Félelem és reszketés a Kádár-rendszerben és ma / György Péter: Apám helyett. Magvető, 2011. / PRAE.HU

„1944. június 15. és szeptember 30. között a szerbiai Bor városának rézbányájában, illetve a közeli Laznica falvában lévő altáborban volt munkaszolgálatos az apám. Szemtanú lett tehát.” Ezzel a két mondattal kezdődik ez a sajátos esszéfüzér: s a továbbiak tekinthetők e mondat(ok) több irányba történő szétírásának. Ha a szöveg keletkezésének evolúcióját is bevonjuk a játékba, említést kell tennünk a szerző által 2008-ban az Élet és Irodalomban publikált Az apám, Piros emlékezete című cikkéről, amely dokumentáltan a kötet ötletéhez vezető első szöveg volt. Ez az írás már röviden tartalmazza mindazokat az információkat, amelyek alapján a kívülálló számára összeállhat az apa „regénye”: a bori munkatábor, a túlélőként való identifikáció merev elutasítása, a Kádár-rendszer által folytatott össznépi amnézia-terápiával való mélységes azonosulás, a környezetvédő mozgalomban vitt úttörő szerep, a szélsőjobboldallal kialakított partneri viszony, végül a 2008-ban bekövetkezett halála.

Amivel több ez a kötet az ÉS-beli publikáció jócskán kibővített változatánál, az a rendkívül szerteágazó utalásrendszer, amellyel filmek, irodalmi és színházi alkotások, zenekarok, képzőművészek stb. szerepét elemezve gyakorlatilag a kultúra minden egyes részét lakmuszpapírként használva mutat fel a társadalmi-kulturális kontextusra nézve húsbavágó összefüggéseket. Egy Petri-szöveg, a holokausztirodalom elfelejtett művei, az Utószezon című film (vagy Rónay György Esti gyors című regénye) vagy a Megáll az idő egyformán vonatkoztathatók arra a társadalmi-politikai közegre, amelynek néma hagyományában mind benne álltak, s talán több önkényes felhasználásnál a György Péter által művelt kontextuális olvasat. Elsősorban (de nem kizárólag) irodalmi műveket vonultat fel példaként, s ezzel kapcsolatban meg is jegyzi: „Valóban, egyszerűen kihasználom, kirablom ezeket a szövegeket, amelyeket irodalmi összehasonlíthatatlanságuktól függetlenül éppúgy forrásként tekintek, mint az apámét…” (204.) Mert az Apám helyett az apa 1945-ös bori naplójából is átemel szövegrészleteket éppen az egész életén keresztül meghatározó trauma, a kétségbeesett identitáskeresés és az ezzel kapcsolatos bizonytalankodás megrázó illusztrációjaként.

A személyes történetek és a történelemre való hivatkozás összefüggésére szép példa a könyv egyik leghatásosabb szöveghelye, a családi legendárium által megőrzött történet: a nagyapa a munkatáborból hazatérve a Duna-parton szemrevételezi a várost, majd hátat fordítva a szétlőtt Budapest látványának, cigarettáját elnyomva feleségéhez így szól: „Nos tehát, mindezt, kedves Emmám, immár el is felejtették, ez az egész többé nem érdekel senkit.” Mindegy, hogy az emlékezet mennyit csiszolt a történeten, mert „ez az egész” jó darabig tényleg hidegen hagyott mindenkit, egészen egyszerűen – s ez György Péter korábbi munkáiból is megtanulható – senkinek nem állt érdekében az emlékezés. A szörnyűség olyan fokát tapasztalta meg az emberiség akkor, amit nem lehetett szavakba önteni, nem lehetett elmesélni: innen a „túlélők küzdelme élményeik elmondhatatlanságával”, innen, hogy 1945 után nemcsak a táborokból hazatérő kevesek, de mindenki új világban találta magát. A „miért tettük?” kérdés évtizedekig nem merülhetett fel, s hogy evidens lett-e mára, azt nehéz volna megválaszolni. A könyv nagy része a Kádár-rendszer emlékezet-, illetve amnézia-politikájának elemzésével foglalkozik, s ez szorosan összefügg azzal, hogy a saját apja hogyan talált feloldódást ebben a közösségi felejtésben. A múlt radikális eltörlése egyszersmind a biztonságot is jelentette, a zsidóvá, majd túlélővé tett emberek lehetőségét arra, hogy soha többé ne kelljen emlékezniük és ezzel bármihez is kezdeniük. Csakhogy az 1956-os forradalom elfojtása és az azt követő megtorlás utáni konszolidáció is csak egy-két évtizedig tudta fenntartani a felejtésre és az „aki nincs ellenünk, velünk van” közönyére alapozott rendszert: s miután ez összeomlott, paradox módon akkor, tehát 1989-ben lettek ugyanazokból az emberekből újra zsidók, újra túlélők, akik addig akarva-akaratlanul letagadták múltjukat. S ez nem csak azok története, akik átélték, hanem a fiatalabb, a később született generációk súlyos ügye is.

Az Apám helyett egy mélyen önironikus számvetés, amely persze lezárhatatlan. (A szerző kamasz- és ifjúkori önmagát hülye kis sznobnak nevezi, s szinte kéjes örömmel gúnyolódik egykori, a világforradalom állásával elfoglalt, Che Guevara-rajongó, öreg kommunistákkal ideológiai közelharcba bonyolódó és ott megsemmisítő vereséget szenvedő önmagán.) Ez a családi történet – így alakult – nem csak a kutatók érdeklődésére tart számot. Mert „a zsidótörvények valósága, amit ma holokausztként ismerünk, csak utólag tűnik a zsidók történetének. És ez a retorika nem más, mint a nácizmus szemantikai értelemben vett győzelme. Az 1938 és 1945 között történtek szó szerint magával a magyar társadalommal estek meg, és amikor a zsidókkal történteket utólag kirekesztjük a nemzeti elbeszélés, az emlékezetközösség keretei közül, akkor mindezzel a nemzetről való kortárs beszédet tesszük lehetetlenné.” (64.)

A múlt feldolgozatlanságáért nap mint nap megfizetünk. Ezért meggyőződésem, hogy szükség van a folyamatos, elszánt tanulásra, hogy ne sejtések és politikai maszlagok uralják a közeljövő közösségi diskurzusait. S e tanulásnak ez a könyv – azért is, mert nemcsak állít, de kérdez is – megkerülhetetlen eszköze lehet.

A kötetet péntek este 17 órától a JAK ImPulzus című rendezvénén tárgyalják fiatal kritikusok.

irodalom

Szerzők

További írások a rovatból

Más művészeti ágakról