PRAE.HU: Mikor és hogyan tanultál meg biciklizni?

Valamikor óvodás koromban egy háromkerekűvel kezdtem, aztán iskolásként rengeteget bicikliztem már kétkerekűn. Emlékszem, volt egy olyan akciónk, hogy Kishegyes összes zsákutcáját bejártuk, zsákutcából mentünk zsákutcába. Nagy divat volt akkoriban lovaskocsikba belekapaszkodva is biciklizni. A 90-es években, amikor nem igazán utazgathattunk semerre sem a háborúk miatt, kitaláltuk, hogy bejárjuk Vajdaság bánáti részét biciklivel.

Mentünk egyik faluból a másikba, és ismerkedtünk az emberekkel. Ez a tizenpár fős Bánáti Biciklitúra Szellemi (Szinonímája) Társaság a mai napig létezik, de én már sajnos nem kerekezek velük. A lényeg az, hogy sokat bicikliztem a könyv előtt is, a könyv alatt is, de akkor inkább már csak fejben.

PRAE.HU: 2010 elején azt nyilatkoztad egy interjúban, hogy „micsoda mélységei vannak a biciklizésnek”. Kérdezem én most, micsoda mélységei vannak a biciklizésnek?

Ez attól függ, mit értünk biciklizés alatt. Amikor elkezdtem írni ezt a szöveget, meglepődtem, hogy mi minden összefügg a biciklizéssel. A könyvben szerepel egy idézet Svetislav Basara szerb írótól, amiben minden benne van: „Aki kerékpárra száll, az valójában keresztre feszül. A felülről alátekintő Szentlélek előtt világos, hogy a bicikliző azért vesz lendületet, mert hozzá (a Szentlélekhez) igyekszik, a föld színén bámészkodó hülyék szemében a kerékpáros egyszerűen csóró, akinek nem telik autóra, fajankó, aki arca verítékével, önerejéből röpíti önmagát...” A bicikli formájából adódóan, miközben hajtod, tényleg olyan, mintha keresztre feszülnél. Másrészt a kerék körszerűsége miatt a tökéletes forma, ráadásul, ha kettő van belőle, valamiféle jelképe a tökéletes szerelemnek.



PRAE.HU: Próbáltam beazonosítani a könyv műfaját, ami nem könnyű, mert a szöveg és a vizualitás a maga nemében is rendhagyó benne, de a kettejük párbeszédéből egy különösen érdekes tandemirodalom bontakozik ki.

A szöveg nagyon rövid, mindössze 38 flekk, de valahol megvan a regényessége, úgyhogy valamiféleképpen regény is. Alapvetően prózaíróként gondolom el magam, amellett, hogy szoktam verseket is írni. Végig meg voltam győződve arról, hogy a Biciklizéseink kőkemény próza az elejétől a végéig, de aztán nem olyan régen Bányai János kritikája az Újvidéki Rádióban döbbentett rá, hogy bizonyos szövegek közelebb állnak a lírához, mint a prózához.

Mindenféleképpen van benne valami átmenetiség a két műnem között. De egyben képeskönyv is, irodalom és képzőművészet között is keresi az átjárhatóságokat: a szintén vajdasági Sinkovics Ede nagyon rákattant a szövegekre, és se perc alatt elkészítette hozzá a képeket. Szóval valahol közös gyerek lett a könyv.

PRAE.HU: Ezt is egy korábbi interjúban mondtad Török Zoliról: „mint kiderült, sokkal több ő egy egyszerű névnél, sokkal többértelműbb szereplő, akinek nagyon sok irodalmi rokona, elődje, és intertextusa van.” Kik és mik ők?

Az egyik ilyen Gion Nándor Török Ádám nevű hőse, akire később hívták föl a figyelmem. Gion egy vajdasági származású szerző, ezért fontos számomra, hogy Zoli valahol kapcsolódik a vajdasági magyar irodalomhoz. De a bicikliről eszünkbe juthat Szenteleky Kornél is, aki valamiféleképpen ennek az irodalomnak az ősatyja volt, szintén legendás biciklista. Aztán például az Aranyemberből is vettem át szövegeket.



Mivel a Zoltán név a szultánból származik, Zoli maga a török szultán is lett a könyvben. Valahol az első bejegyzések között szerepel egy olyan mondat, hogy „Valld be, hogy csak egy vagyok a háremedből.” Számomra is meglepő módon már ott utalás van arra, hogy egy része a szövegnek valamilyen török világban is játszódni fog, ami számomra is csak később derült ki. A szultánság lényege meg, hogy ha a világ összes kincse az övé is, nem lehet boldog, ha az igaz párját elveszíti.

PRAE.HU: Az elbizonytalanításnak számos gesztusa megtalálható a szövegben. Például nem tudjuk, hogy ki kit álmodik, egyáltalán álmodik-e valaki valakit. Azt sem mindig tudjuk eldönteni, hogy Zoli vagy Klára-e a narrátor, vagy valaki más, vagy sokan mások. Az idősíkok és helyszínek sem mindig egyértelműek és beazonosíthatóak.

A faluban, ahol élek, mindenki a bizonyosságot kereste, és arra volt kíváncsi, vajon ki lehet Török Zoli, ki az, akivel együtt biciklizem. Miközben folyamatosan találgattak, én végig próbáltam mindenkit elbizonytalanítani, hogy ne lehessen beazonosítani senkit, ezzel azt hangsúlyozni, hogy nem az a lényeg, hogy kik a konkrét személyek, kikről mintáztam a hősöket. Számomra nem a földi, inkább az égi szerelem volt a fontos, ami felé a hőseim bicikliznek.

PRAE.HU: Török Zolival először a biciklis blogodon találkoztam. Hogyan kezdődött a blogolás és hogy lett a blogból könyv?

Egyszer észrevettem, hogy körülöttem mindenki blogot ír, főleg a háziasszonyok blogolnak arról, hogy milyen süteményt sütöttek vagy mit kézügyeskedtek. Gondoltam, kipróbálom én is a saját „süteményeimmel“ és sületlenségeimmel. A biciklizés előtt Boldogasszony címmel kezdtem el blogot írni a nővérem születésnapjára. Ez idézetekből állt, amikkel neki próbáltam üzenni a saját életével kapcsolatban.



Ekkor szembesültem azzal, hogy hoppá, ezt olvassák, visszajeleznek, kommentárolnak. Ugyanaz a varázslatosság volt benne, mint amikor Szerbhorváth Gyurival és Mirnics Gyulával közösen írtuk a Dombosi történetek című könyvet. Amikor elkészült egy szöveg, rohantam át a szomszéd utcába, hogy megmutassam nekik. A blogolás az azonnali visszajelzésnek ugyanezt az élményét hozta vissza.

PRAE.HU: A furcsa álnév és a blogolás miatt sokáig azt gondoltam, hogy Te is egy Spiegelmann Laura vagy. Hogy lettél Aaron Blumm az irodalmi keresztségben?

Egy hónappal ezelőtt zajlott Kishegyesen a Dombos Fest, ahol Darvasi László is a vendégünk volt, neki, mint keresztanyámnak dedikáltam neki a könyvet, A könnymutatványosok legendája című rövidtörténetében ugyanis, amiből később a nagyregény is lett, ő találta ki ezt a nevet. Amikor olvastam, pont írói álnevet kerestem magamnak, mivel édesapámat is Virág Gábornak hívják, ő helytörténeti könyveket ír. Korábban próbálkoztam az ifjú Virág Gáborral, próbáltam dupla w-vel és, y-nal írni a Virágot, de amikor megláttam a két a-s és m-es Aaron Blummot, rögtön tudtam, hogy ez az. Az, hogy mennyire fiktív szerző Aaron Blumm, illetve mennyire fedi le az ő életrajza az enyémet, az is inkább egyfajta játék számomra, 2008-ban már Aaron Blumm halálát is megírtam. Aztán meg még mindig kerülnek elő szövegei. A hagyatékból persze.

PRAE.HU: Egyszer beharangoztad, hogy lesz egy Falu jegyzője, újratöltve típusú könyved. Dolgozol már rajta?

Civilben Kishegyes ügyeit intézem, én vagyok a falu jegyzője úgymond. Íróként remekül ki lehet használni a falu és a falusiak hülyeségét. Még nem jutottam el odáig, hogy a sok bolondot megírjam, de majd nekiállok, ha egyszer otthagyom ezt a munkát, és letisztul az élményanyag. Most egy regényt kellene megírnom, mert ösztöndíjat nyertem egy pályázaton. Lehet, hogy visszatérek a Boldogasszony címhez, gondolkodom ugyanis egy templom megépítésének történetén.



PRAE.HU: Azt is olvastam veled kapcsolatban, hogy remek kulturális és irodalmi kapcsolatokat ápolsz Szerbiával, egy szerb napilapban volt tárcarovatod. Hogy lehet jelen lenni egyszerre két irodalmi szcénában, és mi a helyzet a szerb kortárs irodalommal, kultúrával?

Pillanatnyilag nem vagyok annyira jelen, igaz, tagja vagyok a Vajdasági Írószövetségnek, és szerbül is szoktak megjelenni szövegeim. Viszont a 90-es években, amikor a Symposion folyóiratot csináltuk, abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a Soros Alapítvány támogatásával volt egy szerkesztőségi irodánk Újvidéken, és ott együtt voltunk egy szerb folyóirat szerkesztőségével, ahol színházi és filmes emberek is dolgoztak. Velük nagyon jó kapcsolatot alakítottunk ki, így részben rálátásunk nyílt a szerb irodalomra. Ezek a kapcsolatok sokkal élőbbek voltak azonban a 70-es, 80-as években, Tolnaiék generációja sok szerb írót fordított magyarra, és a szerbek is fordították a mi irodalmunkat, a háborúkkal aztán ez kicsit a háttérbe szorult.

Úgy érzem, a szerb irodalom nyitottabb, legalábbis innen úgy tűnik, a 90-es évek háborúi ellenére Belgrád nyitottsága megmaradt, szóval érdemes velük együttműködni. A sympós hagyomány mindig is a nyitottságot jelentette a délszláv irodalmak felé is. Most a Híd folyóiratot csináljuk, aminek már a neve is mutatja a kapcsolatok fontosságát, ennek megfelelően folyamatosan próbálunk szerbeket és horvátokat is bevenni a folyóiratba. A Dombos Feszt is szeretne nyitni a délszláv irodalmak felé, jövő évben ennek jegyében lesznek szerb és horvát nyelvű fellépőink is.