Szörényi László kisebb, idáig kiadatlan irodalomtörténeti írásait tartalmazó kötete a Nap Kiadó Magyar esszék sorozatában jelent meg. A könyvben nemcsak Petrarcáról, hanem a világirodalom és magyar irodalom egyéb jeles képviselőiről is olvashatunk; megtudjuk, milyen egy reneszánsz kori közúti baleset (öszvér megrúg egy lovat, melyen történetesen Petrarca ül, és így csontját töri); hogy a Petrarcát értelmező filozófusok mióta marakodnak, hogy Laura Jézus Krisztus szimbóluma-e vagy nem; hogy Petrarca latin nyelven írott művei még mindig nem olvashatók magyarul; és hogy nemcsak Szörényinek van otthon Petrarcát ábrázoló kerámiája, hanem a budapesti Bakáts téren is lehet látni egy domborművet.

A többi, kötetben szereplő íróhoz is erős a szerző kötődése. Vergilius szövegeit például újra- és újra- és újraolvassa, és képtelen megunni, olyan számára, mint Devecseri Gábornak – akit egyébként személyesen is ismert ‒ Homérosz.

Különös figura lehetett Lampedusa hercege, akiről csak a halála után derült ki, hogy azonos a Gattopardo (A párduc) című regény szerzőjével. Mi lett volna a falusi birtokán élő, irodalmi közélettől elzárkózó Madáchcsal, ha nem szedi össze magát, és nem ír egy levelet Arany Jánosnak? Milyen kalandos módon fordították ujgur nyelvre a németül író Stein Aurél munkáit?

Az esszékből tehát nemcsak a fent említett írók irodalomtörténeti jelentősége rajzolódik ki, hanem sokkal személyesebb, közvetlenebb kép róluk, amit csak olyan szerző rajzolhat meg, aki nem pusztán száraz tudományos vizsgálódás tárgyának tekinti őket – így nyerhet értelmet Jánossy Lajos nyitó Nietzsche-idézete, mely szerint minden filozófus saját szellemi önarcképét írja meg.

Fotó: Bach Máté