Írnom kell egy darabról. A kritikus hajlamos úgy felfogni a feladatot, hogy a művel való személyes találkozásáról kell minél részletesebben írnia. Én azonban óvakodom attól, hogy az írásban a kritikus személye kerekedjen felül, háttérbe szorítva a szerzőt, és esetenként magát a darabot. Mert ha egy írás azzal kezdődik, hogy „miután megvásároltam a hagymát és a zöldpaprikát a piacon, feltettem főni a marhapörköltet, és a nappalimba visszatérve beraktam a hifibe XY legújabb lemezét...”, akkor mindenkit jobban foglalkoztat az ebéd sorsa, a kritikus főzési szokásai, mint maga a darab, amit egyébként írása tárgyalni hivatott.

Vannak művek, melyek többet rejtenek el, mint mutatnak meg magukból. Ilyenkor igyekezetem hiábavaló. Mit írhatnék arról, amiről nincs tudásom? Ez a probléma számtalanszor merül fel Feldman darabjaival kapcsolatban. Olyan szerző, aki nagy életművet hagyott maga után: több, mint 150 darab szerepel műjegyzékében - ezek közül a legrövidebb 1 perc, a leghosszabb pedig 6 órás. Bármennyit hallgatunk meg közülük, azt biztosan érzékeljük, hogy hasonló kompozíciós problémákat dolgoznak fel, függetlenül attól, hogy hol, mikor és milyen apropóból íródtak. Csakhogy éppen a kompozíciós kérdésekben nem látunk tisztán: Feldman volt szíves úgy távozni az élők sorából, hogy senkit sem avatott be zeneszerzői gondolkodásába, módszereibe.

Morton Feldman: Piano and String Quartet

A darab 80 perc hosszúságú, ami már mahler-i terjedelem. Ám amíg egy Mahler-szimfónia időbelisége könnyen felfogható - mert formanyelvét már évszázadok óta ismerjük európaiságunk révén - a Feldman-darabok módosítják időérzékelésünket. (Ugyanis a formai egész többnyire nem percipiálható, figyelmünk a darab lokális jelenségeire korlátozódik.)

5 játékos zenél a darabban: egy zongorista, aki tört akkordokat és egy vonósnégyes, aki tartott akkordokat játszik, anyagát a különböző hosszúságú hangok és csendek váltakozása adja. Beáll a ritmus: hangot csend követ, csendet pedig hang - csendet sosem követ újabb csend, az túl drámai lenne.

A 43. perc táján általánossá válik egy mindaddig ritkán tapasztalt jelenség: a hangokat hangok követik, majd megint hangok és újra hangok - beállnak az ismétlődő formulák. Egy ideig a zongora szerepe is alárendelődik az új játéknak: megszűnik tört hangzatokat játszani, helyette egy magas esz hangon állapodik meg, azt ismétli harangszerűen.

Nagyjából fél óra van még hátra a darabból, amikor kezdünk beletörődni, hogy már nincs itt a helye a drámai erejű változásnak. Miközben – a kellő érzékenységgel megáldva - nem győzünk gyönyörködni a sokszínűségében. Soha nem halljuk kétszer ugyanazt: a vonós akkordok összetevői egy bizonyos pillanattól kezdve egymáshoz képest egyre jobban elcsúsznak, majd ismét szinkronba kerülnek - ez a folyamat talán az egyetlen rétege a darabnak, amelyben tendenciát érzékelünk.

10 perc van még hátra a darabból. Az utolsó pillanatokban megtörténik az, ami mégis valami egészen drámait teremt. Miután leáll az ismétlés, megszűnik a mozgás, lecseng az utolsó vonós akkord is, a darab még néhány pillanatig folytatódik: a zongorista a végső magára maradás állapotában még lejátszik négy akkordot, összesen 16 hangot. Szerény eszköz a katarzishoz, ám aki csak egyszer is átéli ennek a pillanatnak a súlyát, az mindig is emlékezni fog rá.

Biztos akadnak még dolgok, amelyek felfejthetőek, amelyeket le lehetne írni egy precízebb analízis nyomán, de nem hiszem, hogy erre lenne a legnagyobb szükség. Néha a hallgatás messzebb vezet.