A Grindhouse: Halálbiztos és a Grindhouse: Terrorbolygó hatására indult retró-camp trend első hulláma (Hell Ride – A pokoljárás, Bitch Slap, Run! Bitch Run!, Black Dynamite) hamar lecsengett. A Grindhouse-show első, Rodriguez rendezte kamu-előzeteséből mozifilmmé bővített Machete volt a hattyúdal, azóta viszont híján vagyunk a működő amerikai roncsfilmeknek, Japán vette át a hatalmat olyan beszédes című B-exploitationokkal, mint a Robogeisha, a Vampire Girl vs. Frankenstein Girl vagy a Big Tits Zombie. A Run! Bitch Run! rendezője, Joseph Guzman újabb neo-exploitationja, a Nude Nuns with Big Guns rosszul szerepelt, a régi sokk-klasszikusok (pl. I Spit on Your Grave) remake-jei kizsákmányoló újrahasznosítások. Pedig a szándék és az ambíció megvan, nemrég például 3D-s, A-kategóriás sztárral (Nicolas Cage) felfegyverzett reménybeli bűnösélvezetet láthattunk a plázamozikban Féktelen harag (Drive Angry) címmel, de e film sem több a Halálbiztos (és még vagy húsz másik film) ötlettelen koppintásnál, ahogy a Harcosok klubbja Tyler Durdenje mondaná, a másolat másolatának a másolatánál.



Ebbe az állóvízbe igyekszik belegázolni a Hobo with a Shotgun, a Grindhouse-projekt promotálására hirdetett amatőr kamu-előzetes pályázat győztes kisfilmjének egész estét változata, a főszerepben Rutger Hauerrel. Ahogy az már az ál-előzetesből is kiderült, Jason Eisener író-rendezőt a hetvenes-nyolcvanas évek erőszakfilmjei ihlették meg, kivált a „vigilante”, azaz fasisztoid, önbíráskodó protagonistákat felvonultató opuszok, mint a Taxisofőr vagy a Bosszúvágy. A történetet modern westernnek is nevezhetnénk: hajléktalan hősünk egy kisvárosba érkezik, melyet egy vérszomjas önjelölt diktátor tart rettegésben, a lakosok élete erőszakról, drogokról és prostitúcióról szól. Ahogy az lenni szokott, a magányos idegen hamar megunja a terrort és a bűnözést, puskájával rendet rak a városban, és menetközben egy szentlelkű kurvát is összeszed.
 

 

A hős tehát vigilante, a sztori egy westerné, a stílus pedig a B-, és exploitation-filmekét idézi, természetesen posztmodern iróniával megspékelve. Ami a hőst illeti, Rutger Hauer legalább olyan jó választás a főszerepre, mint Kurt Russell és Danny Trejo voltak a Halálbiztos és a Machete esetében. Russell fénykorában John Carpenter rendező kedvence volt, Hauer pedig szebb éveiben a holland rendezőzseni, Paul Verhoeven filmes alteregójaként tűnt fel olyan remekművekben, mint a Török gyümölcs, a Spetters, a Futás az életért és a Hús és vér. Nem csak egy hanyatló karrierű, kiöregedett sztár rehabilitálásáról van szó, hisz a Hobo with a Shotgun legalább annyit köszönhet Verhoeven csúcson túli, ironikus erőszakfilmjeinek (Robotzsaru, Total Recall – Az emlékmás), mint Tarantino Carpenter munkáinak.
 

Hauer pályája tehát Kurt Russelléhez hasonlóan kezdődött, de a Hús és vér után, Verhoevennel való szakítását követően egyre inkább az utóbbi évtizedek legfoglalkoztatottabb rosszarcú verőembere, Danny Trejo ligája felé vette az irányt. Hauer lett az ügyeletes übermensch rosszfiú, antagonistát játszott a Szárnyas fejvadászban és Az országút fantomjában (valamint legutóbb a Sin City-ben), később pedig egyre inkább sokadrangú, B-, és exploitation-filmekben került elő (Őrült Stone, avagy 2008 a patkány éve, Dracula 3 – Az örökség). Neki ráadásul nem jutott egy Tarantino vagy Rodriguez, aki felkarolja, így Eisener Hobo with a Shotgunja volt a lehetőség a visszatérésre. Én szurkoltam neki, de szomorúan kell jelentenem, az alakítása korántsem elég emlékezetes ahhoz, hogy újraindítsa karrierjét. Színészi kvalitásaival sosem volt gond, inkább úgy tűnik, rossz filmet választott.
 

Az utóbbi években vállalhatatlanul komolykodó (Dead Man's Shoes, Harry Brown) vagy erőltetetten feminista vigilante-filmek készültek (A másik én, A tetovált lány), így a Hobo with a Shotgun potenciális bűnösélvezetként a legjobbkor érkezett, de korántsem elég eszement ahhoz, hogy ekként definiálja újra a műfajt. Az ambíció megvolt Eisener részéről, de különösebb tehetséggel nem párosult, filmje minden ízében erőltetettnek hat. A forgatókönyv végtelenül primitív munka, tele izzadságszagú profanitással (talán az „annyira jó nő, hogy kienném a mogyorót a kakájából” viszi a prímet) és fantáziátlan sokkolással (pl. iskolásokkal teli busz felgyújtása, amit természetesen lehetetlen komolyan venni, de ez nem menti a filmet). A történet érdektelenebb nem is lehetne, de nem kapunk elég exploitation-ínyencséget sem, kevés a kreatív gore és a fekete humor, de még a kötelező női meztelenkedés is hiányzik.
 

A Machetével ellentétben a Hobo with a Shotgun ugyanolyan blöff, mint az ál-előzetese volt, Eisener keveset tesz hozzá több potenciált rejtő kisfilmjéhez. Elszalasztott lehetőség, viszont ha úgy vesszük, e mozi sokkal inkább reprezentatív grindhouse-film, mint Tarantino és Rodriguez munkái. Egy-egy kimagasló tehetségű filmesnek köszönhetően mi, nézők általában a legsikerültebb exploitation- és B-filmeket ismerjük, az efféle mozik többsége viszont szimpla hatásvadászat, melyben az alkotók az észt erővel pótolják. A Hobo with a Shotgun is ebbe a kategóriába tartozik, nem szent szemét, csak szimpla trash, melyet legfeljebb egyszer, kíváncsiságból éri meg szerencséltetni.