bezár
 

irodalom

2010. 12. 29.
Hogy olvassuk vagy miért ne a csöndet úgy?
Bartis Attila: A csöndet úgy. Naplóképek 2005. január – 2008. december. Magvető, Budapest, 2010.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hogy olvassuk vagy miért ne a csöndet úgy? Az ezredforduló környékén végigsöprő Bartis-láz nosztalgikus emlékével nyúltam legújabb „nem vékony” kötetéért, A csöndet úgyért. Reméltem, hogy a majdnem évtizedes hallgatás – A Lázár-apokrifeket soha nem tudtam könyvként komolyan venni – után felidéződik megint egy olyan lét-szöveg-élmény, mint akkor, A nyugalom idején. Tartott ez addig, amíg nyúltam, elmúlt, amikor kinyitottam: 365 mobiltelefonnal kattintott fotó, patinás Bartis-brand kötésben, a könyv végén a fotócímek 3 nyelven – mi ez?
Erre az egyszerű kérdésre adható megfoghatatlan választ nem tudom máshogy megkísérelni, mint a csalódás ellenszenve és az elméletalkotás álsemlegessége között feszülő ívben cikázva beszélni, vagy inkább fecsegni a könyvről.

Hogy „olvassam” a csöndet úgy?

Ehhez először mankót kapok: Naplóképek 2005. január – 2008. december. Négy csönddel teljes Bartis-év tehát, ami szépen összerendezve előttem hever: az elhallgatás metafizikáját, a nem-beszélés, nem-írás – a fülszöveg szerint: „kegyetlenül pontos … kíméletlenül homályos” – dokumentálását, négy év alászálló számadását, az elmondhatatlanul személyes térbe való behúzást kapom – egy ismeretlen márkájú mobiltelefonnal rögzítve, és különösebb referencialitás vagy kontextusba helyezés nélkül.

Elkezdek lapozgatni az alcím-műfajmegjelölés által sejtetett (vagy erőszakolt) narratíva szerint: az első fotó időben is az első, az utolsó időben is az utolsó. Még nem tudok mást, csak amennyit a képek mondanak egymás után, még nem gondolok másra, csak amennyit a képek engednek asszociálni a napló rigid időnarratívájában – hagyom magam szemlélődni az első fotó szövegcsonkot mutató metatextusától az utolsó fotó halottá fonnyadt öregemberarcáig. Próbálom kitölteni a szövegtelen űrben magukra hagyott árva fotók körül képződő űrt: ne váljanak a dekontextualizált Bartis-életdarabok jelentéktelenné, semmitmondóvá – nekem, az olvasónak.

Szeretném érteni, szeretném naivan nézni a képeket, szeretnék egy bennem összeálló történetet. Úgy, mintha egy régen elföldelt rokon szépen összerendezett, megsárgult fotóalbumát nézegetném ismeretlen arcú régi rokonok és barátok képeivel. Szeretném úgy – a Vilém Flusser-i értelemben – naivan nézni a képeket (külön is, és egymásutániságukban is), hogy valami mást jelentsenek, kiemelkedjenek a Bartis-albumon kívüli világból. Olyan jelenetek és jelenetsorok lehessenek, amelyben nem maguk az ábrázolt tárgyak és modellek, hanem a köztük lévő viszonylatok jelentősek – nem Bartis szemszögéből (hiszen ő nem objektív és dokumentarista fotós), hanem a hozzá kapcsolódó vélt szálak vélt történetisége szerint.

Hogy „olvassam” a csöndet máshogy?

Bartis Attila: A csöndet úgyEhhez először mankót kapok: a kötet végén a megszámozott képekhez hozzárendelődik egy cím (három nyelven: magyarul, angolul, németül), egy helyszín és egy évszám – akár egy kiállítás katalógusában. Lapozok a képek között, és mindig hátra is – nem annyira az értelmezés lehetőségeinek paratextualitás általi korlátozásáért, sem a pontos hely-idő koordinátákért, inkább azért, hogy az első, naplószerű olvasás emlékeit és tapasztalatait feloldjam, és részese lehessek egy másfajta, a szerző által szintén előkészített olvasásnak. Akkor is, ha ez az olvasási lehetőség nagyjából-egészében szembe megy az előző olvasással – az értelmezés több lehetséges szintjén is.

Ahogy el kell felejtenem a könyv végén található „információs blokkot”, ha naplót szeretnék olvasni, úgy majdnem el kell felejtenem az alcím-műfajmegjelölést, ha így olvasok. Miért? Az évszámok szerint nem az időbeliség az, ami a képek sorrendjét meghatározza. Feltűnően szubjektív logikája van a rendszerezésnek, amelyhez az alcímben megjelölt időintervallum csak keretet ad, a műfajmegjelölésből következő strukturális felépítmény meghatározása esetében viszont némileg vagy teljesen félrevezet – attól függően, hogy a képcímek felől nézzük a képeket, vagy a képekhez társítjuk a képcímeket.

Ha a címek felől indulunk, az emlékezet működésének különös szerkezete jelenik meg – mintha pl. Douwe Draaisma Miért futnak egyre gyorsabban az évek? című tudománynépszerűsítő könyvének illusztrációja lenne A csöndet úgy. A fotók aszerint jönnek egymás után, ahogy a képzelt pszichoterapeuta és/vagy álomszövő kanapéján bukkannak elő a 2005. január – 2008. december közti időszak emlékei – hipnózishoz szocializálva, a mélytudat logikája szerint. Ha így olvassuk, akkor álom- vagy mélytudat naplót olvasunk – s ez csak abban a kivételes esetben élvezetes, ha napjaink vannak Bartis emlék-strukturáinak kibontására.

Ha viszont a képeket nézzük legeslegelőször, egy utólag tudatosan összerendezett, alcímmel naplónak álcázott optikai-vizuális asszociációgyűjteményt kapunk, amely talán ugyanakkora kísérletet tesz az emberi emlékezet működésének rekonstruálására, mint amennyire a fotózás lényegének feltárására, ahogy Susan Sontag fogalmazza: „A szürrealizmus a fotózás lényegében rejlik: abban, hogy megteremt egy másolatvilágot, egy másodfokú valóságot; ez szűkebb ugyan, de drámaibb, mint az a világ, melyet természetes látásunkkal fogunk fel. Minél kevesebb szakértelemmel készül a fénykép [hangsúlyozottan mobiltelefonnal, azaz egy fotóművészeti szempontból „buta” készülékkel – pdl], minél kevésbé kozmetikázzák [így a fülszöveg: „Ebben az alig-színű, rontott minőségű sorozatban...” – pdl] és minél naivabb [a sorozat szimbolizálható tematikájában és sokszor együgyű beállításaiban ez hangsúlyos és szándékolt – pdl], annál valószínűbb, hogy hiteles lesz.” (Susan Sontag: A melankólia tárgyai. In: A fényképezésről (Nemes Anna fordítása). Európa, 1981. 65. o.)

Így bárhogy kezdjük is „olvasni” Bartis könyvét – akár a mélytudat, akár a mélylényeg felé megyünk el – egy szürreális, szürrealizáló szándékot olvashatunk ki A csöndet úgyból. Talán azért, mert vannak dolgok, amelyek elmondhatatlanok – a körülöttük ordító csend tölti meg őket iszonyú hallgatással (ld. pl. Pilinszky esetét); talán azért, mert Bartis szerint így is elmondhatók ugyanakkora súllyal és mélységgel, mint írva; talán azért, mert egyfajta szóelvesztő (csáth-i) leépülésnek vagyunk olvasóként tanúi.

Hogyan „olvassam” a csöndet sehogy?

Bartis A nyugalom című regényében így ír: „…szerettem volna, ha látja az aszott testet, az utolsó éjszaka tövig rágott körmöket a görcsös ujjakon, rajtuk a hét emlékgyűrűvel, az évad Júliája emlékgyűrűtől a költészetbarátok emlékgyűrűjén át a moszkvai fesztivál emlékgyűrűjéig, amelyekről már régen lekopott az aranyozás, és zöldre vagy feketére színezték az ujjak tövét, attól függően, hogy rézből vagy alumíniumból készültek. Azt akartam, hogy lássa a lakktól ragacsos, szalmasárga hajat, amelyen évről évre egyre egyenetlenebbül kenődött el a festék, s amelyen már átderengett a fejbőr hamuszíne, a hullamerevségtől ismét feszes melleket, amelyekre hajdan alig másfél hónapnyi szoptatás után sót kent, nehogy a bimbók megnyúljanak, de leginkább azt szerettem volna, ha látja a halott tekintetet, azt a tekintetet, amely semmiben nem különbözött az élőtől, amelynek kékes derengése szombattól egy tizenöt éve üresen várakozó sír mélyét fogja bevilágítani, mert nem lehetett a szemét lecsukni.”

Így ír. Kegyetlenül és kegyetlenül pontosan – ahogy nem fényképez, amilyen mélységet a fentebbi agygyötrő értelmezési kísérletek egyike sem hoz elő belőlem azonnal és nyersen – csak némi filozóf kellemességet. Pont az veszik el, ami a legjobb volt Bartis könyveiben: a helyettesíthetetlen szöveg. Ezért jött elő szinte azonnal a csalódás és az ellenszenv. Aki így tud írni, az ne szórjon elém, az olvasó elé tehetsége helyett aprópénzt, az ne csapjon be elhallgatások helyett mobiltelefon-kattintgatással, megszenvedett szöveg helyett önmagát túl komolyan vevő fotóalbummal – mert az felesleges és elfogadhatatlan.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Pál Dániel Levente --


További írások a rovatból

irodalom

Operálj nyucává végleg! Operálj nyucává végleg!
A Margó Fesztivál Világirodalmi színpadán mutatták be Csepregi János, Dániel András és Kollár Árpád új könyvét, a Nyuca bestiáriumot (Scolar Kiadó, 2021)
irodalom

Csak az tudok lenni, ahogy megszólalok Csak az tudok lenni, ahogy megszólalok
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 6. nap
irodalom

Mintha tükör nélkül próbálnám lerajzolni az arcom Mintha tükör nélkül próbálnám lerajzolni az arcom
Prae Műfordító Tábor, tábori napló, 5. nap

Más művészeti ágakról

színház

Szerzői utasításon innen és túl Szerzői utasításon innen és túl
Beckett Zsótér Sándor rendezésében a Szkénében
gyerek

A Tejúttól a rózsabogárig A Tejúttól a rózsabogárig
Vadlovak – Hortobágyi mese
Fenyő D. György: Útikalauz a vershez. Tilos az Á, 2021
építészet

Gyárépületből kreatív műhely Gyárépületből kreatív műhely
Megalakult a Goldberger-kollektíva


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés