Külföldön persze nagyobb az elismerés, hiszen a pozitív visszajelzések nemcsak a zenészektől érkeznek, s volt olyan pályázati pénz is, amit a talán legrangosabb audiovizuális művészeti fesztivál, az Ars Electronica elől nyert el az UHFest.

Ráadásul a fesztivál Go Social! programja keretében idén a zenészek honi falvakba, községekbe is ellátogattak, ahol hangjátszóházakat és audioműhelyeket tartottak. A másik, meglepő újdonság a Blind Tape Quarters volt, ami azt jelentette, hogy bárki (!) betérhetett a Merlin Színház stúdiójába, ahol úgy játszhatta fel a hangszerével a saját sávját, hogy nem tudhatta, előtte illetve utána mit zenél(t) a többi három. (Később ezt az anyagot „összevágták”, és kazettán meg lehetett vásárolni, az utolsó napon pedig bemutatták a nagyterem közönségének.)

Már az első, szerdai napon érződött a bensőséges hangulat: rengetegen köszöntötték egymást ismerősként. Nem elhanyagolható az a szempont sem, hogy az itt a fellépő művészek meghallgatták a többieket… már amennyire ezt tehették. (Érdekes volna kideríteni, hogy volt-e olyan látogató, aki mind a 45 produkciót látta az 5 nap alatt, hiszen ez valószínűleg még a szervezők idejébe sem fért bele.)



A napi programok délutánonként kezdődtek a 65 férőhelyes kisteremben, ami persze a legtöbb koncert esetében szűknek bizonyult, s este 8-kor helyeződtek át az események a nagyterembe.

Több magyar művész is akadt (Bioneonsound, Aert, Eop, Bartha Márk és Takács Borza Ákos, illetve az R’nr Station), akik a „Mi a zene?” pályázatra küldött alkotásaik alapján érdemelték ki a fellépés lehetőségét, ők a minimal noise-tól a free jazzig sokmindenben jeleskedtek. Rajtuk kívül a mostanában legígéretesebb magyar projektnek tűnő, kétszemélyes Plagium emelkedett ki, akik a Go Social! utazások alatt rögzített hangokból (is) rakták össze lehengerlő ambient-szettjüket.

Megemlítendő még honi színekben a lehető legsokrétűbb formáció, a Máriás Béla, Benkő Dávid, Tóth László plusz Pándi Balázs csapat, akikhez a Jazkamer-tag Lasse Marhaug csatlakozott norvég részről. (Palotai Zsolt pedig nem tudott eljönni, a helyét Mike Rosoft vette át.)

Ha már kísérleti fesztivál, akkor vizsgáljuk meg a legterhelőbb részét, a zajt! A bécsi Skylla duó csajos búgásai, Blu3 önmagához képest szokatlan drone-hullámai, a lengyel különítmény, Robert Piotrowicz (most Valerio Tricolival) és Piotr Kurek, a hatalmas ventillátorral érkező Robert Curgenven, s a konkrét zene ikonja, Lionel Marchetti vagy a híres-hírhedt No Fun Fesztivál-alapító Carlos Giffoni mind-mind hozzátették a magukét az esemény kortárs zenét erősítő jellegéhez.



Derek Holzer elmondta fellépése előtt, hogy pár hete Devecseren járt a Go Social!-lal, és megrázták a térségből érkező hírek. Prímán reflektált is az eseményekre sajátos, metálos zajaival, ám az igazi gátszakadás a már említett Lasse Marhaug jóvoltából érkezett, aki valami egészen elképesztő immerzív őserőt zúdított a hallgatóságra.

Mark Bain annyiban lógott ki a mezőnyből, hogy ő (egy számomra ismeretlen kütyüvel) lemérte az épület sajátosságait, és koncertje alatt ezek alapján rezegtette az állványokat, lámpákat, falakat. A legmeghökkentőbb produkciót mégis a Shit & Shine produkálta 10 (!) vendégdobossal, akik mind ugyanazt a ritmust püfölték egy órán keresztül − a színpadon tartozkodó nyuszijelmezes frontemberek azonban nagyszerűen ellenpontozták e monotonitást basszusszőnyegeikkel.

A másik domináns irányzat az avant-pop volt, ami itt leginkább a rockos oldalát mutatta, kiegészülve több dark-jazzbe hajló témával. Muszáj kiemelnem közülük a Groupshow formációt, amely három, IT-inges skandináv virtuóz projektje: Jan Jelinek, Andrew Pekler és Hanno Leichtmann külön-külön is kultikus alakjai az elektronikus zenének, így együtt pedig a strukturalizált improvizáció magasiskoláját mutatták be. Ritkán hallható-látható (körbe lehetett járni az asztalukat, amin 25 különböző masina hevert a gitártól a különböző modulátorokon keresztül a cintányérig), jazzes hatásokkal teletűzdelt, műfajokon felülemelkedő két órát produkáltak a lelkes közönségnek.

Keijo & Jukka a mindig jelenlevő finn vonalat képviselték kissé countrys, folkos, pszichedelikus muzsikájukkal talán az egyik legnagyobb ovációt aratva. Szintén az ezer tó országából jött Lau Nau, a törékeny hölgy, de érkezhetett volna Tündérföldről is − csilingelő zenéje sokakat megigézett. Akinek pedig kevésbé jött össze a szívtörés: Kría Brekkan, az izlandi Múm zenekar egykori tagja most számos férfit felbőszített nyavalygós zongorázásával és idétlen színpadi performanszával.

A minimal techno és különböző mutációi a hétvégi napok záró óráiban tűntek fel nem kisebb renoméjú személyek prezentálásában, mint a legendás ~scape kiadó alapítói, Stefan Betke alias Pole és Barbara Preisinger, a kissé csalódást okozó MLZ, vagy az óriási tiszteletet – és szettjének köszönhető sikert – kiváltó ex-Orb tag Thomas Fehlmann. Voltak, akik csak ezen eseményekre érkeztek a Merlinbe, kihasználva az éjfél utáni olcsó belépőjegy adta lehetőséget.

Akit talán a legnehezebb beilleszteni a többiek közé, az egyértelműen Uwe Schmidt. A rengeteg álnéven alkotó frankfurti művészt a legtöbben Senor Coconutként ismerik, legutóbb pedig a(z Oscar-díjra jelölt) Bibliothéque Pascal című film zenéjét szerezte. Most Atom TM alteregóval érkezett, ami előre jelezte, hogy „szilikonosabb” oldalát mutatja be, ami így is lett: Commodore, Atari vagy mobiltelefon hangok alkotta electro és techno, illetve kiábrándult electronica váltakozott megfelelő vizuális támogatással és az előadóművész színpadi szerepét megkérdejelező attitűddel. (Emberünk néha hátralépett a keverőjétől és némán állt néhány zeneszám erejéig, mialatt „csendélet a kertben” és „pornó” témában váltakoztak a vetített képek.)



Legutolsó fellépőként pedig megismerhettük a modern dj prototípusát: eRikm egy pillanatra sem állt meg, kapkodta kezeit, folyamatosan művelt valamit a lemezjátszókkal és ezzel az Autechre vagy az Oval legkaotikusabb strukturáit idézte meg.

Összegzésül elmondható, hogy továbbra is erősen hiánypótló rendezvényről van szó, aminek a következő állomására remélhetőleg nem kell majd megint évekig várnunk.

Fotók: Szilvási Zsófia