bezár
 

irodalom

2011. 07. 21.
Rítus
Király Levente: Énekek éneke, L'Harmattan, 2011.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Rítus Nagy feladatra vállalkozik az Énekek éneke. Miközben a kortárs irodalom búcsúzkodik a posztmodern iróniától, egy lehetséges új, iróniától mentes prózanyelv nyitányaként üdvözölhetjük Király Levente regényét.
Ez az a könyv, amit jobb nem metrón olvasni. Jobb rászánni az időt, vissza-visszalapozni, ízlelgetni a szavakat. Nagy munka írónak, olvasónak egyaránt, de a könnyűvérű szövegek után öröm újra az olvasás ilyen mélységeit megélni. Épp ezért az először magát nehezen adó, nehézkesnek tűnő archaikus nyelv az olvasás során felszabadul, mintha önálló életre kelne, lélegzik, lüktet.

Az Énekek éneke jóslatként teljesíti be önmagát: ha engedjük, elkezd íródni egy a könyv nyelvén túli nyelv, a szövegen túli szöveg, mely belülről, belőlünk építkezik. A nyelv archaikusságával, mívességével párhuzamosan találunk a szövegbe illesztett idézeteket ismert versekből, melyek mindegyike szerves részévé válik a regénynek: „Vár áll, hangyaszorgalomtól felszentelt kőhalom” vagy „Érezték a régi, bölcs tanítónak igazát, ki így szólt egykoron: lelkünk szárny, mely ég felé viszen”, később: „Földtől eloldja az eget a hajnal, a csillagkupolás, sötét harangban, mi a világ felé borul, pirkadatnak bíbora dereng, vérhasú medúza”. De ugyanígy vannak a Halotti Beszédből és az Ómagyar Mária-siralomból átvett sorok is: „Látjátok feleim, szemtekkel, mik vagyunk: szív, lélek s szellem vagyunk, magasan szárnyaló, egeket ostromló” és „Világnak világa, virágnak virága, emelj föl minket magadhoz, tereld az igaz útra lépteink!”. Ez a „beillesztés”, átírás, újraértelmezés mítikus háló formájában rajzolódik ki, mely átszövi az Énekek énekét. A víz kettéválasztása, a levágott sámsoni haj új értelmet nyer, bibliai és antik utalások alkotnak egy kerek egészet. Forma és tartalom kiegészíti egymást, arra az ősi egységre, paradicsomi idillre emlékeztet, ahol nyelv és történet egymást erősítették, szerves kapcsolat fűzte össze őket.

A regény Csipkerózsika-szerű álommal indul, ahol a kastély minden lakója alszik, kivéve Meiont és Diotimát, „minden mesének hősei” ők, a királyfi és a királylány. Az álom keretezi a művet, a végén az egymásba olvadás, egymásba álmodás fokozhatatlan egyesülését láthatjuk, egy szép és meghitt titok leleplezésével. Beszélgetnek a toronyban, majd mágikus, rituális cselekedeteket hajtanak végre, látszólag semmi, de közben mégis minden elmondódik, minden – csupa nagybetűvel. Mint a rítusok általában, ez a könyv is szertartás, ahol valami „történik” a cselekvés során. A fürdetés, a masszírozás, a hajvágás, az evés, ivás, harc mind kitágítják a regény tereit, és erősítik a mítikusakat, míg végül egy valódi archetípusokkal és toposzokkal sűrített mesét olvashatunk. Szerelemről, emberi kapcsolatokról, hű és elvesztett barátokról, életutakról beszélget Meion és Diotima, de később mindegyik jelenség egy-egy aforizmában kristályosodik ki: „él bennünk az isten, a léleknek örök ragyogása, soha el nem múló...“, „a világ megbolondult, a fehérnép irigyli a férfiak hatalmát, helyére tolakszik s fondorlattal, a férfiak meg hagyják... – ám tudd meg, boldog egyik sem lehet, mert magunk lényét kell kiteljesítenünk, nem a másikat legyőzni s feladatát elvenni orvul”, „a szerelem az egyetlen, mi fölfelé emel, mi kiszabadítja kalickájából a lelket, s ég felé röpteti”.  

Nem akar nagyot szólni, egyszerűen a visszatekintés, ha úgy tetszik, a számadás regénye ez, egy új élet kezdetén. A születés motívuma minden rituális cselekedetbe kódolva van, a forró fürdő általi megtisztulásba, a férfi levágott hajtincseibe, a táplálék és folyadék befogadásába, majd az elkövetkező harcba, mely új tettekre szólítja az átváltozott szerelmespárt. Nem véletlen, hogy érezhetően a nő avatja be a férfit, ő indítja a változásokat, míg a férfi bolyong, ő biztos kézzel vezeti. És a rítusok sora a megtisztuláson keresztül egyre beljebb halad, a levetkőzéstől a testükbe fogadott anyagokon át jutunk el a megfogant lélekig. Ez az átváltozás a legnagyobb feladat életükben, olyan őszinteséggel vállalják önmagukat, hogy elkerülhetetlen, az olvasó is tükörbe nézzen. A múlt árnyai, saját démonjaik, vétkeik és bűneik mindkettejük életében meghatározóak, így a beszélgetés egyben a gyónásnak is az ideje. A beszédfolyam filozofikussága és őszintesége éri el a mitikus háló mellett, hogy időn és téren kívül születik meg a regény, az az olvasás rítusa során születő másik, amiről fentebb szóltam, a belső, belülről építkező. 

A cím ugyancsak erre a párbeszédre utal, mely vőlegény és menyasszony egymás iránti szerelmének leírása, vallomásának gyűjteménye a Bibliában. A két főhős két mitológiai szereplő alakmása, Diotima papnő eredetileg a szerelem démonikus lényegét magyarázza, illetve a klasszikus szépségeszmény megtestesítője, Meion (Menón) pedig a platóni dialógusból ismert kérdést veti fel: tanítható-e az erény vagy gyakorlás útján szerezhető meg. A dialógus egyben tanítás, tanulási folyamat is, ahol visszaemlékeznek valódi énjükre, előző életükre – a platóni ideatan szerint. És ahogy Platón végül a taníthatóság helyett az isteni rendeltetést látja az erényben, az Énekek éneke is inkább erre a következtetésre jut.

Diotima itt „szépséges győző” és „hókarú angyal” állandó jelzőket kap, ő „mesénk kezdetéig a legszomorúbb királylány”, Meion a „küzdelmet időnek előtte megtanulta”, az igazság bajnokaként jeleníti meg a szerző, akinek szívének leghátsó zugában felsejlett már rég Diotima arca. A sorsszerű találkozást hosszan készíti elő. A nő vár, a férfi harcol, isten nevében az igazságot hirdeti. Nagy kérdés, hogy a szerelem elmondható-e. Hogy a 21. században elhisszük-e, Philemon és Baucis közöttünk élnek, sőt, megtalálhatjuk őket önmagunkban is. Hogy ez így van, arra a könyv maga is figyelmeztet, mélyen emberi játékossággal: a szerelmesek számtalanszor incselkednek egymással, mint két boldog istenség vagy egy földi házaspár. Itt a két oldal egy és ugyanaz. E humorral fűszerezett jelenetekben a földöntúlinak tűnő érzelmek mellett állandóan jelzi Király Levente: a mese igaz, csak rajtunk múlik, akarjuk-e látni, elhisszük-e. Az a bizalom, ami a szöveg sajátja, istenbe, életbe, önmagunkba vetve, túlmutat az irodalmon, kívánom minden olvasónak, hogy megszülessen benne is.

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Csobánka Zsuzsa --


További írások a rovatból

irodalom

Puncsos válságregény Puncsos válságregény
Mucha Dorka: PUNCS, 21.Század Kiadó, 2019
irodalom

Sosem hal már meg Sosem hal már meg
Brandon Hackett novellája a Prae spekulatív fikció témájú lapszámából

Más művészeti ágakról

színház

Shakespeare, amikor magyar és abszurd Shakespeare, amikor magyar és abszurd
Hamlear a Gyulai Várszínházban
Bakony Alexa: Tobi színei
Badits Ákos: Űrpiknik
art&design

Mágikus önbeállítás Mágikus önbeállítás
Galántai: 80. Riport a kapcsolati hálóról, A jövő emlékei című kiállításról és az Artpoolról az intézet kurátorával, László Zsuzsával


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés