Szabó Tibor Benjámin felvezetőjében elmondott gondolatfutamaival tulajdonképpen a beszélgetés összes nagy ívét bejárta: az irodalom egyfelől olyan szövegbázis, amely esztétikai céllal született primer szövegeket foglal magába, másfelől pedig az állami mecenatúra emlőin csüggő intézményrendszer. Felmerül tehát a kérdés, (legalább) elméletben lehet-e egy szerző politikai/ideológiai értelemben független? S mivel manapság egyre erősödik az előbbi kérdésre adott nemleges válasz (példaként felmerült Grecsó Krisztián Árulók című írása, Kemény István Búcsúlevele, s a versre íródott válaszok), s vele együtt az ellenállás is erősödik (Parti Nagy Lajos vagy Závada Pál letiltatta műveit), mondhatjuk-e azt, hogy épp kultúrharc van?

A beszélgetés pólusai lassan, de biztosan kirajzolódnak, a közönség jobb kezénél Nagy Gábor, mellette Mészáros Márton és Térey János ülnek, vele majdnem szemben pedig Nagy Gergely foglal helyet.

Térey János elmeséli, mindig megpróbálták, elsősorban művei alapján beskatulyázni, de még soha, egyik szerepet sem próbálta ki: nem volt sem náci, sem zsidóbérenc, de még kommunista sem. A mindenkori politika tulajdonképpen mindig ugyanazon eszközök segítségével próbál utat törni magának, így a kultúrharc-kérdésben nincs állásfoglalása - teszi hozzá. Mészáros Márton félviccesen megjegyzi, félti a munkahelyét, ezért inkább nem fejtené ki, szerinte miért van kultúrharc. Miközben Nagy Gábor csöndben szemléli az eseményeket, Nagy Gergelyt hallgatjuk, úgy véli, villámháború van, a kultúrharcnak vége, a csatatéren pedig csak halottakat lát. A kultúrharc elsősorban az intézményi függetlenség megszűnésével ért véget, például nem túl funky, hogy a múzeumok dolgozói a Magyar Közlönyből értesülnek a velük kapcsolatos változásokról. Az átrajzolódást nem lehet nem észlelni, mondja, majd a jelenlegi politikai kultúra szövegalapúságáról beszél, ahogy például a kormány jelenlétét a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának kötelező kitételével kezdte hangsúlyozni, s ami véleménye szerint emlékeztet a ’89 előtti állapotokra, amikor egy-egy pártkongresszus után vaskos kézikönyvek íródtak.

Szabó Tibor Benjámin ekkor bedobja Grecsó Krisztián Árulók című írását a "közösbe", arra kíváncsi, a többiek is felfedezték-e a szövegben azt a különleges mozzanatot, amikor az ideológiai, politikai nézet vagy gondolat átalakul tartalmi-esztétikai problémává. Többen nem olvasták a szöveget, ám Nagy Gábor erőre kap, s rátér Térey János Magyar közöny című versének, illetve még inkább Kemény István Búcsúlevelének darabokra szedésére. Először is leszögezi: a politika hangjaként a költészet mindig is jelen volt, ez nem új felfedezés. Irodalom és közélet/politika összekapcsolódását pedig akkor látja valóban közéleti tettnek, ha valaki saját elkötelezettségeit háttérbe tudja szorítani. Kemény István verséről több szó esik, a beszélgetők többsége egyetért abban, a szöveg nem olyan erős, hogy elbírja azt a terhet, amit a recepció rápakolt. Nagy Gábor részletesen elemzi az általa nagyon tisztelt Kemény István szintjéhez képest véleménye szerint rettenetesen rossz verset. Nagy Gergely azt mondja, Kemény nem az itt és mostról, mint inkább az elmúlt húsz évről akart szólni, s erre (szerencsére) még Mészáros Márton is megjegyzi, úgy 25-30 folyóirat van Magyarországon, amelyek legerősebb verse is sokkal gyengébb ennél.

A Nagyok ellentéte kezd kiéleződni, mikor Nagy Gergely Nagy Gábor egy korábbi véleményére (nem pontosan idézve: ez csak egy lavór, ami most nem a nyolc éven át megszokott irányba dőlt) reagálva mondja, talán jó lenne elismerni, hogy a magyar kultúra feltételrendszere bizony radikálisan megváltozott, többé nem autonóm, s egyértelműen látható, kinek ki/mi kedves, s ki megtűrt. Nagy Gábor szerint Nagy Gergely emberekről, nem kurzusokról beszél, s Nagy Gábor állítja, a Fidesz-politikusok többsége Magyar Narancsot olvas. Nagy Gergelyt természetesen nem érdekli a hatalom lelke és kulturális háttere, ahogy az sem érdekelné, ha Zámbó Jimmy otthon progresszív rockot hallgatott volna. Hát, meg tudom érteni.

Fotó: Szőcs Petra