Király Levente könyve megtöri az utóbbi évtizedek irodalmának modalitástrendjét. Szembefordul a nyelvkritika attitűdjével, az iróniával és az alulstilizálással. Szemben velük az ő hangneme patetikus és ünnepélyes.

Mindezt egy olyan értékszerkezet hozza létre, amely a mítoszokból és mesékből ismert archetipusok, kollektív tudatalattiban levő őskép(let)ek érvényességét vallja. Nem elemzi a beszédhelyzeteket, nem analizálja bizalmatlanul a mondás hogyanját. A szerző számára az egyértelmű affirmáció/falszifikáció az igaz kijelentés hona, a kinyilatkoztatás ünnepe és pátosza. Úgy tűnik, az arcetipusok világa nem gyanakvó természetű. Annyiban is érződik az archaizáló szándék, hogy Király Levente még a könyvnyomatás előtti irodalom medialitását inszcenírozza. Az időmérték – főleg a prózában – a hallható nyelvet hozza működésbe, nem pedig a láthatót, szemben a pozitivista alapozású regénnyel, amely eszközként használta a látványt. Egyszerűsítve azt mondhatnánk: nem az úgynevezett valóság eseményeire való reflexió a fontos az Énekek énekében.

Pélaként említhető, hogy Király Levente könyvében kevésbé termékeny az a jelentéstulajdonítás, miszerint a csatába menés motívuma megfeleltethető lehet a családfő mindennapos helytállásásnak a “munka frontján”. Ez a gondolat inkább az ősképek időtlenségét sugallja, a férfi és a női principium tradícionális jelentésének mozdíthatlanságát. A szerző nem az analitikus lélektan műfaját követi, hanem feltámasztja az archaikus legenda-hagyományt. Vagy pédául olyasmit is sejtet ez a szöveg, hogy a boldog, Istentől áldott szerelem a kiválasztottak osztályrésze. Ebben a kegyelmi helyzetben minden hétköznapi esemény szakrálissá válik. Nem hagyományos értelemben vett roman-t, inkább apokrif misztériumjáték olvashatunk.

Király Levente profi módon alkalmazza ennek a világnézetnek az allegoricitás retorikáján alapuló nyelvét. Világ és ember találkozása az örök Szellem médiumában történik meg. Az emberi lét értelmét firtató kérdésre adott felelős válasz a Szerelem transzcendenciájába emelkedés. Ennek kifejezésére alkalmazza ezt az archaikusan veretes nyelvet, ami a XVIII. század végi, XIX. század eleji nyugat-európai romantika költészetére is emlékeztethet. Hölderlin Menón panasza Diotímáért című költeményére pédául a főszereplők neve is utalhat: a női főszereplő Diotima, a férfi: Meión.

A mai irodalom(tudomány) leginkább a jelentésességre gyanakszik – emiatt a szkepszis miatt fordult a figyelem a kommunikációs technológiák materialitása, a kulturális intézmények hatalomtechnológiái felé. Király Levente szemlélete homlokegyenest ellentéte a mai main stream-nek. Az ő világképe az abszolút érvényű Jelentésen alapul. Esszenciális jellegű. A hétköznapinak tűnő jelenetek is – hajvágás, vacsora, szerelmeskedés – mind-mind egy olyan beavató és megtisztító ceremónia részei, amely által a kiválasztott, kegyelmi állapotba jutott személy mintegy a megvilágosodás időtlen állapotába juthat. A párbeszédek, rituális jellegük folytán a szennyes múlttól való megszabadulásról szólnak, a transzendencia öröklétbe emelkedéséhez kellenek. A kötet nem a transzcendencia kereséséről, hanem annak megtalálásáról szól. A halhatatlanságra törekvő lélek megleli igaz, kiteljesedett és boldog honát. Ez az emelkedettség az olvasót sem hagyja-hagyhatja figyelmen kívül: a hitetlenség önkéntes felfüggesztését várja tőlünk – a fennkölt és a magasztos minőségének jegyében.

A transzcendenciával kapcsolatban a könyv nem az epifánia logikáját követi. Nem a hétköznapi világban jelenik meg a szentség, hanem az imaginativ rétegben, s ilyen értelmben is szól a beteljesült, boldog szerelemről. A szereplő archetípusok is, és a kötet egésze is azt sugallja, mindenkinek ezt az ősmintát kéne követnie. Az ősképlet Platón Lakomájának szerelemtana a kétfelé vált emberről, akinek létfeladata megtalálni hiányzó párját, s így azután szerelmi társával lehet újra önmaga. Nagyon jó ötlet ezért, hogy a főszereplők majdan megszületett gyermeke a történet narrátora, s így természetes módon,erőltetettség nélkül adódik az időtlen transzcendencia képzete. Hiszen a beszéd így valóban az időtlenségből tart az időbeliség felé, s összeköti a két szférát, akárcsak az archetípus teszi. Ebből igazolja magát a nyelvi magatartás és teszi érvényessé ezt a nem elemzésre, hanem kinyilatkoztatásra épülő beszédmódot.

Ha valami miatt támadható lehetne az Énekek éneke, az a regény kommersz irodalommal közös eszköztára, hiszen a lektűrök nagy része alapszik ezoterikus jellegű metafizikán. Király Levente poétikai összetettséggel kerüli ki ezt a veszélyt. Színvonalas kötete az archaikus medialitásra épül a sekélyes filozofálás helyett. s a könyvben szereplő allegória a borítón szereplő Chagall inspirálta festménnyel is jelentéstani kapcsolatot teremt, egyszersmind hitelesítődik.