A [a]http://www.makingnewwaves.hu[text]IX. Making New Waves Fesztivál[/a] mottója, „I Am Sitting In A Room” (Ülök egy teremben), Alvin Lucier kultikus művének címe 1969-ből. Az idei fesztivál programjában központi szerep jut a zenét befolyásoló térnek. A XX. században számos zeneszerző próbálja újra hallhatóvá tenni, a zene számára új jelentéssel megtölteni a fizikai teret, amikor a zenei forma kialakításához segítségül hívja a geometriát, a földrajzot, az akusztikát vagy az elektronikát.

A műsor különféle tereket - akusztikus, virtuális, földrajzi, stb. - mozgásba hozó zeneműveket, installációkat, műhelyeket tartalmaz, melyek alkalmat nyújtanak, hogy új formájukban csodáljunk meg olyan jelenségeket, mint az akusztikus, illetve elektronikus visszacsatolás, a rezonancia, a fáziseltolás, valamint hogy tanúi lehessünk egymástól nagy földrajzi távolságra felvirágzó zenei kultúrák találkozásainak.

A koncertprogamot zenei installációk (többek között Alvin Lucier „I Am Sitting In a Room” c. darabjnak jelenidejű változata) és kreatív zenei műhelyek egészítik ki.

Csütörtök
MAE (Maarten Altena Ensemble), Hollandia

A Trafó szinháztermét félig megtölti a közönség. Némi csend, majd kedélyes mikrofongerjedés hallatszik a hangszóróból, miközben egy-egy zenész lassú, komótos mozdulatokkal körbejárja a szinpadot és néha-néha fúj egyet hangszerébe. A gerjedés természetesen nem mikrofonok gerjedése: az eszközök jól be lettek állitva, ráadásul kibontakozik egy másik „gerjedés” (vagy inkább rezonancia) is – ezúttal a hangszerek játékából.

Jókora absztrakcióra van szüksége az emberi fülnek ahhoz, hogy észrevegye a nüansznyi különbséget és harmóniát az olyan hangokban, amelyek távolról sem hasonlitanak a tonalitásban megszokott hangokra, illetve hanglépésekre. Hasonló élmény, mint amikor meghallod a „zenekari hangzást” a fehérzajban. Mert van benne.

Még nem hallottam olyan koncertet, ahol a klasszikus hangszerek az elektromos „zajok” spektrumát utánozzák: most megtörtént. Ennek ellenére egészen a koncert két felét elválasztó szünetig csak döbbenten ültem és hallgattam valami egészen jót, de mégsem az igazit.

Szimpátiámat a második szám előtti - hosszú és kényszerű – technikai szünet alatt nyerte el a társaság: kedves értetlenséggel álldogáltak a színpadon a fesztivál első malőrje alatti várakozás közben. A második rész pedig meghozta azt a plusszt is, amire vártam. Amióta a különböző hangolási rendszereket és intonációkat figyelem, van némi konfliktusom a zongorával - a zongora hangolásával. Arról van szó, hogy a zongorán nincs lehetőség a fix hangmagasság módositására. Ezen persze lehet gyors billentésekkel finomitani, de a hang akkor is csak fix marad, pontosan a - mindenhol hamis - egyenletes lebegésű temperálás által kijelölt helyen.

Képzelheted megdöbbenésemet, amikor hallom, hogy zongorával kisérnek egy csúszkáló szinuszhangot! Pontosabban harmonikus relációban lévő (és azonos amplitúdójú) szinusz-összetevőkről lehetett szó, hiszen a csúszkáló hang időnként interferenciába került önmagával.

De nem került konfliktusba a zongorával. A zongorista mélán, hihetetlen (Feldmanra emlékeztető) lágysággal klimpírozott: a zongorahangok úsztak a levegőben és beépültek, harmóniát alkottak a csúszkáló hanggal. Számomra ez a zene volt az est csúcspontja (ami után még kissé revideálnom kell zongora-tanomat): az elektronikus, számítógépes eszközök, a (klasszikus) hangszerek és a zenészek tökéletes egysége valósult meg a [a]http://www.ensemble-mae.com/[text]MAE[/a] koncerten.

Előadók:Jelte van Andel - nagybőgő; Karolina Bäter - furulyák; Diego Espinosa - ütőhangszerek; Noa Frenkel - ének; Reinier van Houdt - zongora; Wiek Hijmans, elektromos gitár; Hilary Jeffrey, harsona; Michel Marang, klarinét; Barbara Lüneburg, hegedű
Hangmérnök: Clare Gallagher
Művészeti menedzserek: Yannis Kyriakides, Roland Spekle

Műsoron:
Nicolas Collins : Pea Soup2
Felix Profos : Mafra Dream
Henry Vega : Vapour Collisions
Yannis Kyriakides (GR): Seventeen and a half
Peter Adriaansz : Structure #VIII
Alvin Lucier (USA): Still Lives


Péntek
Florian Hoelscher (D) és Johannes Kretz (A): Termek-Rituálék-Régiók

Talán a pénteki napnak köszönhető, de a közönség majdnem teljesen megtölti a Trafó nagytermét. A színpadon Szigetvári Andrea szabadkozását halljuk, hogy a zongora legalsó B-húrja szőrén-szálán eltűnt, és nem tudtak újat szerezni – „technikai” malőr. Egy magas, öltönyös férfi lép be, piros csokornyakkendővel a nyakában. Öltözéke nagyon szolid, hatásos: igazi nyárspolgár. Bejelenti, hogy a hiányzó B-húr miatt nem tudja eljátszani Ligeti egyik darabját.

A belépő másik férfi már kevésbé úri, ám ő is öltönyben és nyakkendőben van (szerencsére a megszokott fazonban). A zongora előtti teret két hordó között kifeszített szalag (rajta térkitöltő fehér papirlapok sora) zárja: a koncert szimbolikus kezdeteként a zongorista elvágja ezt a szalagot.

Hasonlóan mókás akciókat látunk tőle később is: ollójával levágja a másik férfi nyakkendőjét, salátát aprít és kever egy tálkában, külön asztalon. A brossúrákon megjelent „fluxus” varázsszó sem segit: én nem látok koncepciót ebben az ügyködésben, és meggyőződésem, hogy Flusser (vagy akár Cage) sem így gondolta.

A koncert első felében mások szerzeményeit játszák: hihetetlen pontossággal, precizitással. A zongorista egy óramű. Német óramű: olyan érzésem van, hogy egyetlen hangot sem játszana, ha az nem lenne a „kottában”. Miközben rendkívül virtuózan játszik - talán a piros csokornyakkendőnek köszönhetően, vagy az eltúlzott zengetés miatt - a cukrozott tejszínhab émelyitő édességén merengek.

A szünet után aztán felülkerekedik az élő elektronika: a zongorahangok más hangszínnel, hangmagassággal folytatódnak, ismétlődnek, variálódnak; pörögnek, forognak, és valóban nagy szükség van a zongorista kikezdhetetlen óramű-pontosságára – e kavalkád közepette. A hangzás néhol halláskárosodással fenyeget, eltipor: előttem valaki befogja a fülét. És miközben itt-ott olyan emberi hangokat, dallamtöredékeket hallunk, amelyekről az eltúlzott effekt ellenére is legalább sejtjük, hogy valamilyen ázsiai kultúrából származnak, a címben és a brossúrában ígért világkörüli utazás erőszakos elektromos hangzásba fullad.

Florian Hoelscher (D) - zongora
Johannes Kretz (A) - élő elektronika

Műsoron:
Georg Friedrich Haas (A): „Ein Schattenspiel” (2004.) zongorára és élő elektronika
Karlheinz Stockhausen (D): Klavierstück VII (1955.)
Klavierstück VIII (1954-1955.)
Ligeti György (H, A, D): 2 Etűd zongorára
Vykintas Baltakas (LIT): Pasaka/ein Märchen („a fairy tale”) (1995-1997) szóló zongorára
Eötvös Péter (H): „Kosmos” (1961.) szóló zongora változat
Johannes Kretz (A): From „KlangLogBuch” (2006) zongorára és elektronikára
Part 1: „ponso no tao”
Part 2: „plenty o' nothing”

Szombat
Arditti vonósnégyes, Anglia

Az [a]http://www.ardittiquartet.co.uk/[text]Arditti vonósnégyes[/a] nagy hírnevére – és talán a szombati dátum miatt is – a Trafó nagyterme megtelik. Mindenki megilletődve várja a nagynevű vonósegyüttest és Marco Stroppa élő elektronikáját.

A második számban (Alvin Lucier: Navigations for Strings) egyetlen hangot ismételnek a vonósok, amiből – fázisában és néhány centtel – kiemelkedik egy-egy hangszer hangja. Rossz helyre ültem: a nézőtér elején ülve ugyan hallok némi térbeli mozgást a színpadról, de a hallgatóságot körbevevő hangszórók térbeli játéka elkerül. Az ugyan megszakításokkal, de folyamatosan ismétlődő hang és a zenészek monoton játéka egy idő után választásra kényszerít: vagy feladom a figyelő státuszt és zavaró jelnek észlelem a hangokat, vagy a monotónia ellenére is figyelemmel kísérem őket, várva a feloldást. Az utóbbi mellett maradok, így katarzisként ér a vég – és úgy látszik, hogy a közönség is így döntött, mert vastapssal fogadja az előadást.

Ezek a vonósok többnyire olyan hangokat játszanak, melyekről – ahogy időnként eltűnődöm – Mari néni azt mondja: a kislányom tanul hegedülni. Valóban, ahogyan a zongorát is lehet kalapáccsal ütni, illetve a húrjait tépni, a hegedűből is különös, néha reszelő, néhol recsegő, máshol kopogó, időnként pedig szinte elviselhetetlenül magas hangok csalhatók elő.

Technikailag bravúros a koncert – még a megszokott technikai malőr is elmarad, csupán a térbeliségről, és ezzel Marco Stroppa élő elektronikájáról maradok le –, valahogy azonban nem az én szívemhez szól a muzsika és ezt őszintén sajnálom.

Hallható fény installációk

A workshop résztvevői: Matthias Kranebitter, Christoph W. Breidler, Fernando Riederer, Wei-Ya Lin, Robert Kellner Ausztriából és Matkó Tamás, Siska Ádám, valamint Szigeti Máté hazánkból.

A Trafó emeleti Stúdiójában enyhe köd fogad – szórt kék fénnyel súlyosbítva – amit zöld lézersugarak döfnek át. Az első napon két fényforrásból indultak ki a nyalábok, és a padlón landoltak. A padló fölé két, egymást metsző virtuális piramist írtak le a sugarak. A második naptól – egy technikai malőrnek köszönhetően – egy harmadik, piros fényforrás is megjelent, egy harmadik, virtuális síkot vetítve a két egymást metsző zöld piramis fölé.

A teremben negyedóránként váltották egymást az installációk (nap közben és a koncertek szüneteiben), azonban többé-kevésbé mindegyik a szobában található két fényforrásra épített, ezért csak a virtuális piramisok formáját tudták variálni (illetve azon belül a sugarak elhelyezkedését). Az első nap kissé bátortalanul, sokat kérdezősködve és csak kevesen botorkáltak a virtuális világba, hogy birtokukba vegyék a „hangszereket”. Az utolsó napra felbátorodott a közönség.

Az installációk egy része arra várt, hogy a közönség interakcióba lépjen vele: a lézer-sugár útjába eső test (a visszaverő fehér felület, például fehér kesztű vagy papírlap) indította be a hangzást. Olyan installációk is voltak azonban, amelyekben a virtuális térbe lépő (illetve a lézersugarakat metsző) emberi testek a programozott zenei folyamat paramétereivel léptek interakcióba – és így ezeknek a zenei folyamatoknak aleatorikusan komponált formája volt.

A kiállító fiatal zeneszerző-növendékek arra vállalkoztak, hogy az emberi testek (térbeli, motoros) virtuális (vizuális) térre vetített mozgására reagálva hozzanak létre (auditoros) hangokat, méghozzá hallható esztétikai igényességgel: virtuális hangszereket alkottak.

Legkönnyebb dolga a gyermekeknek szóló installáció közönségének volt: többnyire állathangok válaszoltak a fénnyalábokon átívelő mozgásokra. A látható fényinstallációk közönségének azonban nehéz dolga volt a felnőtt hangszerek „birtokba vételével”: volt olyan installáció is, ahol több ember átlagolt térbeli helyzetváltoztatása kellett – és többnyire jókora késéssel – a hangzó folyamat megváltoztatásához. Azért csak próbálkoztak.

Workshop zárókoncert

A nagyterem előterében Nicolas Collins szerzőségével fémjelezve The Budapest Hacking Sinfonietta „A Walk in the Garden” című – valamijét „játsza”. Nem tudom, hogy mi ez, mivel számos asztalt borítanak el a teremben mindenféle ketyerék, kibelezett rádiós-magnók, ez az a bolhapiacról, a sufniból…

Hihetetlen ötletesség nyilvánul meg a hangok előcsalásában és kontrolálásában. Az egyik fickó egy zseblámpával világít meg valamit, ami leginkább egy kibelezett magnó felvevőfejéhez hasonlít, és ahogy mozog a fénysugár, változik a hang.

A kreativitás burjánzása közben azonban azon tűnődöm, hogy a gyermekemnek jobb, ha nem beszélek most erről a workshop-ról – a szomszédok miatt. Az itt-ott elhelyezett hangszórókból ugyanis alig-alig kontrolálva, néhol ritmikus elemekkel színezve ugyan, de azért mégis kaotikausan szól sokezer elektronikus ketyere. Szerencsére az átívelő csengőhang beszólít a nagyterembe.

A Fluxus, szabadság, improvizáció workshop viszonylag említésre méltó események nélkül telik. A középiskolások által megszólaltatott Véletlenjáték workshop rendkívül koncepciózus – szerintem túlságosan is: a véletlen folyamatok problémamentes, „gyermeki” hangokat és hangzásokat csalnak elő a hangszórókból (legalábbis a fesztivál össz-hangzásához képest), ahogy a középiskolások a komputer perifériás egységein matatnak.

Végül a MAE által játszott kompozíciók (rezonanciák - a Maarten Altena Ensemble és Yannis Kyriakides zeneszerzői műhelye) nyerik el a tetszésemet. Az utolsó előadott darab, amit a szerző, Zlatko Baracskai „vezényel” (Cue) különösen figyelemre méltó könnyed humorával és reflektáltságával.

A beszámolókban nem ejtettem szót Szigeti Máté installációjáról és MAE által játszott kompozíciójáról – érintettsége miatt.