Tiszatáj, 2011/8.

Az augusztusi Tiszatáj Bálint Péter meglehetősen memoár- / esszéisztikus, mondhatni olvasónaplószerű prózájával indít, s mivel a szöveg már-már túl korrekt sterilitása okán nem igazán felütésnek való, határozottan arra biztatnánk az olvasót, hogy ne ezzel kezdje a lapot, ha amúgy érezné magában a hajlandósággal vegyes türelmet. Ha már olvasónapló, a folytatásban Tandori is mintha ezen a csapásirányon haladna verssé tördelt, lapszéli Dsida-jegyzeteivel. S mivel a feldolgozhatatlan mennyiség és sűrűség okán, elvben nem is illene ismét részletesebben szót ejtenünk Tandoriról, azonban egy sima, egy fordított-alapon ebben a hónapban ismét örömet lelhetünk a közreadott szövegekben, nem hagyhatjuk mindezt megjegyzés nélkül, lám, újabb bizonyíték, hogy a Tandori-szövegnádból, azaz -tengerből még most se mindig "csak a kurutty-kurutty békaiszap / dal száll". S ez az (újra)felismerés, lévén nem mindig nyer bizonyságot az olvasó szeme előtt, e ritka (egyre ritkuló) pillanatokban, mint például most is (figyelembe véve a közlés hétoldalnyi terjedelmét), igencsak megnyugtató. Mi mással is folytatnánk, mint naplóval (Petráéval), ez már csak egy ilyen (hó)nap, törődik bele a szemlész, s nem is nehezen, mivel Lászlóffy Csaba Áldozatának részlete is bőven leköti a kósza figyelmet. Hát nem jó ez? "Kuncog, blablázik (valami olyasmit akar nekem beadni, hogy a férfiszerep a történelemben, akárcsak a vele összenőtt lóé: hivatás!) - de nem esküdözik, nem ígér fűt-fát. Valahol éretlenebbnek találom saját magamnál. ("Férfi a neved!...") Gúnyos mosolyt erőltetek a számra. Erőt kell vennem ellágyulásomon. Megértintem érzéki száját, és száraz szemmel faképnél hagyom; magamra zárom a fürdőszobaajtót. Várom, hogy dörömböljön." Ha szabad ezt meg is válaszolnom, de. Miklya Zsoltnak ezúttal inkább momentumai vannak, mint egészében érdekes verse - ne legyünk igazságtalanok, sok költőnek gyakran ennyi sem - , mint például ez a jó kis versszak úgy középtájt: "Pozícióharc. Ki kivel / vetkezik. Billeget. Bólogat. / Ki bír el farkán tele vödröt. / S ami korábban fel sem ötlött, / szolgál két-három-négy urat. / Kit hámol. És kivel hímel." (Fénylapok padlón, ülésen). Potozky László szövegét sem hagy(hat)juk kiemelés nélkül, micsoda felütés: "Klau számára az este azzal kezdődött, hogy egyszer, amikor a bárpult előtt ülve jobbra fordult, a szomszédos szék már nem állt üresen. Valaki lehozta neki a csillagos eget, gondolta, és valóban, a szeme elé gyülemlett homályon keresztül úgy tetszett, egy ember nagyságú karácsonyfadísz ül mellette." (Kigyomlálni a jégvirágot) Villányi László is megidéz, Markó Béla pedig - mint el is várjuk - , nagyon jó: "Megérett Jézus, mint a meggy a kertben" (Levétel). S hogy mennyire látszik, kinek/minek van szezonja (jut eszembe, akkor viszont hol van az ehavi menetrendszerű Esterházy?), a dupla (vagy hát ahogy nézzük) Kalligram tanulmánygarmadája után a korántsem szimpla Tiszatájban is Móricz, ezúttal az iskolapadban (Mercs István tanulmánya). Továbbá: Reményik Sándor és Babits Mihály (Pomogáts írásában), Péter László Szabó Dezső pályakezdéséről szóló dolgozata, illetve Kabán Annamária Dsida Jenő szerelmi költészetéről. Recenziók Gergely Ágnes, Spiró György, Ferenczes István és Pomogáts Béla köteteiről. A lapvégi rövid blokk (Csikós Ildikó és Hollósi Zsolt írásaival) a 80 éves Szegedi Szabadtéri Játékokról emlékezik meg.


Alföld, 2011/8.

A nyár utolsó Alföld-számában nem tolakszanak a szerzők, nem lépnek egymás lábára, pipiskednek a nyájas (vagy épp szemléző) olvasó figyelméért epekedve, mindössze öten dobják össze a szépirodalmi blokkot, az értekező prózára kettővel többen jutnak. Most van az a pont, amikor már előzetesen is illene valamelyest minősíteni az eljárást, hogy ez úgy általában jót tesze-e egy folyóiratszámnak vagy nem? Maradjunk annyiban, hogy bátor a vállalkozás (de hát kinek lehet sokkal több önbizalma mindehhez egy olyan súlyú periodikánál, mint amilyen az Alföld?), amennyiben ugyanis neadjúristen két-három szöveg nem tetszene az olvasónak (és hát ennyi többnyire azért a legjobb folyóiratokban is akad, ízléstől, szerzőktől, szerkesztőtől és olvasótól is függetlenül), már relatíve kevesen maradnak menteni a mundér becsületét. No de konkretizáljunk, Vasadi Péter például szépet ír ("tempóz kar-vitorláival / az áttetsző nagy-kisgyerek: / lebeg a lelkiismeret" - Óriásrája), igazán nem a kötelező jellegű (?) panaszkodás végett, de olvastam volna emellett legalább még egyet. Klausztrofób érzetet keltve azonban azt sugallja az augusztusi szám, hogy erre most valamiért nincs/nem lesz/nem lehet hely. Kár érte, mindenesetre. Zalán Tiborral is ez a helyzet, persze, értem én, a vers hosszú (kicsit túl is méretezett talán), két egész lapot is elfoglal, mondja a szemlész természetesen gúnyolódva, mert hát Zalántól is, látatlanban, még a tizenkilencre is kérne újabb lapot. Elfogult, nyilván, de azért idéz, hogy mégis bizonyítsa, miszerint azért nem ok nélkül: "Persze akkor még jártak lovak / kocsi elé fogva és a ló / szar a legjobb tapasztó anyag // volt a házfalhoz..." (Fragmentumok a hátsó udvarból). Tapasztó anyag ide vagy oda, az elfogultság setét bélyegét már nem moshatjuk le, tekintve, hogy Lázár Bence András verseivel kapcsolatban egy hónappal ezelőtt már megfogalmazott véleményünk az alföldes versek olvasásával se változott érdemben. A nehéz rész azonban csak innentől jön, elvégre is a lap elején kényelmesen bezabáltuk az összes desszertet, most viszont (amolyan főzelékmód') kiderül, hogy olvasható (értsd.: élvezhető-e olvasásban is) egy opera (egy felvonásban, tíz jelenetben). Két válasszal is készültünk, egyrészt igen, mert a szöveg helyenként igen érdekes, másrészt nem, mert bár szerepel a műben bizonyos "LISZT 2, prózai szerep", maga a műfaj nem tündököl a prózai szerepben. A színpadon (feltehetően) nem túl hosszú mű így, egy (feltehetően) éppen e közlés miatt olyan kevés mást közlő folyóiratszámban borzasztó fárasztóan hat. Bereményi Géza pedig, lezárván az olvasói gyomrot enyhén elcsapó szépirodalmi rovatot, nagyjából ugyanazt csinálja Az utolsó villamos című írásában, mint amit Bálint Péter szemlénk kezdetén, a Tiszatájban, csak (nem mintha ez olyan sokat osztana-szorozna), ezúttal egy villamoson merengve el, illetve (ami viszont az összehasonlítás során egyértelműen a Bereményi-szöveg mellett szól) jóval rövidebb terjedelemben. Bár szakmailag nem vállalkozhatom megítélni, az arányosság és a szerkesztés tekintetében egyértelműen a színházas tanulmányblokk nyer, ízelítőül a névsor: Fried Ilona, Halász László, Jákfalvi Magdolna, Kiss Gabriella, Kricsfalusi Beatrix és Tarján Tamás tanulmányaival, továbbá Seress Ákos recenziójával (Galgóczi Krisztina kötetéről).

 

Tiszatáj, 2011/8.

Alföld, 2011/8.