zene
2010. 08. 04.
A monarchia képekben
UMZE Hommage à Ligeti (2010. május 27.) és Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekar Mahler városai (2010. július 2.)
Szomorú a conoisseur sorsa: ezúttal néhány korábbi koncertet szeretnék összehasonlítani, hogy teljesítsem kötelezettségemet: "mert írni kell a leírhatatlanról"...
Nem mintha a hányattatott sorsú zenekritikus életét szeretném felhánytorgatni, de van néhány olyan helyzet, amikor a szakmabeli nehéz helyzetben van: ilyen volt tavaly a Chick Corea, Lenny White és Stanley Clarke koncert is. Tudniillik tökéletes, pontos, elsöprő, ragyogó és minden amit szuperlatívuszokban el lehet mondani. Mit lehet ezek után még írni róla?
Aztán vannak más helyzetek, amikor az előadás korrekt, a műsorral sincs különösebb baj, de valahogy elmarad a katarzis, az egész nem emelkedik túl a korrektségen. Nagyjából ilyen volt a tavalyi UMZE Hommage á Ligeti előadása. Mindenki megtette a magáét – s a világ mégsem lett megváltva tőle.
Részben ilyen lelkiismereti aggályok miatt – mármint hogy írni kell arról, amiről nem lehet – döntöttem úgy, hogy most két előadást vetek össze: önmagában mindkettő kicsit már porosodó, lassan aktualitását veszítő esemény, és önmagában egyikről sem lehetne túl sokat írni, ám így – két legyet ütve egy csapásra – mégis kínálkozik némi általánosság, ami e koncerteken túlmutat.
Különösen, hogy az egyik koncert, mégpedig időben az első, az UMZE idei Hommage á Ligeti előadása, ráadásul valami olyan dolgot mutat, ami – számomra legalábbis – sajnálatos általánosságnak tűnik magyar karmestereinkkel kapcsolatosan.
De kezdjük az elején! A koncert első pillanataiban felbukkan egy kislány meg néhány idősebb férfi a színpadon, s a kislány mesélni kezd. Van némi hatásvadászat a dologban, hiszen mindenkit elbűvöl a mesélő kisgyermek, ám az előadás mégis túllép ezen: a kórus a kislány magyarul elmesélt történetét énekli meg – angolul, és olyan hihetetlenül magas színvonalon, hogy csak ámulok és bámulok (leginkább talán a Hilliard Ensemble éneke jut eszembe róla az Arditti Quartettel, ugyanezen a színtéren, a MüPa színpadán).
Aztán folytatódik a műsor a mester Trió hegedűre, kürtre és zongorára című darabjával, ami ha nem is zseniális, de rendkívül jó mint darab és mint előadás is. Nagyjából ugyanez mondható el Ligeti Lontano című darabjáról is. Kezdem újra átélni azt, amit először, a Lux Aetherna hallgatásakor éreztem: hogy büszke vagyok magyarságomra, és dagad a keblem azért, hogy ilyen nagy zeneszerőnk van (illetve volt).
Majd következik a szünet, az emberek boldogan tereferélnek és várják a folytatást, amely majd felteszi az előadásra a koronát. Végül jön a záródarab, a San Francisco Polyphony. Nem becsmérlem a mestert, úgy gondolom minden zseninek vannak gyengébb pillanatai – és ez a darab is jó, sőt egészen kiváló, csak hát... Csak hát az eddigi darabok után üres, jellegtelen, hiányérzetet kelt. Ilyenkor szoktam úgy zárni a kritikát, hogy „a közönség ünnepel és várja … a következő évi folytatást”. Mert ez az előadás nem zárult le, nem ért véget, csak űrt hagyott maga után.
És lássuk most a másik oldalt, a Mahler városai előadást, Christoph Eschenbach vezényletével! Az indítás hazafiúi: Erkel – kissé potpourri-szerű – nyitányát halljuk. Ragyogó felütés, igazi gyógyír a sanyarú magyar sorsra: olykor fennkölt, néhol táncos, majd magasztos – ám kissé slágeres, s ha nem külföldi együttes előadásában halljuk, félő hogy hamarosan átmegy búsulva-vígadó verbunkos magyarkodásba. Így azonban semmi ilyen, némi távolságtartással ismerjük fel a nemzeti romantikát – ezúttal „magyar” változatban.
Most jön Mozart. Kicsit félő, hogy a nagyágyú majd eltrafálja nemzeti büszkeségünket, a darab azonban rövid, szinte túlságosan is szabályos, három tételes (gyors-lassú-gyors) szimfónia, amiről – ha nem tudnám az ellenkezőjét – azt mondanám, hogy felejthető gyermekkori darab. Így csak azt érzem, hogy gyorsan összedobott iparosmunka.
Nagyjából ebben a kevert érzésben telik a szünet: várakozással, hogy vajon mit hoz a „sors”, a második félidő. Ekkor érkezik Mahler, aki mintha önmagába ötvözné a verbunkos-magyaros romantikát, a barokkos világfiságot és a (világ)szenvedélyt. Elsöprő, lenyűgöző darab, igazi, tökéletes lezárása egy zseniális előadásnak.
A közönség szó szerint tombol. És ez most nem szóvirág: én tényleg nem láttam még ilyet. Dübörögnek a talpak, kiabálnak, tapsvihar tombol és alig-alig törődik bele az embertömeg, hogy vége az előadásnak.
Nézzük, mi történt! Hagyjuk a történetet, különösen a zenetörténetet, hiszen most zenei és nem zenetörténeti előadást hallottunk. Merthogy az időrend alaposan felborult. Ahogy a csúcs sem csúcs volt, csupán plateau.
Ha Erkel után hallgattuk meg volna ezt a Mahler-darabot, bizony sérül nemzeti tudatunk, ugyanis a két mű kvalitása meglehetősen különböző, s ami itt Mahlert zseniálissá teszi, az egyáltalán nem a magyarsága.
Aztán nézzük Mozartot! Hiába, „rosszul” választani tudni kell. Ha most egy igazi, nagy Mozart szimfóniát hallottunk volna, hiába „kupolás” a koncert felépítése, Mahler kevésnek bizonyul a lezárására. Kellett, szó szerint kellett, hogy a „csúcs” iparosmunkára sikeredjen. Ugyanis ez az „iparosmunka” tökéletesen átvezet Mahlerhez, a monarchiához, a közös sorshoz – s már többé nem sírva-vigadó magyarok vagyunk, hanem a boldog aranykor, a monarchia viruló alanyai: a világrend, a nagy egész részei.
Ezért tombol a közönség, ezért elégedett mindenki, és ezért biztos a katarzis.
Hommage à Ligeti - UMZE Kamaraegyüttes
2010. május 27. 19:30 - 22:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Ligeti György: Nonszensz madrigálok (1988-1993)
Ligeti György: Trió hegedűre, kürtre és zongorára (1982)
Ligeti György: Lontano (1967)
Ligeti György: San Francisco Polyphony (1973-74)
Keller András – hegedű, Zempléni Szabolcs – kürt, Várjon Dénes – zongora
Közreműködik: Szent Efrém Férfikar (művészeti vezető: Bubnó Tamás), UMZE Kamaraegyüttes, Concerto Budapest
Vezényel: Rácz Zoltán
A Rácz Zoltán kezdeményezésére 1996-ban megalakult UMZE Kamaraegyüttes arra törekszik, hogy rugalmas összetételű formációként kortárs és 20-21. századi alkotásokat szólaltasson meg, tartson műsoron, valamint megismertesse a közönséggel a kortárs magyar és külföldi zeneszerzők legfrissebb műveit.
Ezzel Bartók, Kodály és Weiner 1911-es, de akkor hamar kerékbe tört kezdeményezését kívánja feléleszteni. A kamaraegyütteshez tartozó egyesület 2006-ban hagyományteremtő szándékkal rendezte meg az Hommage à Ligeti (Tisztelet Ligetinek) című koncertet, a világhírű zeneszerző születésnapja tiszteletére. A már négy éve beteljesedő elképzelés szerint a 2006-ban elhunyt Ligeti valamennyi kompozícióját megszólaltatják.
Mahler városai
Hamburg Prága Budapest
2010. július 2. 19.30
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekar
vezényel: Christoph Eschenbach
Erkel Ferenc: Hunyadi László nyitány (1844-45)
Wolfgang Amadeus Mozart: C-dúr szimfónia K338 (1780)
Allegro vivace – Andante di molto (piú tosto allegretto) – Allegro vivace
Gustav Mahler: 1., D-dúr szimfónia (1888)
Langsam. Schleppend/Immer sehr gemächlich – Kräftig bewegt, doch nicht zu schnell – Keierlich und gemessen, ohne zu schleppen – Stürmisch bewegt
Gustav Mahler születésének 150. évfordulója alkalmából Mahler városai címmel Hamburg és Prága mellett Budapesten adott koncertet a Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekar korunk egyik leghitelesebb Mahler-dirigense, Christoph Eschenbach karmester vezényletével.
Gustav Mahler születésének 150. évfordulója alkalmából egy nemzetközi összefogás keretében a Schleswig-Holstein Zenei Fesztivál, a Cseh Filharmónia, a Hungarofest Nonprofit Kft. KLASSZ Zenei Iroda és a Művészetek Palotája együttműködésében „Mahler városaiban”, Budapesten, Prágában és Hamburgban hallhatja a közönség a neves zeneszerző műveit a Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekar előadásában Christoph Eschenbach vezényletével.
A három város kiválasztásában szerepet játszott, hogy mindegyik fontos állomást jelentett a zeneszerző életében. Mahler három éven keresztül volt a budapesti Operaház igazgatója, ahol – többek között – a július 2-i koncerten is felcsendülő I. szimfóniájának ősbemutatóját is vezényelte. Hamburgban a Hamburgi Városi Színház zenekarának első karmestere volt, míg Prágában VII. szimfóniájának nagysikerű ősbemutatóját vezényelte Mahler.
Christoph Eschenbach vendégkarmesterként a világ leghíresebb zenekaraival és operaházaiban lép fel. Jelenleg a washingtoni Nemzeti Szimfonikus Zenekar (National Symphony Orchestra) és a John F. Kennedy Előadóművészeti Központ kijelölt zenei igazgatója, ahol munkáját majd a 2010/2011-es évadban kezdi meg.
Szoros kapcsolatban áll a Schleswig-Holstein Zenei Fesztivállal, amelynek zenekarát többször – mint vezető karmester – vezényli. A mostani zenei évad fellépései közül kiemelkedik együttműködése az Orchestre de Paris-val, ahol 2010 augusztusában a zeneigazgatói posztot is betölti majd, valamint turnéra indul a Londoni Filharmonikusokkal és a Drezdai Staatskapelle-vel, de fellép a Bécsi és New York-i Filharmonikusokkal és a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekarral is.
Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekar
A világhírű zeneszerző, Leonard Bernstein alapította amerikai mintára a Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekart, amely a világ legjobb fiatal zenekari zenészeiből áll, akiket egy, az egész világra kiterjedő szigorú meghallgatási procedúra keretében választanak ki.
Európa egyik leghíresebb klasszikus zenei fesztiválja keretében a fiatal zenészek lehetőséget kapnak arra, hogy nagy zenekari tapasztalattal rendelkező – így például a Berlini Filharmonikusoktól érkező – tanároktól és világhírű karmesterektől tanuljanak. Christoph Eschenbach 1988 óta dolgozik a Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekarral, amelynek 2004 óta vezető karmestere.
A 200 éve született Erkel Ferenc második operáját, az Egressy Béni szövegére készült Hunyadi Lászlót 1844. augusztus 8-án mutatták be a pesti Nemzeti Színházban. A nyitányt csak pár hónappal a bemutató után komponálta meg a zeneszerző, s 1845-ben játszották először.
Erkel legjobb zenekari műveként tartják számon, amelyben az opera legfontosabb dallamai a szonátaforma keretei közé illeszkednek. Önálló koncertdarabként nem csak Magyarországon, de Európa-szerte hamar népszerű lett; Liszt Ferenc is hatalmas sikerrel vezényelte Bécsban, 1846-ban.
A K338-as C-dúr darab Mozart utolsó salzburgi szimfóniája: a zeneszerző 1780. augusztus 29-én, kevesebb, mint egy évvel végleges Bécsbe települése előtt fejezte be. A háromtételes mű kéziratában megtalálható egy 14 ütemes menüett-vázlat is, de ezt a szerző végül áthúzta. Lehetséges, hogy a később, Bécsben komponált egyik menüett ehhez a darabhoz készült kiegészítésképpen, ám a három tétel önmagában is tökéletesen kiegyensúlyozott szerkezetet alkot.
A ragyogó C-dúr trombita-hangzással bearanyozott, energikus nyitótétel és az ellenállhatatlan lendülettel pergő, 6/8-os finale között, mintegy szelíd intermezzóként hangzik fel a fagottal kiegészített vonóskaron a végtelen nyugalmú, nem is igazán lassú középtétel (a tempójelzés szerint inkább Allegretto, mint Andante), melynek szokatlanul sűrű hangzását az ötszólamú faktúra (osztott brácsákkal) eredményezi.
A szélső tételek az 1777-79-es Mannheim-párizsi utazás által inspirált „látványos”, közvetlen közönséghatást célzó stílusban íródtak, az érett Mozartra jellemző, egyéni és fantáziagazdag megformálásuk és kidolgozottságuk viszont már a nagy bécsi szimfóniák felé mutat előre.
A 150 éve született Gustav Mahler 1888-tól 1891-ig Budapesten, az Opera igazgatójaként és karnagyaként működött. Itt hangzott el először 1. szimfóniája 1889. november 20-án, a Filharmóniai Társaság Zenekarának előadásában, a szerző vezényletével. A mű ekkor még a „Symphoniai költemény két részben” címet viselte, és öttételes volt.
Mahler életében még négyszer szólaltatták meg, előadásról-előadásra kisebb-nagyobb változtatásokkal. Az 1896-os berlini bemutató alkalmával a szerző elhagyta a „Blumine” című Andante-tételt, ezzel a mű a klasszikus négytételes szimfónia-formát vette fel, a második helyen a Scherzóval, a harmadikon a lassú tétellel. Az átdolgozások egyébként (az egy finalét kivéve) a struktúrát kevéssé érintették, jelentősen megváltozott viszont a hangszerelés, s egyre növekedett a zenekari apparátus.
Az 1. szimfónia legfőbb ihletője Mahler saját dalciklusa, az Egy vándorlegény dalai. Az 1. tétel varázslatos természetzenéje a ciklus 2. dalát („Ging heut morgen...”) adaptálja a szimfónia keretei közé, lassú bevezetéssel, amelynek zenei anyaga a tétel középső részében visszatér. (A dal jellegzetes kvart-kezdőmotívuma, mintegy mottóként a többi tételben is jelen lesz majd.)
A 2. tétel, egy népies Ländler Mahler saját versérre írt „Hans und Grete” című korábbi dalával áll rokonságban. A 3. tétel szatirikus gyászinduló-paródiájának témája nem más, mint a népszerű „Frére Jacques” (Ausztriában „Bruder Martin”, nálunk „János bácsi” szöveggel ismert) gyermekdal-kánon kissé variált moll-változata.
A tétel középrészében megjelenik egy idézet a 4. Vándorlegény-dalból is, s előtte egy nyíltan paródiának szánt, triviális hangzású zene, amelyben elemzői hol a magyaros stílus, hol a klezmer hatását vélték felfedezni – míg a legújabb kutatás Verdi Don Carlosával, pontosabban Posa márki halálának zenekari előjátékával való, zavarba ejtő hasonlóságára mutat rá...
A „viharos” finale a mű legterjedelmesebb tétele; Mahler csak itt használja a teljes zenekart.
Aztán vannak más helyzetek, amikor az előadás korrekt, a műsorral sincs különösebb baj, de valahogy elmarad a katarzis, az egész nem emelkedik túl a korrektségen. Nagyjából ilyen volt a tavalyi UMZE Hommage á Ligeti előadása. Mindenki megtette a magáét – s a világ mégsem lett megváltva tőle.
Részben ilyen lelkiismereti aggályok miatt – mármint hogy írni kell arról, amiről nem lehet – döntöttem úgy, hogy most két előadást vetek össze: önmagában mindkettő kicsit már porosodó, lassan aktualitását veszítő esemény, és önmagában egyikről sem lehetne túl sokat írni, ám így – két legyet ütve egy csapásra – mégis kínálkozik némi általánosság, ami e koncerteken túlmutat.
Különösen, hogy az egyik koncert, mégpedig időben az első, az UMZE idei Hommage á Ligeti előadása, ráadásul valami olyan dolgot mutat, ami – számomra legalábbis – sajnálatos általánosságnak tűnik magyar karmestereinkkel kapcsolatosan.
De kezdjük az elején! A koncert első pillanataiban felbukkan egy kislány meg néhány idősebb férfi a színpadon, s a kislány mesélni kezd. Van némi hatásvadászat a dologban, hiszen mindenkit elbűvöl a mesélő kisgyermek, ám az előadás mégis túllép ezen: a kórus a kislány magyarul elmesélt történetét énekli meg – angolul, és olyan hihetetlenül magas színvonalon, hogy csak ámulok és bámulok (leginkább talán a Hilliard Ensemble éneke jut eszembe róla az Arditti Quartettel, ugyanezen a színtéren, a MüPa színpadán).
Aztán folytatódik a műsor a mester Trió hegedűre, kürtre és zongorára című darabjával, ami ha nem is zseniális, de rendkívül jó mint darab és mint előadás is. Nagyjából ugyanez mondható el Ligeti Lontano című darabjáról is. Kezdem újra átélni azt, amit először, a Lux Aetherna hallgatásakor éreztem: hogy büszke vagyok magyarságomra, és dagad a keblem azért, hogy ilyen nagy zeneszerőnk van (illetve volt).
Majd következik a szünet, az emberek boldogan tereferélnek és várják a folytatást, amely majd felteszi az előadásra a koronát. Végül jön a záródarab, a San Francisco Polyphony. Nem becsmérlem a mestert, úgy gondolom minden zseninek vannak gyengébb pillanatai – és ez a darab is jó, sőt egészen kiváló, csak hát... Csak hát az eddigi darabok után üres, jellegtelen, hiányérzetet kelt. Ilyenkor szoktam úgy zárni a kritikát, hogy „a közönség ünnepel és várja … a következő évi folytatást”. Mert ez az előadás nem zárult le, nem ért véget, csak űrt hagyott maga után.
És lássuk most a másik oldalt, a Mahler városai előadást, Christoph Eschenbach vezényletével! Az indítás hazafiúi: Erkel – kissé potpourri-szerű – nyitányát halljuk. Ragyogó felütés, igazi gyógyír a sanyarú magyar sorsra: olykor fennkölt, néhol táncos, majd magasztos – ám kissé slágeres, s ha nem külföldi együttes előadásában halljuk, félő hogy hamarosan átmegy búsulva-vígadó verbunkos magyarkodásba. Így azonban semmi ilyen, némi távolságtartással ismerjük fel a nemzeti romantikát – ezúttal „magyar” változatban.
Most jön Mozart. Kicsit félő, hogy a nagyágyú majd eltrafálja nemzeti büszkeségünket, a darab azonban rövid, szinte túlságosan is szabályos, három tételes (gyors-lassú-gyors) szimfónia, amiről – ha nem tudnám az ellenkezőjét – azt mondanám, hogy felejthető gyermekkori darab. Így csak azt érzem, hogy gyorsan összedobott iparosmunka.
Nagyjából ebben a kevert érzésben telik a szünet: várakozással, hogy vajon mit hoz a „sors”, a második félidő. Ekkor érkezik Mahler, aki mintha önmagába ötvözné a verbunkos-magyaros romantikát, a barokkos világfiságot és a (világ)szenvedélyt. Elsöprő, lenyűgöző darab, igazi, tökéletes lezárása egy zseniális előadásnak.
A közönség szó szerint tombol. És ez most nem szóvirág: én tényleg nem láttam még ilyet. Dübörögnek a talpak, kiabálnak, tapsvihar tombol és alig-alig törődik bele az embertömeg, hogy vége az előadásnak.
Nézzük, mi történt! Hagyjuk a történetet, különösen a zenetörténetet, hiszen most zenei és nem zenetörténeti előadást hallottunk. Merthogy az időrend alaposan felborult. Ahogy a csúcs sem csúcs volt, csupán plateau.
Ha Erkel után hallgattuk meg volna ezt a Mahler-darabot, bizony sérül nemzeti tudatunk, ugyanis a két mű kvalitása meglehetősen különböző, s ami itt Mahlert zseniálissá teszi, az egyáltalán nem a magyarsága.
Aztán nézzük Mozartot! Hiába, „rosszul” választani tudni kell. Ha most egy igazi, nagy Mozart szimfóniát hallottunk volna, hiába „kupolás” a koncert felépítése, Mahler kevésnek bizonyul a lezárására. Kellett, szó szerint kellett, hogy a „csúcs” iparosmunkára sikeredjen. Ugyanis ez az „iparosmunka” tökéletesen átvezet Mahlerhez, a monarchiához, a közös sorshoz – s már többé nem sírva-vigadó magyarok vagyunk, hanem a boldog aranykor, a monarchia viruló alanyai: a világrend, a nagy egész részei.
Ezért tombol a közönség, ezért elégedett mindenki, és ezért biztos a katarzis.
Hommage à Ligeti - UMZE Kamaraegyüttes
2010. május 27. 19:30 - 22:00
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Ligeti György: Nonszensz madrigálok (1988-1993)
Ligeti György: Trió hegedűre, kürtre és zongorára (1982)
Ligeti György: Lontano (1967)
Ligeti György: San Francisco Polyphony (1973-74)
Keller András – hegedű, Zempléni Szabolcs – kürt, Várjon Dénes – zongora
Közreműködik: Szent Efrém Férfikar (művészeti vezető: Bubnó Tamás), UMZE Kamaraegyüttes, Concerto Budapest
Vezényel: Rácz Zoltán
A Rácz Zoltán kezdeményezésére 1996-ban megalakult UMZE Kamaraegyüttes arra törekszik, hogy rugalmas összetételű formációként kortárs és 20-21. századi alkotásokat szólaltasson meg, tartson műsoron, valamint megismertesse a közönséggel a kortárs magyar és külföldi zeneszerzők legfrissebb műveit.
Ezzel Bartók, Kodály és Weiner 1911-es, de akkor hamar kerékbe tört kezdeményezését kívánja feléleszteni. A kamaraegyütteshez tartozó egyesület 2006-ban hagyományteremtő szándékkal rendezte meg az Hommage à Ligeti (Tisztelet Ligetinek) című koncertet, a világhírű zeneszerző születésnapja tiszteletére. A már négy éve beteljesedő elképzelés szerint a 2006-ban elhunyt Ligeti valamennyi kompozícióját megszólaltatják.
Mahler városai
Hamburg Prága Budapest
2010. július 2. 19.30
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekar
vezényel: Christoph Eschenbach
Erkel Ferenc: Hunyadi László nyitány (1844-45)
Wolfgang Amadeus Mozart: C-dúr szimfónia K338 (1780)
Allegro vivace – Andante di molto (piú tosto allegretto) – Allegro vivace
Gustav Mahler: 1., D-dúr szimfónia (1888)
Langsam. Schleppend/Immer sehr gemächlich – Kräftig bewegt, doch nicht zu schnell – Keierlich und gemessen, ohne zu schleppen – Stürmisch bewegt
Gustav Mahler születésének 150. évfordulója alkalmából Mahler városai címmel Hamburg és Prága mellett Budapesten adott koncertet a Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekar korunk egyik leghitelesebb Mahler-dirigense, Christoph Eschenbach karmester vezényletével.
Gustav Mahler születésének 150. évfordulója alkalmából egy nemzetközi összefogás keretében a Schleswig-Holstein Zenei Fesztivál, a Cseh Filharmónia, a Hungarofest Nonprofit Kft. KLASSZ Zenei Iroda és a Művészetek Palotája együttműködésében „Mahler városaiban”, Budapesten, Prágában és Hamburgban hallhatja a közönség a neves zeneszerző műveit a Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekar előadásában Christoph Eschenbach vezényletével.
A három város kiválasztásában szerepet játszott, hogy mindegyik fontos állomást jelentett a zeneszerző életében. Mahler három éven keresztül volt a budapesti Operaház igazgatója, ahol – többek között – a július 2-i koncerten is felcsendülő I. szimfóniájának ősbemutatóját is vezényelte. Hamburgban a Hamburgi Városi Színház zenekarának első karmestere volt, míg Prágában VII. szimfóniájának nagysikerű ősbemutatóját vezényelte Mahler.
Christoph Eschenbach vendégkarmesterként a világ leghíresebb zenekaraival és operaházaiban lép fel. Jelenleg a washingtoni Nemzeti Szimfonikus Zenekar (National Symphony Orchestra) és a John F. Kennedy Előadóművészeti Központ kijelölt zenei igazgatója, ahol munkáját majd a 2010/2011-es évadban kezdi meg.
Szoros kapcsolatban áll a Schleswig-Holstein Zenei Fesztivállal, amelynek zenekarát többször – mint vezető karmester – vezényli. A mostani zenei évad fellépései közül kiemelkedik együttműködése az Orchestre de Paris-val, ahol 2010 augusztusában a zeneigazgatói posztot is betölti majd, valamint turnéra indul a Londoni Filharmonikusokkal és a Drezdai Staatskapelle-vel, de fellép a Bécsi és New York-i Filharmonikusokkal és a San Franciscó-i Szimfonikus Zenekarral is.
Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekar
A világhírű zeneszerző, Leonard Bernstein alapította amerikai mintára a Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekart, amely a világ legjobb fiatal zenekari zenészeiből áll, akiket egy, az egész világra kiterjedő szigorú meghallgatási procedúra keretében választanak ki.
Európa egyik leghíresebb klasszikus zenei fesztiválja keretében a fiatal zenészek lehetőséget kapnak arra, hogy nagy zenekari tapasztalattal rendelkező – így például a Berlini Filharmonikusoktól érkező – tanároktól és világhírű karmesterektől tanuljanak. Christoph Eschenbach 1988 óta dolgozik a Schleswig-Holstein Fesztivál Zenekarral, amelynek 2004 óta vezető karmestere.
A 200 éve született Erkel Ferenc második operáját, az Egressy Béni szövegére készült Hunyadi Lászlót 1844. augusztus 8-án mutatták be a pesti Nemzeti Színházban. A nyitányt csak pár hónappal a bemutató után komponálta meg a zeneszerző, s 1845-ben játszották először.
Erkel legjobb zenekari műveként tartják számon, amelyben az opera legfontosabb dallamai a szonátaforma keretei közé illeszkednek. Önálló koncertdarabként nem csak Magyarországon, de Európa-szerte hamar népszerű lett; Liszt Ferenc is hatalmas sikerrel vezényelte Bécsban, 1846-ban.
A K338-as C-dúr darab Mozart utolsó salzburgi szimfóniája: a zeneszerző 1780. augusztus 29-én, kevesebb, mint egy évvel végleges Bécsbe települése előtt fejezte be. A háromtételes mű kéziratában megtalálható egy 14 ütemes menüett-vázlat is, de ezt a szerző végül áthúzta. Lehetséges, hogy a később, Bécsben komponált egyik menüett ehhez a darabhoz készült kiegészítésképpen, ám a három tétel önmagában is tökéletesen kiegyensúlyozott szerkezetet alkot.
A ragyogó C-dúr trombita-hangzással bearanyozott, energikus nyitótétel és az ellenállhatatlan lendülettel pergő, 6/8-os finale között, mintegy szelíd intermezzóként hangzik fel a fagottal kiegészített vonóskaron a végtelen nyugalmú, nem is igazán lassú középtétel (a tempójelzés szerint inkább Allegretto, mint Andante), melynek szokatlanul sűrű hangzását az ötszólamú faktúra (osztott brácsákkal) eredményezi.
A szélső tételek az 1777-79-es Mannheim-párizsi utazás által inspirált „látványos”, közvetlen közönséghatást célzó stílusban íródtak, az érett Mozartra jellemző, egyéni és fantáziagazdag megformálásuk és kidolgozottságuk viszont már a nagy bécsi szimfóniák felé mutat előre.
A 150 éve született Gustav Mahler 1888-tól 1891-ig Budapesten, az Opera igazgatójaként és karnagyaként működött. Itt hangzott el először 1. szimfóniája 1889. november 20-án, a Filharmóniai Társaság Zenekarának előadásában, a szerző vezényletével. A mű ekkor még a „Symphoniai költemény két részben” címet viselte, és öttételes volt.
Mahler életében még négyszer szólaltatták meg, előadásról-előadásra kisebb-nagyobb változtatásokkal. Az 1896-os berlini bemutató alkalmával a szerző elhagyta a „Blumine” című Andante-tételt, ezzel a mű a klasszikus négytételes szimfónia-formát vette fel, a második helyen a Scherzóval, a harmadikon a lassú tétellel. Az átdolgozások egyébként (az egy finalét kivéve) a struktúrát kevéssé érintették, jelentősen megváltozott viszont a hangszerelés, s egyre növekedett a zenekari apparátus.
Az 1. szimfónia legfőbb ihletője Mahler saját dalciklusa, az Egy vándorlegény dalai. Az 1. tétel varázslatos természetzenéje a ciklus 2. dalát („Ging heut morgen...”) adaptálja a szimfónia keretei közé, lassú bevezetéssel, amelynek zenei anyaga a tétel középső részében visszatér. (A dal jellegzetes kvart-kezdőmotívuma, mintegy mottóként a többi tételben is jelen lesz majd.)
A 2. tétel, egy népies Ländler Mahler saját versérre írt „Hans und Grete” című korábbi dalával áll rokonságban. A 3. tétel szatirikus gyászinduló-paródiájának témája nem más, mint a népszerű „Frére Jacques” (Ausztriában „Bruder Martin”, nálunk „János bácsi” szöveggel ismert) gyermekdal-kánon kissé variált moll-változata.
A tétel középrészében megjelenik egy idézet a 4. Vándorlegény-dalból is, s előtte egy nyíltan paródiának szánt, triviális hangzású zene, amelyben elemzői hol a magyaros stílus, hol a klezmer hatását vélték felfedezni – míg a legújabb kutatás Verdi Don Carlosával, pontosabban Posa márki halálának zenekari előjátékával való, zavarba ejtő hasonlóságára mutat rá...
A „viharos” finale a mű legterjedelmesebb tétele; Mahler csak itt használja a teljes zenekart.
Szerzők
-- Danczi Csaba László --
További írások a rovatból
zene
The Underground Jazz Scene in Budapest Today: an Adventurous Introduction (Inverted Spectrum Records 2023)
Más művészeti ágakról
irodalom
Interjú Wéber Kristóffal a klasszikus művészetekről és a Keringőről
art&design
Az Amikor Galéria debütálása a művészeti galériák soraiban