Csikamacu Monzaemon, a japán Shakespeare-ként emlegetett író 1715-ben mutatta be a Kuo-hszing-je harcai című művét eredetileg bunraku bábjátékként. Mint oly sok más darabját, később ezt is adaptálta kabuki színpadra. Novemberben a tokiói Nemzeti Színház ezt a kabukit tűzte műsorára, mely Csikamacu sok híres vidéki színjátéka mellett (például a Kettős szerelmi öngyilkosság Szonezakiban) máig talán leghíresebb történelmi darabja.

A valós történelmi eseményeket is felhasználó színmű erősen elferdíti a történelmi tényeket, hogy a kor ízlésvilágának megfelelő, eseményben és vérben gazdag kikapcsolódást nyújtson. A főként Kínában játszódó történet, a színen megjelenő mongolok, no meg a Japánból Kínába utazó főhős óriási egzotikumot jelenthetett a kor nézőinek. Ne feledjük, bár a történelmi események csak pár évtizeddel előzték meg a darab születését, egy olyan korban vagyunk, amikor Japán határait lezárták, nemcsak a külföldiek látványa, de még a tengerre szállás lehetősége sem volt adott. Nem csoda hát, hogy a bemutatót nagy siker és érdeklődés fogadta. Ez a siker a XXI. században is töretlen. Ma is olyan magávalragadóan ábrázolják a hanyatló Ming császári udvart és a mongol hódítókat, ahogy azt Csikamacu is minden bizonnyal háromszáz éve elképzelte.

A Kuo-hszing-je harcai első felvonásában látjuk, amint a mongolok megtámadják, és romba döntik a Ming-dinasztiát. Hullanak a fejek, de még egy szem is, amelyet a hódító mongol császárnak küld el a tulajdonosa vörös párnán – megadja a módját. A második felvonásban Vatónai, aki kínai apától és japán anyától származik, elhatározza, hogy Japánból áthajózik Kínába, és visszaállítja a Mingek hatalmát. Vatónai nevének jelentése: sem japán, sem kínai; a későbbiekben nevét Kuo-hszing-jere változtatja, és majd ezen a néven volul be a történelembe.

A következő felvonásban Vatónai harcra való előkészületeit látjuk egészen addig, amíg az összefogva a kínai Kanki hadúrral csatába indul. Az utolsó két felvonás kimaradt a mostani előadásból. A darab szerint – és a történelmi tények ellenére – a nagy csatában Kuo-hszing-je visszajuttatja Kína trónjára a Ming-dinasztiát, és a színmű happy enddel ér véget. A mostani előadás a csata előtt fejeződik be, bár ez a kabuki esetében cseppet sem kirívó, ahol a műértelmezéstől elhatárolódó japán színházi hagyományoknak megfelelően gyakran csak néhány felvonást adnak az amúgy akár tízórás darabokból. A mostani produkció a maga négyórás játékidejével már így is megteszi egy teljes előadásnak. Minket viszont, a nyugati színházi hagyományokon szocializálódott nézőket elgondolkodtat a befejezés hiánya. Az, hogy a a csata előtt befejeződik a történet, mintha ránk hagyná a kérdést, és ránk bízná a döntést: a történelemnek hiszünk vagy Csikamacunak? Ez a kérdés, azonban értelmezés híján az ázsiaiak számára nem létezik.
 

 

Jelenet a bunraku Kuo-hszing-je harcai előadásból

Az ifjú Vatónait, az előadás főhősét Icsikava Dandzsúró játsza. A kabukiban a színész korának nincs jelentősége, mégis sajnálatos, hogy Dandzsúró már a bemutató napján nehezen mozog. Komoly betegsége után aggódva gondolok bele, hogyan fogja bírni egy hónapon keresztül eljátszani ezt a fizikailag roppant megterhelő szerepet.

Ezzel együtt az előadás a kabukira jellemzően színpompás, látványban, zenében gazdag. Hatalmas és pompás díszletek, óriási paloták, a tengeren úszó hajó, bambuszligetben bolyongó tigris, cintányérokkal imitált egzotikus kínai atmoszféra. S ebben a környezetben igazi csúcspont, amikor az anya Nakamura Tózó előadásában gúzsba kötözve kétségbeesetten küzd, hogy megmentse lánya életét. Ebben a jelenetben a japán erkölcsi tartás a gyermeket féltő állatias ösztönnel párosul. Az anya figurája nemcsak a Kuo-hszing-je harcai egyik kulcsfontosságú alakja, hanem egyben a japán anyakép egy halhatatlan szimbóluma is.
 

Csikamacu Monzaemon: Kuo-hszing-je harcai
(Kokuszenja kasszen)

Kinsódzsó: Szakata Tódzsúró
Kanki: Nakamura Baigjoku
Az anya: Nakamura Tózó
Az apa: Icsikava Szadandzsi
Vatónai: Icsikava Dandzsúró

Bemutató: Nemzeti Színház, Tokió
2010. november 3-26.