Persze, a Jethro Tull sosem volt rádióbarát sztárbanda, tömeges sikereiket is inkább a King Crimson, Genesis, Yes és társai által fémjelzett progresszív rock genezis (cirka 1970-es évek eleje) korában élveztek. Számukra a kultikus státusz jutott, ami a karizmatikus frontember, az énekes-furulyás-dalszerző Ian Anderson kreatív egójának köszönhető, aki biztos kézzel vezényelte együttesét többé-kevésbé kitaposatlan zenei ösvényeken keresztül, legyen szó progresszív, jazz, blues, vagy folk rockról. Anderson nem csupán ösztönös művészzseni, hanem öntudatos rendező is, aki lenyűgöző precizitással tervezte megy egy-egy album muzikális, történeti és vizuális koncepcióját, sőt, a koncertek menetrendjét, hangszerelését, és színpadi show-ját is. Nem volt ez másképp most Pakson sem, ahol a nagykorúvá érett Gastroblues fesztivál főaktjaként tért vissza röpke két év után Magyarországra a Tull.
 

Jethro Tull - Cross-eyed Mary (1971)

Míg a kajálós-borozós fesztivál korábbi napjain elsősorban a bulizásra és az ízes-exhibicionista gitárjátékra helyeződött a hangsúly, a Jethro egy szolid, az improvizáció helyett profi, megtervezett hatásmechanizmusra épülő ülőkoncertet adott. A sportcsarnokot egy klasszikus koncerthez hasonlóan székekkel töltötték fel, amelyek előtt egy alacsony pódiumon, visszafogott fénytechnika mellett pusztán a zenéé volt a főszerep.

Anderson mester olyannyira nem tűrt meg semmilyen rendbontást, ami a maximális koncentrációt megtörhette volna, hogy amikor a Budapest című szám alatt két lelkes rajongó előresétált a székek között, és leült a földre, furulyajátékát megszakítva ripakodott rájuk, hogy térjenek vissza a helyükre. Mondani sem kell, a biztonsági emberekben megfelelő partnerre talált, akik mindenféle mozgást, még az állva tapsolást is derekas igyekezettel próbálták meghiúsítani. Hiába, az ilyesfajta „anarchista” viselkedés rockkoncertekhez dukál.


 

Jethro Tull - A Change of Horses (2010)

Merthogy, kár is tagadni, ez nem igazán rock koncert volt – amivel persze semmi baj nincs. Ahogy a Tull utóbbi lemezein elkezdett kacérkodni a világzenével, úgy koncertbeli hangzásvilágukat is lágyabbra, szofisztikáltabbra vették, amik az olyan karcos-szikár régi számok prezentálásakor feltűnőek igazán, mint például a most is előadott Cross-eyed Mary. Az utóbbi években írt (!) új dalokhoz viszont perfektül passzolt, a régi örökzöldek között megbúvó Hare In The Wine Cup, illetve A Change of Horses például rendkívül felemelő élményt nyújtott.

Anderson a 1,5 évvel ezelőtti indiai turnén írta ezt az indiai folk és a kelta zenék találkozását megvalósító „szösszenetet”, amit a magyar Sturcz Kvartett vonósnégyes is színesített. Az együttműködés apropója nem csupán a hazai koncert volt, Sturczék már a 2003-as karácsonyi Jethro albumon is dolgoztak együtt az angol művész úrral és társaival.

Jethro Tull - Hare In The Wine Cup (2010)

A Kvartett egyik tagja még arra figyelmeztette sorban álló családtagjait, hogy ne üljenek az első három sort kitevő bársonyszékekre, mivel ott az ének se lesz túl hallható, másrészt pedig a mélynyomó várhatóan nem lesz adós egy szolid halláskárosodással. Ennek ellenére (legalábbis az 5-6. sorban) kifejezetten közepes hangerővel szólalt meg az egész koncert, Sturczék is a háttérben „maradtak”, inkább csak színesítették a zenei palettát.

Az éneket viszont sehol nem lehetett jól hallani. Nem is hangosítási problémák miatt: egész egyszerűen Anderson hangja az utóbbi évtizedben valamikor észrevétlenül szublimált, amolyan (ritkán) hazajáró lélekké változva, aki élesben csak ritkán teszi tiszteletét a megfelelő hangtartományokban. (Érdekes, a másik hírneves Anderson, Jon a Yes-ből is hasonlóan járt.)

Nem kell a dolgot túldramatizálni, mindenki megöregszik egyszer, ráadásul Anderson mindezt – pár kortársával ellentétben – elegánsan teszi, csak hát ezután a sok rajongó által fetisizált, úgynevezett lemezminőség maximum nosztalgia tárgya lehet. A koncertnek ez volt talán az egyetlen, ám tagadhatatlanul rendkívül zavaró pontja: Ian végigspórolta az énektémákat, az átkötések-hajlítások nemigen mentek neki, és gyakran énekelt „lentebb”. Ám orgánum-deficitéért eksztatikus-hipnotikus furulyajátékkal és extravagáns, teátrális mozgáskoreográfiákkal igyekezett kárpótolni a minden megmozdulását vastapssal díjazó publikumot. „Csupán” ennyi maradt a 70-es évek elejének őrült koncert-cirkuszából, ám a védjegy-mozgások és a markáns brit humor így is kellően szórakoztató volt.

Jethro Tull - A New Day Yesterday (2010)

Mindemellett, ahogy azt az Andersonra koncentráló, nagyon erős főfénnyel operáló világítástechnika is kiemelte: ez bizony egyszemélyes show volt. Ian mozgáskultúrája, lépegető-rugdalózó furulya-szólózásai, a felkonferált, számokhoz fűzött sztorik és megkoreografált mozgás-viccei felejthetetlenné tették előadásmódját.

Mindez nem is csoda, hisz a Tull jelenlegi felállása mindössze 2007 óta van együtt, David Goodier basszusgitárossal és John O’Hara billentyűssel. A kísérőzenész funkciót ellátó zenészrészleg mellett csupán Martin Barre részesült a reflektorfényből, főleg az olyan gitárorientált ős-rock klasszisok során, mint az Aqualung, vagy (az) A New Day Yesterday.

A lemez nyitányát hasonszőrű korai dalok alkották, az akkoriban bizonyára még „groovy-nak” titulált furulyajátékkal ellátott, elszállós Beggar’s Farm, az énekesmester számára komoly feladványt okozó, 71-es kislemezes Life Is A Long Song, illetve a bluesosabb hangvételű A New Day Yesterday. 

A show további része egyenlő arányban oszlott meg az együttes különböző stílusú korszakai – és az új dalok – között. Kár, hogy a kánonrésztől megfosztott, egyébiránt zseniális Songs From The Woods helyett nem vették elő talán legrockosabb – ám egyben folk rockként kategorizált – albumuk, a Heavy Horses valamelyik dalát – engem speciel rögtön lekenyereztek volna.

Szomorkodni azért senkinek sem volt oka, hisz a már említett örökzöldeken kívül elhangzott az – igaz, kissé kiherélt – Thick As A Brick pár perces koncertverziója, és az epikus-varázslatos Budapest is. Aki pedig ezalatt nem markolta széke karfáját muzikális orgazmus-veszélytől tartva, az akár fel is adhatja „progresszív rock” (?) koncertlátogatási hobbiját. 

Jethro Tull - Budapest (2010)

A mintegy másfél órás koncert hangulati csúcspontjait ez utóbbi szám mellett a klasszikus zenei, instrumentális interpretációk adták. A Bourée még 1969-ből, amely egy Bach-darab atmoszférikus-közérthető átirata, illetve a Pastime With Good Company (VIII. Henrik reneszánsz folk slágere), amit Tullék a manósipkában bohóckodó ex-gitárhős, Ritchie Blackmore jelenlegi bandájánál sokkal jobban dolgoztak fel. A – mindössze egy számos – ráadásban pedig jöhetett az elmaradhatatlan, bombasztikus hangszeres végpontot jelentő Locomotive Breath, igaz, így is elmaradtak olyan „kihagyhatatlan” darabok, mint a Too old to rock’n’roll, a Minstrel In The Gallery, a Pied Piper, bármi a Broadswordről, a… de mégiscsak, legalább egy 3 órás koncert kellene egy „tömör” best of Jethro Tull bulihoz.
 

Habár Anderson hangja már – ezen este alapján úgy tűnik – túl öreg a rock ’n rollhoz, a meditatív, jazz-rockosabb, vagy éppen világzenéhez hasonló hangszerkavalkáddal bíró számok még mindig jól állnak neki, így reméljük, hogy a koncerten elhangzott új számokból egyszer egy stúdiólemez is születik. Különben is tudjuk, a stúdiótechnika ma már „csodákra” képes…