bezár
 

220VOLT

2012. 04. 26.
Közmagyar '54 – Ledöntjük, újraépítjük
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Közmagyar '54 – Ledöntjük, újraépítjük Az emlékművet eredeti felirata szerint "a hálás magyar nép" emelte – éspedig azért, amit a szovjet dokumentumok nemes egyszerűséggel csak úgy emlegettek: "okupácija Vengrii".

Több minden leállt 1954-ben, például a metróépítés is. Talán a mai metró-mizériákat figyelő emberek nem is sejtik, hogy ez a probléma sem új keletű. Már 1952-ben kimondta egy párthatározat – hisz mit nem az mondott ki –, hogy a budapesti metrót meg kell építeni. Neki is fogtak, és ’53 végéig megállás nélkül építkeztek, de aztán abbahagyták, ’54 februárjában, a Minisztertanács határozatára, ami elrendelte, hogy a munkálatokat ideiglenesen szüneteltetni kell. Eddigre a megtervezett szakaszon már kiépültek az alagutak, elkészült egy mozgólépcsőmodell és két kocsi is, pártunk és kormányunk vezetőinek nem kis büszkeségére hazai gyártmányok, a Ganz termékei. A mélyépítésű felszerelésekből is kész volt már csaknem a fele, a két motorkocsit már futtatták is a Népligetben épült próbapályán . 


Metróalagút a Blaha alatt, a tervrajzon már az '50-es évek elején 

A metróépítők valódi hősei voltak a szocialista állam beruházási megalomániájának: röpke három esztendő alatt rengeteg munkát végeztek el addig teljesen ismeretlen szakterületeken. Ők aztán semmiképp nem tehettek arról, hogy a gigantikus vállalkozás, a kor többi túlvállalásához hasonlóan, szétnyomta a költségvetést. Még leállítani, és azontúl egy hosszú évtizedig csak a folytathatóság reményével végzett állagmegőrzésért fizetni is ésszerűbb volt, mint elkészíteni, amit megterveztek.

Van azonban, ami elkészült, és azóta is megvan: a gellérthegyi Szabadság-szobor, ami a felállítása óta eltelt fél évszázadban visszavonhatatlanul Budapest jelképe lett. Ezt igazolja rendszerváltás-kori rehabilitációja is. De minek is készült eredetileg? Máig kering a városi legenda arról, hogy Horthy fia, a repülőbalesetben elhunyt Horthy István kormányzó-helyettes emlékműve lett volna, és ekként a nőalak nem pálmaágat, hanem repülőgép-propellert emelt volna a magasba a város fölött.

A szobor alkotója, a művéhez hasonlóan ambivalens értékelésű szobrászművész, Kisfaludi Stróbl Zsigmond nem győzött tiltakozni a mendemonda ellen. Igaz, tényleg megrendelték tőle a Horthy-fiú halálának mementójaként állítandó szobrot, de ez sosem készült el – és még terveiben sem hasonlított a "hazánk felszabadításának emlékére" állított szoborcsoport fő figurájához, a pálmaágas nőalakhoz. 


Szabadságmodell

Talán ezért is jelent meg ’54-ben többoldalas riport a szobrász látogatásáról műve modelljénél, Thuránszkyné Gaál Erzsébetnél, hogy a szobor története végre hitelesen elmondassék a nyilvánosság előtt. A sudár Szabadság lábainál ekkor még ott őrködött géppisztolyával a hat méter magas bronz szovjet katona, és a három méteres másik, a kőből való, akit ’56-ban porrá zúznak, de aztán újra kifaragják. Az emlékművet akkori felirata szerint "a hálás magyar nép" emelte – éspedig azért, amit a szovjet dokumentumok nemes egyszerűséggel csak úgy emlegettek: "okupácija Vengrii". A talapzaton is ott sorjázott még az elesettek cirill betűs névsora. És van itt még valami érdekes, ha már a Horthy István-emlékműről szóló pletyka nem igaz: a fasizmus legyőzését jelképező sárkányölő mellékalakot 1928-ban már felállították mint huszáremlékművet – csakhogy akkor még éppenséggel a bolsevizmus sárkányával kellett megküzdenie a hős férfiúnak...

A magyaroknak '54-ben a természet sárkányaival is meg kellett küzdeniük. Először a kemény téllel: "Hómunkásokat keresünk! Jelentkezz!" – kérték a plakátok városszerte. Egy visszaemlékező írja le, hogy a Rudas László (ma Podmaniczky) utcában volt a jelentkezés, ahol mindenféle nép sorakozott a lapátért: téli szünidős tanárok és tanulók, szabadságos katonatisztek és nyugdíjasok, terhes kismamák és kalauzok, alkoholisták és háziasszonyok, elcsapott bárénekesek és más egyéb perszóna-non-gráták... 


Nagyon kemény tél

Az éjszakai műszak este 10-től reggel 6-ig tartott, duplán fizettek érte. Az idénymunkások 40-es csoportokba osztva kapták a körzeteket, előttük vonult a szovjet kotrógép, utána ők, a lapátos-söprűs brigád. A sebtiben megtett területvezetők az ott dolgozó utcaseprők voltak, akik ugyancsak kiélték kis hatalmukat, üvöltöztek a hólapátolókkal kedvükre. De volt finom tea alumínium bögrékben, és a munka sem volt különösebben megterhelő: ha a kvázi-főnök a sor elején ordított, akkor a sor vége támaszkodott a lapátjára, ha hátrajött, akkor meg az elülsők pihentek. Mint a visszaemlékező mondja, amolyan szocialista hólapátolás volt ez. A cipőket be kellett zsírozni, hogy ne ázzanak át, és dupla zoknit húzni, hátha mégis átáznak. Az alkalmi hómunkásnak nagyjából a harmadik éjszakára lett elege az egészből: az már nagyon lassan telt, az utcaseprőből lett hatalmasság is többet ordibált, a cipők is hamarabb átáztak, még a szél is durvábban fújt – keservessé vált a meló. De valahogy minden nap eljött a reggel, amikor a kifáradt-kifagyott népség felvehette a napidíjat, s végre mehettek tüzelőt venni otthonra vagy enni egy rendesebbet - vagy elinni az egészet az első kinyitó kocsmában.

És ha ekkora volt a hó Pesten, mekkora lehetett a hegyekben! Nyárra ezt is megtudták az Alpokalján élők. 1954 júniusában Győr-Sopron megyében a Duna valóságos vízözönnel árasztotta el a Szigetközt, átszakítva az ásványrárói nyúlgátat: Győr-Révfalut kevés híján nyolc méteres víz borította.


A győr-révfalusi árvíz, amit "a kisalföldi gazdák találtak ki nyerészkedésből"

Az újságok megírták, micsoda hősies győzelmeket arat a nép a víz fölött, de a helyzet valódi mélységét nem tárták fel: a gátszakadást be sem jelentették addig, míg a helyreállításra létrehozott kormánybizottság el nem kezdte a munkáját. A természeti katasztrófából nyilvánvalóan azonnal politika lett: a Szabad Nép azzal rágalmazta Amerikát, és főleg az oda disszidált magyarokat, hogy az USA-ban azok az "árvízi patkányok" direkt örvendeznek országunk kárán. Pedig a fejlemények épp az ellenkezőjét látszottak igazolni: míg szocialista testvéreink nemigen siettek a segítséggel, az USA-ból hamarosan nagyobb segélyszállítmány érkezett. Az Egyesült Államok – ha már a csomagokon, terményen, olajon felül 2.400.000 dollárt is adományozott – természetesen ragaszkodott ahhoz, hogy a magyar sajtóban minden részlet megjelenjen a segély tételes felhasználásáról.

És ezzel kitört – de szó szerint – a parasztgyalázás. A pártvezetés felbőszülve mutogatott szegény szigetköziekre: hogy az árvízkárosultak fejenként 100 liter olajat is kaphatnak meg 15 mázsa gabonát, hogy akár 10.000 forint is juthat nekik családonként, hogy a segély, mint egy politikai merénylet, épp a választások idején érkezik! Rákosinak pedig egyszerűen elment a maradék esze is: megtámadta az árvízkárosultak harmincéves adómentességét, mondván, ha már új házat is kaptak, meg amerikai pénzt is, akkor inkább fizessenek tízmillió forinttal többet! Egészen kisszerűen segélyezési csalásról beszélt, azt állítva, hogy több házat építettek újjá, mint amennyi összedőlt, sőt: vagy félezret "maguk a parasztok romboltak le, ami lehetett úgy, hogy a ház egyik oldalát kiásták, oda öntöttek pár vödör vizet, az a fal ledőlt, aztán mi újraépítettük".

És ez évben a mindenkori diktatórikus politika nagy adu-ásza: a sport sem sietett a hatalom segítségére. Az aranylábú fiúknak, mintha csak a kor tükörei lennének, lassan ereszkedni kezdett ragyogó csillaguk. London hősei – ez a rakás AVO-megfigyelt megbízhatatlan – még jó alaposan, 7:1-re megverték az angolokat a Népstadion-beli visszavágón. Az ’54-es svájci VB-ről viszont már a németek vitték haza az aranyat, akiktől a döntőn kaptak ki a mieink, igaz, ami igaz, valóban nem egyértelmű helyzetek és körülmények folytán. Az Aranycsapatnak tehát ezúttal az ezüstöt sikerült elhoznia – ahogy a politikai vezetés értékelte: "csak". 


Már nem arany csapat – Sándor Csikar a svájci vb kispadján

A diadalok idején agyonkényeztetett fiúk nehezen viselték, hogy most nem ajnározzák őket: a hatalom kifejezetten bukásként értékeltette velük a még mindig kiemelkedő eredményt. Rossz lett a szájízük, nekik is, meg azoknak is, akik a legnagyobb attrakciót várták tőlük. Terjengett körülöttük a csalódottság és az intrika: valami lecsúszásféle volt a levegőben. Kicsapongásaik, költekezésük, egymással való csúf veszekedéseik, kisebb-nagyobb, de mindig alaposan felfújt csempészügyleteik – mindez szintén segített elhomályosítani rendkívüli teljesítményük fényét. Napi vitatéma voltak a Párt Politikai Bizottságának ülésein, és ez kétséget kizáróan jelezte, hogy a dicsőség szép napjainak örökre vége lett.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Falcsik Mari --


További írások a rovatból

220VOLT

Danubia, kettő Danubia, kettő
(életrajzi töredékek)
220VOLT

1967 - az ördög tinnitusza 1967 - az ördög tinnitusza
Életrajzi töredék

Más művészeti ágakról

színház

Problémadarab komoly problémákkal Problémadarab komoly problémákkal
Shakespeare-vendégelőadás Ján Klata rendezésében: Szeget szeggel
Nora Fingscheidt: Kontroll nélkül
„Mire való ez a gomb?” – Egy este Bruce Dickinsonnal, Budapest Kongresszusi Központ, 2019. november 2.
színház

Az ember, a polgár és a diák Az ember, a polgár és a diák
Petőfi és Az apostol mint tantermi dráma a k2 Színház előadásában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés