Bazsányi Sándor A magyar Kafka című előadásában Nádas Péter és Kafka szövegei közötti párhuzamról beszélt, egy különös testi rendellenesség motívumként való fel-felbukkanása pedig igazán szemléletessé tette ezt a párhuzamot. Bazsányi szerint Nádas számára Kafka az irodalmiság egy bizonyos aspektusát jelenti. Az Emlékiratok könyve kapcsán beszélt Proust és Thomas Mann örökségéről, hatásáról: Kafka ebben a felállásban inkább csak motivikusan érhető tetten. Míg Bazsányi szerint az előbbi írók reprezentálnak, Kafka prezentál: az elfedés és felfedés játékában pedig végig fontos szerepe van a testnek. A testnek, amelyről a beszéd folyik, de ez a beszéd testszerű is: Bazsányi előadása szerint ebben ismegmutatkozik a Kafka-Nádas párhuzam (ám hogy ő lenne a "magyar Kafka", az előadás nem, csak a szerkesztők által adományozott cím állította).



György Péter Déry Tiborról szólva a múltunkkal való szembenézés szükségességére és elkerülhetetlenségére hívta fel a figyelmet: „két egymásba rohadt rendszer örökösei vagyunk, és a romok itt vannak” – fogalmazott. A befejezetlen mondatot a magyar társadalmi reflexió csúcsteljesítményének nevezte, ami azért progresszív regény, mert az ebben megírt önnevelési gyakorlat a társadalmi osztályból való kilépéssel függ össze. György Péter máshol a Párhuzamos történeteket vetette össze a legnagyobb Déry-regénnyel, most annak előzményeit kereste: olyan műveket nevezett meg A befejezetlen mondat fedezeteként, amelyek a világban való otthontalanná válásról szólnak, mint a Tímár Virgil fia vagy Márai Zendülők című regénye.

Darvasi Ferenc előadása egyszerre kézenfekvő és problematikus szempontból vetett irodalmunkra egy pillantást: a futball-témájú regényekről adott gyors áttekintést. Mándy Iván A pálya szélén című, az első futballregénynek nevezett könyvétől kezdve sok szerzőt említett, a legismertebb Esterházy és Kukorelly mellett Sajó László, Ferdinandy György, Darvasi László vagy Kőrösi Zoltán futballról (is) szóló írásait. Darvasi Ferenc szerint ezek a szövegek többféleképpen csoportosíthatók, de általában jellemző rájuk egyfajta filmes technika, a töredékes szerkesztés, a legenda, az anekdota hagyományának felhasználása, vagy a valóságos történeteknek a fikcióba való átírása. Minthogy a foci fontos közéleti-társadalmi szerepet töltött és tölt be ma is (a „focialista” forradalomtól Dzsudzsák átigazolásáig - hangsúlyozta a közönség), miközben maximálisan kívül esik az irodalomtudósok horizontján, az előadás után némi vita kerekedett arról, hogy ez a szempont mennyire tekinthető legitimnek. Annyit leszögezhetünk, hogy a foci-tematikus irodalomolvasás bizonyára több, mint pusztán egyfajta tematikus olvasás a sok közül, hiszen zsigeri érzelmeket kiváltó, a nemzeti identifikációval mélyen összefüggő sportról van szó (Magyarországon legalábbis biztosan).

Szolláth Dávid Rakovszky Zsuzsa nemrég megjelent regényéről, a VS-ről beszélt, s ennyiben kakukktojás volt ez a választás: ez volt az egyetlen előadás, amely kifejezetten kortárs műre koncentrált. Szolláth szerint a regény alapvető problémája, hogy könnyen visszavezethető egy alaptételre, és a szöveg nem hagyja, hogy az olvasó megfeledkezzen erről a tételről. Rakovszky egy nyilatkozata szerint szeretetteljes iróniával szándékozott ábrázolni hősét, ám Szolláth Dávid szerint ez szerzői önfélreértés (ez főleg a hagyományválasztás kapcsán került többször elő a tanácskozáson): a regényben nincs Vay grófnak uralkodó szólama, az „implicit szerző”, vagyis a regényt alkotó különféle szövegtípusok fölé rendelt személy bábként irányítja, az irónia pedig nemhogy szeretetteljes, hanem olykor kifejezetten röhejesnek mutatja Vay Sándort. Összegezve: amellett, hogy a mű nyelvi megalkotottságát nagyban méltányolja, Szolláth szerint a VS egy nagy író rossz könyve.


A vita és a szünet után Mikola Gyöngyi Tolnai Ottó költészetével foglalkozó előadása következett. Tolnai költészetének változásain keresztül az előadás nagyon fontos kérdéseket tett fel a kánon alakulásával kapcsolatban, egyáltalán nem mellékesen a vajdasági magyar irodalom magyarországitól eltérő helyzete kapcsán. Az alapvető felvetés: lehet-e egy magyar írónak nem magyar nyelvű öröksége? Mikola szerint Tolnait azért nehéz kanonizálni, mert az öröksége csak részben magyar nyelvű, a háború előtti Jugoszlávia avantgárdja nálunk alig van feltérképezve. Erre a helyzetre rímel, ami Tolnainak a hagyományhoz való viszonyáról hangzott el: minthogy a kánon a láthatóvá tétel mellett el is fed, ezeket a fehér foltokat, a láthatatlan tartományt kereste Tolnai művészi újraolvasása, ahogy például az árvacsáth kötetben fordult Csáth és Kosztolányi figurájához. A kánon tehát bizonyos esetekben önmaga termeli ki a kánont felforgató, vagy legalábbis azt újragondoló olvasatokat. Mikola Gyöngyi előadásában felhívta a figyelmet a hatás és az örökség közötti különbségre, tekintettel az olyan esetekre is, amikor a szerzők anyanyelve nem egyezik ugyan, mégis a hatásnál szorosabb kötelék mutatható ki. Tolnai A kisinyovi rózsa című művén keresztül pedig feltárult egy rejtett kapcsolódás az emigrációba menekült Hantai Simonnal, egyik híres művével, a Rózsaszín írással. „Az eltűnt magyar virág nyomában” járva, vagyis Hantai (és tágabb értelemben minden emigrációba menekült) nyomait kutatva talán a tanácskozás leginkább gondolkodásra serkentő előadását hallhattuk.


Borgos Anna szintén a vajdasági irodalom kapcsolódási lehetőségeit elemezte: Lovas Ildikó Spanyol menyasszony című regényén keresztül vizsgálta Csáth Géza és még inkább felesége, Jónás Olga megjelenítését a konkrét műben, illetve ennek viszonyát a naplókból és visszaemlékezésekből róluk kihámozható képhez. Ahogy a VS esetében is különösen érdekes, hogy egy kortárs mű hogyan kezd dialógust egy központi figurává tett létezett személlyel, akiről ugyan vannak tényszerű információink is, de nagyrészt a kultusz szemüvegén keresztül szemléljük. A Jónás Olga hangján megírt történetet (a regénynek ezt a szálát) Borgos Anna az egész Csáth-mítosz újraírásaként értékeli, mivel az ismert történetet új kontextusba helyezi. Időközben az is kiderült, hogy valójában Csáth Géza feleségéről mégsem tudunk semmit, amit pedig mégis, azt Csáth sokszor szenvedélytől és morfiumtól eltorzított szemszögéből látjuk. Lovas Ildikó Jónás Olga-képe a regényben átfedésbe kerül Csáthéval, de az író kultusza sem leválasztható erről a komplexumról. Mindenesetre a feleség meggyilkolásával és a hamarosan rákövetkező öngyilkossággal végződő kölcsönös egymásrautaltság és a megrázó brutalitás ábrázolása, na meg a vajdasági irodalom hagyományában való benne-állás termékennyé tette az ezt megszólaltató játékot.

Gaborják Ádám Hajnóczy Pétert próbálta meg a kortárs lírához közelíteni, mert szerinte méltatlanul kevés szó esik Hajnóczy utóéletéről. Pedig olyan költőknél fedezhető fel az általa képviselt nyelvi-esztétikai attitűd, mint a más előadásokban is említett Nemes Z. Márió, Bajtai András (őket nevezte Gaborják „ideális tanítványoknak”), az idősebbek közül Marno János, Szkárosi Endre vagy Petri György. Az előadás olyan jellemzőit emelte ki Hajnóczy szövegeinek, mint a „testi mélyfúrások” kedvelése (vö. Embólia kisasszony), a másik általi megfigyeltség, a szorongás, valamint az objektum és a szubjektum elválaszthatatlansága: ezek valóban jellemeznek egyfajta lírai alapállást, amely ma is jelen van a költészetben. Gaborják felszabadult párbeszédet lát néhány fiatal költő és a Hajnóczy-művek között, ez pedig a szabad hagyományválasztás lehetséges örömeit mutatja.

A második napot, és így az egész tanácskozást polemikus kerekasztal-beszélgetés helyett egy inkább továbbgondolásra hívó, nem azonnali közbeszólásra-vitára serkentő kerekasztal-esszéfelolvasás zárta. Ez a programpont felelt meg leginkább az „előttünk az elődeink” mottónak, a három esszéista és Szálinger Balázs költő (versben) saját kötődéseiről töprengett. Volt ebben a gesztusban a kánon megpiszkálására irányuló szándék is, hiszen mind a négy szöveg olyan személyt választott tárgyául, aki periférikus helyet foglal el az irodalmi hagyományunkról való beszédben.

Turi Tímea olvasta fel Szálinger Somlyó Zoltánra emlékező versét, amely tulajdonképpen kettő volt: egy régebbi és egy ropogósan friss szöveg összejátszása. Nagy Gabriella a századfordulóig ment vissza, hogy Ambrus Zoltán „köpönyegéről” szóljon: az ő műveiben benne van a századforduló magyar novellisztikája, vagyis az ő előfutárszerepe nélkül bizony máshogy festene e korszak irodalmi arculata, de az utókor az előfutárokkal már csak ilyen kegyetlen szokott lenni. Pályi András Márk egy igazi hősről, Gáli Józsefről írt, akinek a 20. századi diktatúrák förtelmei miatt leginkább az élete vált életművé: Auschwitzba hurcolt családjából egyedül ő tért haza, Szabadsághegy című drámáját 1956 októberében egyetlen előadás után betiltották, majd a forradalom után halálra ítélték, de az ítéletet később életfogytiglanra változtatták, végül 1960-ban szabadult. Műfordítóként is jelentékeny életművet alkotott, de szerepére fontos ma is felhívni a figyelmet. Dunajcsik Mátyás esszéjében a hátrahagyott könyvek vonzásáról írt, a befejezetlen művekhez fűződő viszonya mellett kitérve saját történetére, amelyben Rubin Szilárd halála és a róla szóló szakdolgozat címének leadása esik véletlenül egybe, így példázva azt, hogy a mindig váratlan halál hogyan rendezheti át egycsapásra az irodalomtörténeti vizsgálódásokat is.

Kell-e tanulság a végére? Az általánosságok helyett elmondhatjuk: a sokféle irodalomtörténészi (vagy egyáltalán az irodalomra irányuló) látásmód egymás mellett való megjelenítése termékeny kérdésekhez és további gondolatokhoz vezet. Ahogy az első napon a „nőirodalom” és a vele kapcsolatos félreértések, úgy a második napon a „férfiirodalomhoz” sorolható foci-könyvek kapcsán került sor a legélesebb vitára, ami jelez bizonyos frontvonalakat. Megfigyelhető, hogy sokkal több volt a távolabbi, rájátszásszerű kapcsolat az egymással párhuzamba állított művek és írók között, mint a közeli és szerves leszármazás: ez feltehetően a könnyű utak elhárításának is a következménye, illetve az irodalomtörténész becsvágya is munkálhat benne, hogy igenis mutassa meg az irodalom világának a sokszínűségben és a széttartásban is meglévő valamelyes egységét. Nincs olyan szerpentin, amin ne lehetne valahogy felvergődni, a járatlan dzsumbujban csapások vagy ösvények bármikor létrejöhetnek, a tüzérségi védelemmel elbarikádozott területre pedig ejtőernyősöket küldhetünk; miközben a jól megszokott vidékek szépségét is újra és újra felfedezhetjük. Az olvasás szabad, és minden területe bejárható: nekünk, olvasóknak, nincs más teendőnk.

Fotó: Bach Máté