bezár
 

irodalom

2012. 06. 07.
Hogyan kell élni egy olyan országban, ahol nincs nyílt diktatúra?
Interjú Sik Domonkossal
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Hogyan kell élni egy olyan országban, ahol nincs nyílt diktatúra? Az, hogy mennyire nem könnyű erre kielégítő feleletet találni egy olyan országban, ahol generációk óta a szabadságjog gyakorlása helyett az azokat nyíltan semmibe vevő hatalom túlélésére kellett stratégiákat kidolgozni, aligha szorul magyarázatra. Azt pedig, hogy ez mennyire kevéssé sikerült a – hozzám hasonlóan – részben vagy egészében a rendszerváltás után felnőtt generáció tagjai saját bőrükön tapasztalhatták meg – mondja Sik Domonkos, A modernizáció ingája – Egy genetikus kritikai elmélet vázlata című könyv szerzője. (A könyv bemutatója június 15-én lesz az ELTE TáTk-on.)
PRAE.HU: Már rögtön a könyv bevezetőjében elhangzik, hogy Magyarország "késleltetett modernizációjú" ország. Az ember már meg sem lepődik az elmaradáson. Mit értsünk ezúttal ezen az időbeli csúszáson, s vajon minek köszönhetően állt be?

A "késleltetett modernizáció" meglehetősen általános kifejezés, egyfajta társadalomtudományos toposz. Arra az egyébként nem csak Magyarországra jellemző társadalomtörténeti sajátosságra utal, hogy különböző időszakokban a modernizáció nagy átalakulása, a rendi társadalomból a funkcionálisan szervezett társadalomba való átmenet, és ennek olyan kísérőjelenségei mint a városiasodás, a polgárosodás, a kapitalista piacgazdaság kialakulása, a politikai emancipáció, az intim kapcsolatok átalakulása megakadnak. Itthon, és több hozzánk hasonló környező országban, ennek a megakadásnak a 20. században nagyrészt a különböző elnyomó politikai rendszerek álltak a hátterében. Egy erősen centralizált hatalmi teret hoztak létre, aminek segítségével ideológiájuk logikáját kiterjesztették a politikai szférán túli, gazdasági és kulturális területekre is, egyúttal megakadályozták a szociológiai értelemben vett modernitás kialakulását is. Bizonyos értelemben ezek a – diktatúra fokát és ideológiai irányultságát tekintve különböző – rendszerek konzerválták a rendi társadalom sajátosságait, és annak keretei között próbálták a modernizáció ipari és gazdasági vívmányait megvalósítani. Ez ugyanakkor fából vaskarikának bizonyult: a modernizációban rejlő racionalitáspotenciál aktualizálását a politikai ideológiák előbb-utóbb óhatatlanul korlátozták, és ebben az értelemben a modernizáció "késleltetetté" vált.

PRAE.HU: Miért olyan égető kérdés, hogy megalkossuk a modernizáció "genetikus" elméletét, mikor sok helyen már akár a modernitás végéről beszélnek?

A nyugati társadalmakban a ’70-es évektől kezdődően – nem függetlenül a ’68-as generáció által megvívott kulturális forradalomtól – számos újnak látszó jelenségre figyeltek fel a kutatók. Az individualizáció korábban soha nem látott méreteket öltött, a materiális értékek (anyagi felhalmozás) helyett a posztmateriális értékek (önmegvalósítás, "értelmes élet" kérdései) kerültek előtérbe, a politikai, tudományos és szakértői tekintélyek szinte minden szinten megkérdőjeleződtek, az intim kapcsolatok szerkezete és jelentősége átalakult. Sok kortárs elméletalkotó érthető módon elsősorban ezekre a tendenciákra fókuszált. Részben ennek következtében, részben a 2. világháború utáni viszonylag hosszú gazdasági konjunktúra miatt a társadalomtudományos diskurzusokban némiképp háttérbe szorultak a modernitás kezdete óta tárgyalt olyan problémák, mint a társadalmi egyenlőtlenségek, az elidegenedés, a közösségek felbomlása, az anómia vagy az értelemvesztés.

Alighanem az újnak látszó jelenségek azonosítása és a kapitalizmus patológiáinak ideiglenes csillapodása együttesen vezetett ahhoz az állásponthoz, hogy a modernitásnak vége lenne. Ugyanakkor már e hangok megjelenésekor is számos jel mutatott arra, hogy a modernitás végének hangoztatása legalábbis túlzás. Ennek megfelelően a szociológiában ez az álláspont még legnépszerűbb éveiben sem vált dominánssá. Már csak azért sem, mert a szociológia eltéphetetlen szálakkal kötődik a modernitáshoz, kis túlzással azt is lehet mondani, hogy célját tekintve nem más, mint a modernitás önreflexiója. Amiből az is következik, hogy a modernitás vége, egyúttal a szociológia végét is implikálja. Éppen ezért az olyan nagy hatású társadalomelméleti gondolkodók mint Habermas, Giddens vagy Luhmann a posztmodernitás helyett sokkal inkább késő-modernitásról beszélnek, arra utalva, hogy napjaink – olykor újnak látszó jelenségei – sokszor nem mások, mint a modernitás kezdetei óta jelen lévő tendenciák radikálisabb formában történő megvalósulásai.

Ebben az értelemben gondolom azt én is, hogy a modernitás korántsem lezárult folyamat: emancipatorikus és patologikus vonásait folyamatosan megéljük napjainkban is. Az, hogy éppen melyiket, ugyanakkor korántsem véletlenszerű. A különböző társadalomtörténeti sajátosságokkal jellemezhető országokban más és más emancipatorikus és patologikus trendek figyelhetők meg. Hazánk esetében, ahogy ezt az előző válaszban igyekeztem bemutatni, elsősorban a modernizáció folyamatának többszöri megakadása az, ami meghatározó. Ezért törekedtem a könyvben elsősorban a genezisre vonatkozó problémák elemzésére. Arra kerestem választ, hogy miként lehetséges egy olyan helyzetben, mint amiben Magyarország van a rendszerváltás óta, "beindítani" a társadalmi kapcsolatok – a kommunikáció, a kölcsönös elismerés, az autonómia – szintjén értelmezett modernizációs folyamatokat. Akkor, amikor bár a politikai és gazdasági intézmények szintjén lezajlottak az átalakítások, mégis úgy tűnik, hogy az új keretek működtetéséhez sokszor hiányoznak a megfelelő cselekvésminták, értékek, ismeretek, kompetenciák.
A modernizáció ingája
PRAE.HU: Kétségtelen, hogy a könyv egyik "főhőse" Habermas és A kommunikatív cselekvés elmélete. Habermas 1981-es "magnum opus"-át még csak tavaly fordították le magyarra, az Ön könyve pedig finoman szólva is egy elég meghatározó pontja lesz a recepciónak. Miért pont Habermas? Mi az, ami személyesen ennyire hozzá köti? Habermas társadalomelmélete miért lenne alkalmasabb inkább – mondjuk például egy másik meghatározó gondolkodónál, Niklas Luhmannál – ezen folyamatok leírására?

Mindenekelőtt szeretném hangsúlyozni, hogy általában Habermasnak, valamint művei közül A kommunikatív cselekvés elméletének a hazai recepciója immár nagy történetre tekint vissza. Közvetlenül annak megjelenése óta számos fordítás, elemzés született, a társadalomtudományos képzési kánon megkerülhetetlen részévé vált. Habermas – ahogy ’93-as monográfiájában Felkai Gábor is fogalmaz – a rendszerváltás környékén egyfajta közös orientációs pontként szolgált, nem csupán a szűkebb szakmai közönségen belül. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a ’90-es évek második felétől Habermasra itthon egyre kevesebb figyelem irányult. Ennek részben a leleplezésre, dekonstrukcióra fókuszáló posztmodern elméletek előtérbe kerülése, részben a rendszerváltást követő gyors modernizációs reményekben való csalódottság állhat a hátterében, részben pedig az, hogy a rendszerváltás elsősorban a tőkeviszonyok átalakulásaként került kritikai elemzésre.

Ugyanakkor álláspontom szerint az érdeklődés hiánya ebben az esetben indokolatlan. A rendszerváltás pillanatában egy nehéz kérdéssel találta szemben magát a magyar társadalom, amire azóta sem sikerült igazán választ találni: hogyan kell élni egy olyan országban, ahol nincs nyílt diktatúra, vagyis ahol cselekvési és szólásszabadság van? Az, hogy mennyire nem könnyű erre kielégítő feleletet találni egy olyan országban, ahol generációk óta a szabadságjog gyakorlása helyett az azokat nyíltan semmibe vevő hatalom túlélésére kellett stratégiákat kidolgozni, aligha szorul magyarázatra. Azt pedig, hogy ez mennyire kevéssé sikerült a – hozzám hasonlóan – részben vagy egészében a rendszerváltás után felnőtt generáció tagjai saját bőrükön tapasztalhatták meg. Ez a generáció egy olyan átmeneti társadalomban nőtt fel, ahol a "felnőttek" – még ha szimpatizáltak is vele – érezhetően nem mozogtak otthonosan a demokrácia keretei között. Egyszerre gyanakodva és megpróbálva kijátszani azt ambivalensen viszonyultak az államhoz és polgártársaikhoz egyaránt. Így utólag azt mondanám, hogy személyesen alighanem ez az élmény volt rám legnagyobb hatással, és egyben ez vált a könyv fő kérdésévé is: hogyan lehet elképzelni egy olyan társadalomtörténeti szcenáriót, ami az államszocializmus folytatásaként egy – nem csupán az intézmények, de a társadalmi viszonyok szintjén is értelmezett – demokráciába vezet?

E kérdés megválaszolásához szolgált kiindulási alapként Habermas. Szemben az olyan – elméletük koherenciáját tekintve talán valamivel impozánsabbnak is tekinthető – szociológusokkal, mint Parsons vagy Luhmann, Habermas soha nem mondott le a szociológiai gondolkodást kezdetek óta jellemző társadalomkritikai igényről. Ugyanakkor szemben az olyan nagy "leleplezőkkel" mint Foucault vagy Bourdieu, Habermas vizsgálódásai túlmutatnak a puszta kritikán. Pályája során ő mindvégig kiemelt figyelmet fordít arra, hogy a perspektíváját egy pozitív normatív bázisban alapozza meg, legyen az akár a "polgári nyilvánosság" vagy az "uralommentes vita" ideálja. Ez a normatív bázis volt az, ami miatt Habermasra – két talán legfontosabb szellemi elődjéhez, Kanthoz és Marxhoz hasonlóan – a kezdetektől fogva kiemelt jelentőségű gondolkodóként gondoltam. Ugyanakkor az is hamar világossá vált, hogy Habermas társadalomelmélete közvetlenül csekély magyarázó erővel bír a magyar társadalom esetében. Őt elsősorban az foglalkoztatta, hogy egy alapvetően konvencionális, normakövető társadalomból hogyan lehetséges egy akár a saját normáival szemben is kritikus, maximálisan reflexív, és ebben az értelemben a "többség zsarnokságának" veszélyét elhárítani képes egyének alkotta, vagyis egy ténylegesen demokratikus társadalomba való átmenet. Engem viszont az, hogy egy a diktatúrák túlélésének tapasztalata, valamint az egyéni érdekek és játszmák prekonvencionális moralitása alapján szerveződő társadalmi berendezkedés hogyan haladható meg hasonlóképpen?

Mint látható a magyar társadalom esetében Habermasétől sok szempontból eltérő utat kell bejárni az elméleti rekonstrukció során, olyan kérdések válnak központi jelentőségűvé, amelyek számára irrelevánsak voltak. Mindez talán némiképp megvilágítja azt is, hogy miért nem tudott Habermas az őt övező tisztelet ellenére igazán relevánssá válni az empirikus kutatások számára. Könyvemben ezeket az eltérő utakat igyekszem bejárni: a kommunikatív racionalitás szempontjait az intimitás, az autonómia, a strukturális egyenlőtlenség, és az elismerés problémáira adott válaszokkal igyekeztem kiegészíteni. Reményeim szerint ezáltal egy olyan elméleti kerethez jutunk, ami amellett hogy a habermasihoz hasonlóan megalapozott normatív bázissal jellemezhető, egyúttal releváns tud lenni nem csupán a szűkebb szociológiai kutatások, de a szélesebb nyilvánosság számára is.

PRAE.HU: Ahogy haladunk előre a könyvben az inga az elmélet, valamint a 20–21. századi magyar társadalom elemzése között jár. A kiinduló elmélete részben arra utal, hogy genetikus metszeteket kell venni a társadalmi hálózatokból. Ez már szinte egy orvosi-anatómiai metafora. Mik lennének tehát a legfontosabb metszetei az elmúlt évtizedeknek?

Az orvosi hasonlat annyiban mindenképp helytálló, hogy célom egy pragmatikusan beágyazott elmélet kidolgozása volt. Ez alatt azt értem, hogy – hasonlóan az olyan szerzőkhöz mint Parsons, Habermas, Luhmann, Giddens vagy Bourdieu – egyaránt fontosnak tartottam, hogy az elmélet közös keretéül szolgáljon a mikro és a makro szintű elemzéseknek, vagyis a hétköznapi interakciók és az átfogó társadalmi változások vizsgálatának. Erre teremt lehetőséget az a szemléleti keret, ami a társadalmat egyének, intézmények és dolgok alkotta hálózatként írja le. Ebben a megközelítésben lehetőség nyílik a rendszerváltás utáni magyar társadalom olyan kulcsfontosságú problémáinak felvetésére, mint a morális fejlődés vagy az autonómia kialakulásának kérdése. Méghozzá oly módon, hogy egyszerre tudjuk figyelembe venni a hétköznapi kommunikáció sajátosságait, érzelmi vonatkozásait, valamint az átfogó politikai és gazdasági viszonyokat. Ezáltal pedig képet alkothatunk a társadalomfejlődés mélyebb tendenciáiról: arról, hogy a két világháború között "úri" és "polgári" társadalmakra kettészakadt berendezkedésnek, az államszocializmus önkényuralmi, majd konszolidáltabb időszakának, vagy a rendszerváltás utáni piacgazdaságnak milyen hatása volt a kommunikatív racionalizálódásra és az autonómia kialakulására.

PRAE.HU: Az előbb említett "kommunikatív racionalitás koncepciója" feltételez egy olyan "forgatókönyvet", melyben az egyén a korlátozott, torzított kommunikációtól eljut(hat) egy posztkonvencionális morális szintig, a másik elfogadásáig. Ha most ezt a gyakorlatban nézzük, valóban ennyire képesek vagyunk egyre nagyobb morális reflexióra? Nem utópikus egy kicsit egy ennyire reflektált én elképzelése? Mintha a mindennapi életében kevésbé lennénk erre képesek...

A kritikai elméletek normatív bázisa – akár Kant kategorikus imperatívuszára, akár Marx kommunista társadalomról alkotott modelljére, akár Habermas uralommentes kommunikációról kidolgozott elképzelésére gondolunk – olyan utópia, ami elsősorban kritikai mérceként szolgál. Ez azt jelenti, hogy érvényességüket nem az alapján kell megítélni, hogy mennyire "reális" a megvalósulásuk, hanem az alapján, hogy mennyire megalapozottak, vagyis hogy kifejezik-e az igazságos társadalmi berendezkedés kulcskritériumait. Ezek a szerzők különbözőképpen mind arra a kérdésre kerestek választ, hogy hogyan lehetséges a lehető legkevesebb szenvedéssel járó társadalmi berendezkedés. A kritikai elméletek e törekvésében én is osztozom. Olyan hálózati konfigurációkat és dinamikákat próbálok megragadni, amelyek a demokratikus társadalmi berendezkedés lehető legszélesebb szociológiai előfeltételeit fejezik ki.

Ezek az előfeltételek ugyanakkor nem csupán arra használhatók, hogy rámutassunk arra, hogy egyes cselekvéshelyzetekben, közösségekben, vagy strukturális szinten mik a problematikus vonások. Emellett az empirikus kutatást is orientálják: kijelölik azokat a vizsgálati szempontokat, amik a demokratikus társadalmi berendezkedés szempontjából kitüntetett fontosságúak. Az ezeket valószínűsítő vagy ellehetetlenítő tényezők feltárása konkrét kutatások feladata, melyek eredményei megalapozott, kontextushoz igazított társadalompolitikai intézkedéseket tesznek lehetővé. Ilyenformán a normatív bázis, bár önmagában óhatatlanul egy tényellentétes utópia, azáltal, hogy felvillantja egy igazságosabb társadalomba vezető dinamika horizontját, tényleges cselekvési elvvé is válhat.
Sik Domonkos dedikál
PRAE.HU: Ha már az előbb szóba hoztam ezeket a kérdéseket, van egy remek, vissza-visszatérő példája: Az idősebb szakmunkás, a fiatal segédmunkás és a tízórai sör esete. Tudom, hogy nem könnyű, de szemléltetné röviden, hogyan sűrűsödik, ér össze ebben a példában a kommunikatív cselekvés koordinációja, annak hiearchikus elrendeződése, vagy akár a társadalmi hálózatok? Ugyanez a példa egyébként milyen különbségeket vonna maga után, ha erről a sörről az államszocializáció vagy a rendszerváltás után beszélnének az említett felek?

A példa arra vonatkozik, hogy az olyan hétköznapi helyzetek, mint amilyen egy idősebb és egy fiatalabb szakmunkás afölötti vitája, hogy kinek kell a tízórai sörért elszaladnia a sarki boltba, hiába tűnnek első látásra az elmélettől távolinak, valójában a banalitásuk ellenére magukban rejtik a modernizáció általános tétjeit. Az, hogy a társadalom mennyire demokratikusan szerveződik, nem csupán a fékek és ellensúlyok intézményi szabályozásán, hanem legalább annyira az ehhez hasonló jelentéktelennek tűnő helyzeteken is múlik. A megértés, illetve a kommunikációhoz szükséges minimális morális összhang és elismerés hiányával jellemezhető látszólag kilátástalan helyzetek nem csupán a nyílt vagy rejtett erőszak lehetőségét rejtik magukban, hanem olyan "morális hasadásélmények" átélésének lehetőségét is, melyek talaján a saját igazságosságról és a másokkal szembeni helyes viszonyulásról alkotott nézeteinket revideálhatjuk. Persze ezek a helyzetek nagyon ritkák, hiszen számos előfeltétel együttállásától függnek. Ugyanakkor hatásukat tekintve messzire mutatnak az egyéni élettörténet és a társadalom egésze szempontjából. Potenciálisan – Tengelyi László kifejezésével élve – olyan "sorseseményekké" válhatnak, ami kihat az önmagunkhoz és másokhoz való viszonyra egyaránt. Tágabb összefüggésében pedig alapjául válhat egy olyan társadalmi, politikai, gazdasági berendezkedésnek, amiben a modernitás emancipatorikus tendenciái dominálnak.

PRAE.HU: A könyv egyik legizgalmasabb fejezete éppen az utolsó címadó fejezet, mely leginkább az intimitás fogalmát járja körül. Ha valaki belelapoz a kötetbe, az már talán első látásra is érthető, hogy egy társas viszonyokról beszélő könyvben az intimitás miért kerül elő, de az talán kevésbé, hogy miért lenne annyira fontos a rendszerváltás előtti és utáni magyar társadalom szempontjából?

Az intimitás kérdésével a szociológia alapvetően kezdetektől fogva mostohán bánt. Ennek elsősorban elmélettörténeti oka van, hiszen a "társadalmiság" definíció szerint nem egymást személyesen közelről ismerő felekre, hanem sokkal inkább egymással formális viszonyban lévőkre értelmezett reláció. Ugyanakkor ettől függetlenül – ahogy arra a 20. század második felében egyre több kutató rámutatott – az intimitás szerepe a formális kapcsolatok kialakulásában rendkívül jelentős. Az, hogy milyenek a gyermekkori, majd későbbi intim kapcsolataink, messzemenőkig kihat arra is, hogy miként viszonyulunk egymáshoz, és milyen társadalmi berendezkedést hozunk létre a munkahelyünkön és a nyilvánosságban. A rendszerváltás előtt és után az intim kapcsolatok kialakításának jelentősen eltérő feltételei voltak adottak. A társadalom minél teljesebb kontrollálására törekvő – igaz, erre az idő előrehaladtával egyre kevésbé képes – államszocialista hatalom direkt és indirekt módon egyaránt benyomult az intim szférába is. Bár a rendszerváltás óta ez a veszély megszűnt, az ekkor okozott érzelmi traumák hatása nem múlik el nyomtalanul. Ahogy azt számos vizsgálat kimutatta az intimitás szintjén okozott sérülések, minthogy eleve kevéssé tudatosulnak, és még kevésbé kontrollálhatóak, nagy eséllyel öröklődnek tovább valamilyen érzelmi sérülés formájában. Ennek a szintnek a bevonása a szociológiai vizsgálódásba éppen ezért elengedhetetlen, az olyan látszólag távoli problémák vizsgálatakor is, mint amilyen a modernizáció során lezajló politikai, gazdasági intézményi átalakulások.

PRAE.HU: A kézirat ugyan lezárul, de maguk a folyamatok nem. Nyilván ez túl szentimentális kérdés, de azért csak felteszem. Merre hajlik majd az inga? Leszünk még nem késleltetett modernizációjú társadalom? Van esetleg valami, amit az elmúlt évek társadalmi és politikai eseményei hatására újrafogalmazna?

Magyarországon hosszú idő után a rendszerváltással hárultak el újra az akadályok a modernizáció ingamozgásának beindulása elől. Ennek hatására nagyon különböző fázisban lévő társadalmi csoportok jöttek létre. Van ahol intenzívebb a modernizáció dinamikája és ennek hatására jobban érzékelhetők annak emancipatorikus vagy patologikus vonásai is. Van ahol kevésbé, és sajnos jelentős azoknak a rétegeknek az aránya, akik teljesen kiszorulnak a folyamatból. Ebben a helyzetben a modernizációs felzárkózás nehézségei mellett további feladatként jelenik meg ezen – tapasztalatai és cselekvési horizontja tekintetében jelentősen eltérő – csoportok integrációja is.

A pártpolitikai csatározások tapasztalatai sajnos a rendszerváltás óta kevéssé mutatnak abba az irányba, hogy e kulcsproblémákra egyre jobb megoldásokat próbálnánk találni. Ugyanakkor ezek a benyomások senkit sem szabad, hogy elcsüggesszenek. Történelmi távlatban a rendszerváltás utáni időszak kivételesen kedvező, hiszen – bármily kevéssé sikerült is eddig élnünk ezzel – lehetőséget kínál egy szabad, demokratikus társadalom kialakítására. Márpedig mindaddig, amíg olyan társadalomban élünk, ahol nincs külső vagy belső korlátja a szabad kommunikációnak és cselekvésnek, nagyon is jó esélyeink vannak arra, hogy reflektáljunk a közös problémáinkra, és elkezdjünk munkálkodni megoldásukon.

A modernizáció ingája – Egy genetikus kritikai elmélet vázlata. ELTE Eötvös Kiadó, Budapest, 2012.
 

Kapcsolódó cikkek


nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Gaborják Ádám --


További írások a rovatból

irodalom

Történelem családregényben, krimiben, versben, asszamblázsban Történelem családregényben, krimiben, versben, asszamblázsban
A Margó Fesztiválon és a 90. Ünnepi Könyvhét pénteki napján a Prae Kiadó három új kötete mutatkozott be

Más művészeti ágakról

art&design

Ismeretlen ismerősök Ismeretlen ismerősök
Minden múlt a múltam. #huszadikszázad #privátfotó #Fortepan a Magyar Nemzeti Galériában
zene

Etűdök gépzongorára Etűdök gépzongorára
Conlon Nancarrow, a nomád zongor
VOLT Fesztivál, 2019. június 26.
art&design

A glóbusz kibillentése A glóbusz kibillentése
The Great Globe - Csoportos kiállítás az aqb Project Space-ben


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés