Johnny, Sara és Boris elválaszthatatlanok: Sara Johnny barátnője, Boris pedig Johnny legjobb barátja. A két fiú közül kétségtelenül Johnny az alfahím, a rockzenész, akinek rendszerellenes dalait zengi Belgrád ifjúsága. A háború azonban elszólítja Johnnyt Belgrádból, akit így szem elől tévesztenek, Sara Borisszal emigrál az országból; és persze, nyilván egyszerűbb úgy, ha kamuházasságot kötnek. És ha már házasok, miért ne alkotnának egy párt is, főleg, hogy Johhnyról mit sem tudnak – és persze Boris titkon mindig is szerelmes volt a lányba. Aki – milyen meglepő – sosem tudja elfelejteni az első szerelmét.

Nem véletlenül vegyül a soraimba némi irónia: a történet klisék halmaza, némi eredetiség csupán az emigránsok beilleszkedési nehézségeiről, a honvágyról írottakban csillan föl, telitalálat például a mentálisan instabil brazil írónő, Luz és Sara vallomásai után az összeolvadó lélegzetvétel és a megduplázódó árnyékok képe, rögtön egymás után, az anyanyelvi közegüktől, otthonuktól elszakadt, egyben új életet teremteni próbáló emberek tudathasadását érzékeltetendő. A karakterek azonban papírmasé jellegűek; a két férfi Sara iránti hő vonzalma például egyenesen érthetetlen, mert a szövegből annyit tudunk meg róla, hogy csinos és nem teljesen ostoba porcelánbaba, a jellemét illetően pedig annyi különös ismertetőjele van, hogy minden ellenkezés nélkül sodródik annak a karjaiba, aki éppen a közelébe kerül; jó példa erre, hogy Johnny és Boris között még becsúszik egy éjszakára egy sármos haditudósító, majd ennek következtében egy abortusz. Boris egyetlen motivációja minden bizonnyal lobogó hajú, lázadó rockzenész barátja miatti erős frusztrációja, amit hogy is lehetne másképp kezelni, mint hogy elszereti tőle a barátnőjét. A dialógusok hasonlóan laposak, a szöveg minimalista stílusát pedig helyenként túlbonyolított, sután formált mondatok törik meg, mint például: „Sara csípője finoman mozdult előre-hátra, közelebb-távolabb, az adok-kapok, a jövök-megyek lassú, beteljesítő ringásában”.

A szerelmi háromszög redundáns komponensének bizonyuló, legjobb barátját eláruló Boris végül áldozattá válik, de erkölcsi magaslatra nem ez emeli, hanem az, hogy utolsó leveléből kiderül, ő valóban szerette mindkét embert – éppen ezért nem tudott közöttük választani.

Az, hogy a regény egy háború kellős közepén játszódik, amellett, hogy meglehetősen közhelyes magyarázat, semmit sem tesz hozzá a történethez, hiszen hasonló eset bárhol, bármikor történhet, és ha a tízparancsolatban is szerepel, hogy más asszonyát ne kívánd, akkor ez minden körülmények között bűnnek minősül – erre utal Boris halála is. Talán ezért vetülhet némi biblikus fény az emigránsok elveszettségére: „Nem csoda, hogy sokan félnek a bevándorlóktól. Ott, ahonnan jövünk, fényben éltünk – anyanyelvünk, kultúránk fényében, saját mennyországunkban -, onnan zuhantunk le. Bukott angyalok voltunk egytől egyig.”