A Könyves Magazin Színpad nem ereszt. A tavaszi Margó fesztivál utolsó napjára konkrét tervekkel mentem, amit végül felülírtak a véletlenek, és az útközben, előzetes egyeztetés nélkül talált barátaimmal tartottam. Délután érkeztem a Margitszigetre, a legelső beszélgetés, melyen részt vettem, Szajbély Mihály könyvbemutatója volt, saját életéről írt Magaspart címmel.

Megbújni a történelemben

Turi Tímea kérdezett. Szajbély elmondta, hogy kezdetben nem szándékozott saját életéről írni, de ahogyan nekikezdett a szövegnek, az szinte magától íródott. Még éjszakánként is felkelt, hogyha éppen akkor jutott eszébe egy szövegrészlet, mert félt, hogy másnap reggelre elfelejtené rossz memóriájától tartva.

„Az ember az, amire emlékszik.” Írás közben egyre több minden jutott eszébe múltjáról, még olyan dolgok is, melyek tudata mélyére voltak rejtve. Pont emiatt nem is lineárisan halad a történet, a szöveget nagy időbeli ugrások jellemzik.

A legelső fejezet, melyet megírt, a határon túli magyarok hazához való tartozásáról szól. Szajbély a szegedi Mars téri piacon – melynek egyébként elnevezéséről is szó esik – csodálkozott rá legelőször, hogy a piacon csencselő „jugók” ugyanolyan magyarok, mint ő, hiszen egy nyelvet beszélnek, csak egy országhatár választja el őket. A könyv ezen részét fel is olvasta a nagyközönségnek.

A történelmi események és a helyszínek a történet fő szervezőelemei. Egy olyan korszakról mesél, melyben szabadságból hiány volt – Szajbélynek csakis a határátlépés jelentett félelmet abban az időben. Elmesélt egy történetet, amikor barátjával a határon kávét igyekeztek csempészni egy külföldi ismerősnek, akihez látogatóba mentek. Sajnos nem jártak sikerrel, de hazafelé az avarba ásott kávét azért magukkal vitték. A szövegben az országba zártság, a folyamatos kontroll ellenére mégis a mozgás kerül előtérbe, és még a rendőri kihallgatásokból is van kiút, ha elég furfangos az ember. A történelmi pontosság megőrzése érdekében folyamatosan kutatott, de előfordult, hogy a szerkesztő felhívására nézett utána a szocialista korszak ünneplési szokásainak.

Helyszín szempontjából a kert dominál: előkert Budán, kertes ház Újpesten, zártkert. A nagyvárosi beton által uralt környezetben és az ehhez igazodó társadalomban igyekszik a természetet keresni. Ahogy a szöveg halad előre, a helyek Turi szerint egyre „könnyebbé válnak”. Feltűnik a műben pár intertextualitás is, Csáth Géza és Tolnai Ottó nemcsak Szajbély egyes kutatásaiban, hanem a Magaspartban is feltűnik, előbbinek A varázsló kertje című novellája. Turi feltette a kérdést, vajon a kert motívuma a jelen társadalmának problémái elől való elefántcsonttoronyba zárkózást jelképezi-e. Szajbély szerint már a Kádár-korszakban is hasonló életszemléletre volt szüksége annak, aki boldogsága megőrzésére törekedett, és úgy véli, a nehézségek ellenére a lehető legtöbbet kell kihozni az adott helyzetből.

Gyermekkoráról a szegedi textilgyáron keresztül mesél, ahol nemcsak édesapja, hanem később ő is dolgozott nyaranta. A gyárban sokak számára meglepő módon pezsgő kulturális élet folyt, a KISZ-klub aktívan tevékenykedett, és Szajbély már egyetemistaként is visszatért időnként rendhagyó irodalmi esteket tartani a résztvevőknek.

A beszélgetéseket követően a terem előtti standnál dedikáltak a szerzők, a körülbelül negyvenöt perces előadások között volt lehetősége szusszannia a hallgatóságnak.

Feldolgozás alatt

Fél hatkor kezdődött Terék Anna Jég című kötetének bemutatója, mely száz verset tartalmaz, és a Könyves Magazinon a hét könyvének is választották. Terék könyvével kapcsolatban Valuska László tett fel kérdéseket.

A könyv két kulcsszava a háború és a béke. Terék kiemelte, hogy ezen két szónak akkor van súlya, hogyha csak a megfelelő helyzetekben használjuk őket, szerinte túlhasználják mostanában. Vajdaságiként ő is átélte a jugoszláv háború borzalmait, külön említette az 1999-es bombázást. Az ukrán konfliktus kitörése ébresztette rá, hogy nem sikerült feldolgoznia teljesen saját traumáit, ezután kezdett a versek megírásának.

A művekben nagyanyja és saját háborús történetei keverednek. Felidéz egy emléket, amikor édesanyja és nagyanyja a bombázás során azon veszekedett, merre meneküljenek, maradjanak-e a felszínen, vagy zárkózzanak a pincébe. Úgy érzi, a korábbi generációk látták el őt a túléléshez szükséges tanácsokkal, ám ennek hátránya is van: megörökölte nagyanyja szorongását is. Kezdetben válogatás nélkül írta a szövegeket, a versek leginkább a nagyanyjától hallottakból táplálkoztak, később alakult ki koncepció a fejében.

Szóba került Trianon is, hiszen a könyv 1920-ban indul. A Vajdaságban is nehéz volt magyarként, volt olyan családtagja, akit Magyarországra akartak toloncolni Szerbiából csak azért, mert nem ott született. Ő is folyamatosan kereste a választ a kérdésre, miszerint magyar-e, és vajon mely ország történelmét kell a sajátjának tekintenie. Az elválasztott országrészek árvaságérzése jelentős volt, ami káoszt okozott a területen, és ezek után nem csoda, hogy volt, amiről még a nagyanyja sem beszélt. „Sokkal jobb lett volna szerbnek lenni.” Vajdasági magyarként féltek a szerbektől, de a szerbeknek önmaguktól sosem kellett. Azóta rájött, hogy nem kell pontosan meghatároznia identitását, hogy boldog legyen.

Terék pszichológus, szakdolgozatát is a jugoszláv háborúról írta, a harcok idején fiatal korúakra koncentrálva. Megosztott néhány rövid történetet, melyet a válaszadóktól hallott, sokak családja belerokkant a frontról visszatérő férfiak mentális leépülésébe.

Nehéz ott felnőni, ahol van titok. Szó esik a háborúban erőszakból született gyerekekről, akikkel kapcsolatban megjegyzi, milyen jó, hogy a legújabb nemzedék már nem tartja kínosnak a pszichológusi segítség igénybevételét a transzgenerációs szorongás és egyéb, a háborúból fakadó terhek enyhítésére.

Hat szereplőt vonultat fel a könyvben, köztük Erzsébetet, a nagymamát és férjét, illetve Júliát, aki korban a legközelebb áll a szerzőhöz. Mindegyik versben a hat karakter közül szólal meg valamelyik. Teréknek fontos volt, hogy egy történést több szemszögből megörökítsen. A cselekmény pörög, ez húzza be az olvasót is.

Valuska megállapította, hogy Júliának sem könnyű az élete – Terékhez hasonlóan ő is saját magát keresi. Júliát magára hagyta az anyaország kulturális értelemben is, amiért a könyvet olvasva Valuska is felelősséget érzett itthoni magyarként. Elgondolkodtak, vajon hogyan lehetne ezen az érzésen könnyíteni, és hogy a kisebbségi magyarok történetének szélesebb körű terjesztése, ismerete segítene-e a helyzeten.

A szerző a beszélgetés során több verset is felolvasott, köztük a Hideget, az Atlaszt és a Tablettát. A Hideg elhangzása után Valuska kifejtette, hogy a Jég lehetett volna akár próza is, sőt, sokan eleve úgy állnak a kötethez, mintha az regény lenne. Terék elmondta, hogy nem érzi magát jó prózaírónak, őt a direkt érzelmek érdeklik, melyeket a versekben sokkal precízebben meg tud jeleníteni. Nem írt még prózát, ő nem szeretne minden művéhez cselekményt rendelni. Ennek ellenére Valuska többször kihangsúlyozta a könyv regényszerűségét.

„Egy probléma addig jön velünk szembe, amíg meg nem oldjuk.” Terék a beszélgetés végén a vietnámi veteránok példáján keresztül szemléltette, mennyire fontos traumáink közös feldolgozása tapasztalataink megosztásán keresztül.

Terék könyvbemutatója után volt időm körbejárni a Margó helyszínét. Még csütörtökön felfedeztem a Hajó színpadot is, de a könyvesboltra nem volt lehetőségem, így azt most pótoltam. Végignéztem a polcokat, melyek nem csak az újonnan megjelent könyvekkel voltak tele. Jó érzés volt látni, hogy sokan a beszélgetések után vásárolták meg a szóban forgó könyveket, és utána rögtön dedikáltatták is azokat a szerzőkkel.

Határátlépés

A nap számomra legutolsó beszélgetése Lichter Péter A detektív, aki baglyokat filmezett című kötetéről szólt, a szerzővel Kránicz Bence beszélgetett. A két férfi legfőképp azon elmélkedett, vajon mennyire illeszkedik Lichter írása a krimi műfajába, és kitértek a sorozat első részére is (A detektív, aki tintahalakkal álmodott), és arra, annak logikája hogyan jelenik meg az újabb regényben.

Filmrendezői múltjából adódóan eleinte a sorozat első részét is filmformátumban tervezte elkészíteni, sok lépésben jutott el addig, hogy könyvvé váljon a történet, és még így is sok forgatókönyvszerű részletet találhatunk benne. Más műfajokban már alkotott, de a regény még új volt számára, a kíváncsiság vezérelte.

A kísérleti filmkultúrától, melyben eddig alkotott, az írás nagyban különbözik. Lichter mégis összeköti a két művészeti ágat azzal, hogy életművének darabjává teszi őket. Kránicz felteszi a kérdést, miért a skála két végén lévő művészeti ágakat vonja össze Lichter, válasza egyszerű: mindig ez érdekelte. A motivációt számára az nyújtja, ami le is köti az alkotás során.

A karakterekkel egy ideig gondban volt, nem találta jellemüket elég kidolgozottnak, így az az ötlete támadt, hogy saját magát és a Magyarországon élő amerikai filmes barátját írja bele. A műben csakis kettejük neve maradt változatlan formában, erről természetesen ismerőse is tud. Ez mondhatni az autofikció irányába terelte a könyvet, viszont azt csak a véletlen művének tartja, hogy pont az autofikciós hullámban jelent meg. Felesége az első részben alig jelenik meg, viszont a másodikban már nagyobb szerepet kap.

A krimi rejtélynarratívája kevésbé hangsúlyos, mint az elsőben, itt a thriller dominál, pedig hazánkban általában az előbbi jellemző.

Minden azon múlik, hogyan definiáljuk a krimit: Lichter szerint, hogyha a thrillerek felé nyitna a magyar kultúra, sokkal könnyebb lenne az ő könyvét is besorolni – habár a rejtély hamar megoldódik, a feszültség végigkíséri a könyvet. A magyar irodalomban nem is tudná elképzelni az angolszász krimikultúra meghonosodását.

Kránicz felveti, hogy mind az elsőben, mind a most megjelent kötetben alig van hagyományos nyomozásra példa. Lichtert olvasóként sem kötik le azon könyvek, melyekben kirakósként kell összeállítani a bizonyítékokat, ő ezt „puzzle-narratívának” nevezi. Ő saját magát sem érezné alkalmasnak ilyen bűntények felderítésére, így nem is szeretne olyan emberekről írni, akik ezt teszik – elvégre a botcsinálta nyomozó toposza is egy krimire jellemző karaktertípus. Kránicz szerint Lichter főszereplője is csak sodródik az árral, okfejtéseit nem jellemzi a Sherlock Holmes-i logika. Az autofikciós szállal pedig csak fokozza a krimiszerűség tagadását, és ennek kapcsán el is gondolkodtak, vajon mennyire lehet eltérni a műfajra jellemző elemektől, hogy még a krimi terepén maradjanak.

Megidézett több híres alkotót is a történetben, leginkább David Lynchet, a Twin Peaks alkotóját. A sorozat sokat jelent számára, „ősélménynek” nevezi, és mindenképpen meg szerette volna jeleníteni a könyvben. Inspirációt jelentett még számára Lawrence Block A betörő, aki… című könyvsorozata is.

A beszélgetés során többször említette filmfesztiválhoz kapcsolódó élményeit, melyek a könyvben is feltűnnek. Beleszőtte horvátországi nyaralását is, csak a helyszínt cserélte ki – minél frissebb egy élmény, annál jobban szereti beleépíteni történeteibe. Lichter nem szeretett volna írás közben kutatómunkával bajlódni, így csakis saját élményeit és tapasztalatait használta.

Kránicz kíváncsi volt, hogy ebben hol húzta meg a határt, és mi az, amit már nem épített bele a könyvbe saját életéből. Lichter úgy véli, ha nem lenne egy szempontból szemérmes, akkor már teljesen erodálná a műfajt, így annyit írt, amennyit a zsáner megengedett.

Sikerült belógnom végül még Simon Márton előadására is, aki korábbi slamjeiből szemezgetett. Fél tíz körül indultam haza élményekkel telve az idei Margóról, és még a négyes-hatoson állva is az aznap hallottak kavarogtak a fejemben.

Képek forrása: Margó Irodalmi Fesztivál / Benkó Bernadett, Kováts Zsófi