaposan megváltoztatott az új világ. Szamár elfogott ogréket szállít a királyi palotába, Csizmás Kandúr átlényegül Garfielddé, Mézi pedig gladiátorküzdelmek sztárjává. Mindemellett az alkotók tudják, hogy mit szeretnének a nézők látni, ezért igyekeznek megjeleníteni a jól ismert jellemvonásokat is: Szamár énekel, Kandúr hatalmasra nyitja a szemét, hadd olvadozzanak a nézőtéren és a vásznon egyaránt. Mindeközben Fiona a szerelemből kiábrándult harcosként jelenik meg – akinek persze elég egyetlen nap, hogy újra beleszeressen a szerelembe. Shrek pedig a kezdeti értetlenkedés és ügyetlenkedés után a sarkára áll, és még a legedzettebb ogre-szabadságharcosoknál is ügyesebben forgatja a fegyvert. Nehezen megindokolható, hogy a film végén miért mondja, hogy újra beleszerethetett Fionába, amikor ő végig, kitartóan szerette és erről győzködte feleségét – valószínűleg kellett oda egy megható mondat, és jobb nem jutott az alkotógárda eszébe.



Ami tehát igaz volt az első Shrek-filmre, hogy kissé kigúnyolta, kissé átértelmezte a mesék világát, és ezzel nyújtott meglepő, fordulatos történetet, itt már egyáltalán nem jelenik meg. Ugyanúgy, ahogy az antihős hőssé válása, a kifordított karakterek abszurditásával járó humor is már régen a múlté. Pedig az egyetlen, amivel a Shrek még mindig lefegyverezhetné a nézőt, az a humor volna. Hiszen az első filmek bővelkedtek a mesék kifigurázásában és a filmes-zenés poénokban. És még a leggyengébb harmadik részben is megjelent az amerikai középiskolák világának (és az azokat bemutató filmeknek) a paródiája. Most azonban ezeknek híre-hamva sincs. Némi parodisztikum ugyan akad: megjelenik a sztárok sanyarú sorsa, meg a lesifotósoktól és kíváncsi –  néhol meglehetősen akaratos – rajongóktól nehéz celeb-élet, de ez minden, és ez is inkább tűnik nyavalygásnak, mint humorforrásnak. Se mulattató filmes utalás, se igazán jó poén nincs a negyedik Shrek filmben, és ez az, ami igazán csalódást okoz.

Egyedül az új karakterek, köztük is az ellenállásban harcos szerepet vállaló ogrék nyújtanak némi valódi szórakozást. A főgonosz, a német származású Rumpelstiltskin kegyetlen alkui mellett megjelenő gyerekes viselkedése elsőre talán vicces, de túlhajszolt. A bérgyilkos Patkányfogó táncba zenélő karaktere és a táncos lábú, értetlenkedő arcú szereplők reakciója inkább fárasztó, mint vicces. A film készítői a technika megválasztásában is beálltak a sorba: ma már nem menő az a film, amelyiket nem lehet 3D-ben is megnézni, így Shrek legújabb kalandjaihoz is szemüveget kell ölteni. A térhatás nem ad sokat hozzá a filmhez, és nem csak azért, mert a szereplők nem dobálnak felénk tárgyakat, hanem azért is, mert a látvány sem szemüveggel, sem anélkül nem több az átlagosnál.



A Shrek tehát mostanra levedlette minden különlegességét, és megmaradt egy átlagos, a felnőtt nézők számára kicsit talán unalmasnak is mondható gyerekfilmnek. A gond csak annyi vele, hogy a gyerekeket nem igazán foglalkoztatja, hogy mi történik a „boldogan éltek, amíg…” félmondat után, és főleg nem értik meg, hogy miért fásulhat bele Apa az apaságba. Így viszont a negyedik Shreknek nincs megfelelő célközönsége – legalábbis olyan nincs, akit igazán el tudna érni. Szomorú vége ez egy nagyszerű szériának, de hát nehéz a csúcson abbahagyni. Ez most sem sikerült.