bezár
 

irodalom

2010. 09. 11.
Nem megy túl a lakásajtón
Interjú Ayhan Gökhannal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Nem megy túl a lakásajtón Az alábbi beszélgetés nem szabályos interjú, inkább egy beszélgetés rekonstrukciója. Ismerjük az irodalmi estek esetlegességét: Ayhan Gökhan nem hagyta annyiban. Újragondolta egy augusztusi este kérdéseit, és írásban felelt meg rájuk. Az ily módon újraformálódó párbeszédet közöljük.
„Az idegen nevekkel bajban vagyok" -- írod a Kifelé című versedben. Mit mondanál azoknak, akik számára a Te neved cseng idegenül?

Nem szeretem Illyés minden versét, de ezt kifejezetten, talán ide illik: „s a Janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi / (a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi: / nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél román // Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő - / - Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány, / mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!” (A faj védői). Ettől persze nem leszek jobb költő, de nem is hátrány a „félvérség”. Mondjuk elsősorban az anyanyelv határozza meg az ember származását és az a kultúra és történelem, amiben felnőtt. Magyarul írok és olvasok, magyar borokat iszom, ezen a nyelven tudok a legtökéletesebben beszélni, így tehát nem lehetek más, mint magyar. Az idegen név mindennek különös ízt kölcsönözhet, annál jobb, mintha a pörköltbe egy kis francia bort öntenénk, remélhetőleg nem ártunk vele.


2008-ban a Használati utasítás című antológiában még mint kötet nélküli költő mutatkoztál be, többek közt az alábbi mondattal: „Jót még nem írtam, talán egyszer sikerül.” Most megjelent az első köteted. Ez azt jelenti, hogy sikerült?

A Fotelapa című verset két éve írtam, ennyi idő után még elmondhatom, hogy tetszik, ez persze a későbbiekben változhat. Külön-külön nem igazán tudnék verseket említeni, inkább igyekszem kötetben gondolkozni. Van a Fotelapa mint könyv, vannak benne (remélhetőleg) jó és biztosan rossz versek, de ha netalántán emlegetik, akkor csak mint kötetről beszélnek, nem igazán versekről. Úgy érzem, manapság inkább kötetek, mint versek vannak, nem úgy, mint mondjuk néhány évtizeddel ezelőtt. Ismerjük a Hajnali részegséget, anélkül, hogy tudnánk, melyik kötetben jelent meg először. Vagy ismerem és szeretem Weöres verseit, de bajban lennék, ha arra kérnének, ezt vagy azt a versét helyezzem el a megjelent köteteiben. Lehet, tévedek, de a jelen irodalmában én egy fordított sorrendet érzékelek.

Hogy te magad alkotóként kötetegészben gondolkozol, az azt jelenti, hogy már a vers születésekor is pontosan tudod a kötetbéli helyét? Esetleg a tudatosságnak olyan fokán állsz, hogy egy-egy kötetbéli „lyukat” töltesz ki egy-egy verssel?

Nem, a tudatos alkotástól eléggé messze vagyok, hiúság lenne azt mondanom, hogy mindig tudom mit és hogyan szeretnék. Ennél a kötetnél is csak azt tudtam tíz-tizenöt vers megírása után, hogy nem ártana kötetben elhelyeznem és a már meglévő családtémám köré írni egy könyvnyi verset. Nagy utólagossággal lett aztán az, ami, rengeteg vers szelektálásával. Itt csak a törlés volt tudatos. A következő könyvnél, ha sikerül, szeretném előbb a témát kiválasztani, és azután megírni hozzá a verseket.



A Fotelapa nemcsak mint vers erős (nem véletlenül lett a köteted címadó verse), de metaforaként is az. Az egész kötetet meghatározza. Krusovszky Dénes egy interjúban így fogalmazott: „Esterházynál nagyon erős a történeti, magántörténelmi és politikatörténeti szerepe az apának, a Javított kiadásban pláne. Nálunk meg (ti. a Telep-antológiában T. Zs.) azt látom, hogy van egy apafigura, ami valahogyan el van távolítva a létező apától, nincsen neki történeti háttere, hanem egy pszichológiai aspektusból válik érdekessé és egyszerre megfoghatatlanná is. Ez egy másfajta tapasztalatnak lehet a hatása. És ilyen szempontból érdekes, hogy ez az apakép hogyan változik: egy ennyire egyszerű és közben bonyolult dolog, mint amilyen egy apa, mennyire másképpen jelenik meg más nézőpontokkal, más korszakokban alakuló versekben vagy prózákban.” Szerinted mennyire korszakfüggő az apakép(ek) alakulása?

Inkább egyén, mint korszakfüggő. Sok mindent lehet az apával helyettesíteni, de a lényege, a hozzá fűződő viszony, a valóság-labirintus nem változik. Én kiegészítettem a családot, az apát érintő versekben a hiányos valóságot a szimbólumokkal, a magántörténetekkel, de ami igaz volt, azt meghagytam, nem változtattam el a családom, az apám személyiségét. Az apakép az én nemzedékemben teljesen egyéni, nem akarja a történelmet, politikát is belekeverni, hiszen nálunk nem léteznek azok a problémák, amik néhány évtizeddel ezelőtt még erősen jelen voltak. Most már (nálam semmiképp) nem megy túl az apa a lakásajtón. Nem akar jelenteni többet, mint ami valójában.

Ha már korszakokról beszélünk: azt írod a Kilencvenes évek című versedben: „Rendszerváltozás a fényképeken, kéz / a kézben, késleltetés a tragédiában: / hat évig élt a demokráciában, / majd kézen fogta a rákja.” Jól érzem, hogy itt sokkal inkább a magántörténelem a fontos, s a rendszerváltás, a kilencvenes évek csak kulisszái az anya elveszítésének?

Nekem a rendszerváltás kevésbé eleven, mint mondjuk az ' 56-os forradalom, amelynek kép és filmanyaga összetett és gazdag, feldolgozása úgy a művészetben, mint a történelemkönyvekben végbement, van ötvenhatos könyv, film és vers: ott van rögtön Karátson Gábor regénye, Illyés Egy mondata, Gárdos Péter Szamárköhögése, Bereményi filmjei. Van irodalma. A rendszerváltás ehhez képest mintha nem jutott volna még el ide, hirtelenjében nem jut eszembe film vagy könyv, ami hiteles képet lett volna képes nyújtani róla.

Én a rendszerváltásról rettenetesen keveset tudok. Archív felvételekről tudok annyit, hogy az emberek sokkal többet vártak, nagyobb reményekkel fordultak az új politikai elit és társadalmi változások felé. Ez nem sikerült. Ahogyan Modor Ádám írta Krassó Györgyöt bemutató kötetében: nem rendszerváltás, hanem gengszterváltás történt. A mai napig érvényes ez a mondat. A rendszerváltás nekem a csalódás, a gyökeres változásra képtelenség dokumentuma. Ha a verseimben elő is fordul, az csak a sértettségem, szomorúságom. Hiába cserélték le az utcatáblákat, amíg az emberek viselkedése, hozzáállása nem megy át egy cserén, addig nehéz rendszerváltásról beszélni.

A családnál maradva, a mi életünkben semmi újat nem hozott és nem is vett el a nagy politikai átrendeződés. Az édesanyám egy rendelőintézetben volt asszisztens, nem tudom, foglalkoztatta-e ez az egész. A nagymamámat valószínűleg nem, se a kommunizmusban, sem a demokráciában nem tanult meg írni-olvasni, és mindkét rendszerben virágot árult, amíg meg nem halt. Az ő meséjük véget ért, az enyém folytatódik még, majd a Teremtő eldönti, mennyire lesz szerencsés a vége. A versben azért emlegettem a rendszerváltást, mert a gyerekkorom, az anyámmal eltöltött évek arra az időszakra, a rendszerváltás utáni néhány évre szorítkoznak. 1995. december 25-én halt meg, kilenc éves koromban. És igen, a versben nem szolgál mást, mint díszletet, elhelyezkedést térben és időben.

Költőként érzed-e valamely generációhoz tartozni magad? Tágabban: milyen hatások érhetők tetten a költészetedben? A kötetedben megjelenő mottók, ajánlások, köszönetnyilvánítások árulkodóak.

Írás közben igyekszem minden hatást kizárni, különben képtelen lennék az írásra. Én a családomról írok, de az anyahiányt nálam ezerszer jobban megírta József Attila, az apahiányt prózában Györe Balázs. Ezekre nem gondolhatok. Viszont számon tartom az úgymond „mestereimet”: köztük van Györe Balázs, az ő könyveiből rengeteget tanultam, és Nádas Péter, a vele folytatott levelezések sok mindenben segítettek. Ajánlásával támogatta a Móricz-pályázatom, a saját költészetem iránti kételkedéseim időleges eloszlatásában rengeteget köszönhetek neki. Emellett Varga Lajos Márton az igazán fontos nekem, szintén a tanácsaival: sok rossz verset szerintem az ő hatására nem írtam meg vagy adtam közzé. Borbély Szilárd volt még rám nagy hatással, az ő szigorúsága és fegyelme, és Kosztolányi, a legnagyobb magyar költő. Mostanában kezdem felfedezni Mozart operáit, ha véletlenül némi „dallamosság” szorult néhány versembe, az Mozartnak köszönhető. Azt hiszem, tőlük tanultam a legtöbbet.

Prózaírással nem foglalkozol?

Sokat próbálkozom vele, de sok visszautasítást kaptam. Én mintha lírai mondatokat írnék prózai mondatok helyett. Nehezemre esik emellett sokáig ülni egy írás, egy történet felett, nem bírom ki, hogy csak néhány sort írjak és azon dolgozzam, a verseim is egy ültőhelyemben megírom, hajlamos vagyok a prózánál is ebbe a hibába esni. Nincs elég türelmem és logikám hozzá. Ha a líra nem tudomány, akkor a próza annál inkább. Naplót írok, de már azt is csak elvétve, alkalmanként.


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Tamás Zsuzsa --


Más művészeti ágakról

Interjú Alföldi Róberttel pályakezdésről, a fiatalok helyzetbe hozásáról, lehetőségekről, nyitottságról
Jon Watts: Pókember: Idegeben


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés