PRAE.HU: Mostanában elég sok interjú készült veled, sokan kérdeznek édesapádról, az ő barátairól, sokan kérdeznek téged mint Újoncot, akinek verseskötete jelent meg, de hol vagy ezekben Te?

Keresztury Tibor a Literán nagyon szépen nyilatkozott rólam és a költészetemről, azt hiszem, ő megérezte, hol vagyok ebben én, s miért nehéz a helyzetem. Ő így fogalmazta ezt meg helyettem (is): "Már eddig is mintegy százezerszer kérdezték meg tőle bemutatkozáskor, hogy van-e a saját apjához köze, erre most úgy kell elkezdenie a felnőtt szakmai életet, hogy e roppant kicsi ország művészeti terébe belépve már nem is kell mondania, annyira nyilvánvaló: ja, hát persze, az izének lánya/fia.
Megőrülnék ettől az egésztől huszonakárhány évesen. Hogy nem lehetek alanyi jogon önmagam. Meg ettől az örökös könnyű nekitől. Holott épp, hogy piszkosul nehéz."

PRAE.HU: Ha jól tudom, régóta írsz úgy dalszöveget, mint verset, bár azt gondolom, igen jól elkülöníthető "kategóriák" ezek nálad. Mikor jön/jött a vers?

A vers a húszas éveim elején jött. Ki akartam próbálni valami újat. Más a versírás és más a dalszövegírás gyakorlata. Míg az előbbinél verslábakat számoltam – meg szerettem volna tanulni a hagyományos formákat is –, addig az utóbbinál a zene tűfokaiba kellett befűzni a szöveg fonalát. A szemantikai rétegeltség is más: egy versben több ideje van az olvasónak fölfedezni a rejtett utalásokat, mint egy dalszövegben.
 
PRAE.HU: S hogyan találta meg a Libri Kiadó a verseidet?

Simon Mártonnal egy slam poetry esten találkoztunk először, a Millenáris Parkban, mikor ő és Krusovszky rászánták magukat, hogy fölolvassanak. Utána a Mika Tivadar kertjében beszéltünk egy lehetséges kötet megjelentetéséről. Ekkor mesélte Marci, hogy a Librinél dolgozik külsősként. Később ő mutatta meg a szövegeimet Dunajcsik Mátyásnak, aki a szépirodalmi szerkesztő a kiadónál. Hát így.
 

 

A fiatal költőgenerációk Kemény Istvánhoz, Marno Jánoshoz, Szijj Ferenchez, Oraveczhez nyúlnak vissza. Azt állítják, Petri és Tandori széttörték és fölaprózták a nyelvet, a formát, a rímet. De kérdem én: a Néma H-ban, a Hidegben (bár ezek korai kötetek) Kemény nem rímel? De igen, méghozzá zseniálisan. Petri nem rímel, ha épp kedve szottyan? És Tandori? De igen. Távol álljon tőlem, hogy hozzájuk kezdjem el hasonlítgatni magam, de tudtommal a "rím egyetemes halálát" egyikük sem hirdette. Térey a kortárs irodalom egyik legkiemelkedőbb lírikusa. Az Ultrában szinte végig rímel. Tóth Krisztinát és Parti Nagyot lehet nem szeretni – én nagyon kedvelem őket –, de kérem szépen, ne a rím miatt. A zenei trendiségnek – lévén "res zenész" – örülök. Amikor valami önnön értékeitől elszakadva, kizárólag a divat kiszámíthatatlan hullámverése miatt válik trendivé, akkor mindig mosolygok a bajuszom alatt.

Talán Garaczi írja, hogy "vízszintes tériszonya van". Nekem meg valamiféle agorafiliám. Kifejezetten megnyugtatnak a tágas, minden irányban nyitott terek. Ilyen módon a ’tér’ szó leképezése nagybetűs, tulajdonnevesített "Térré" már nyelvi kérdés. Az mindegy is, melyik Térré, hisz folyton átnevezik őket. Na meg a város, ugye, mint élettér. Az elszakíthatatlan beton.
 

PRAE.HU: A kortárs fiatal irodalomban újra és újra előkerülnek a traumák, leginkább családhoz, családtagokhoz kötődően. Ez a motívum nálad is fellelhető, nyilvánvalóan a Csak addigra gondolok. Túlságosan is valóságosnak tűnik a leírás…

Igen, ezek gyakorlatilag önéletrajzi szövegek. Mind a kaliforniai drogtanya leírása, mind a fullasztó itáliai szerelmek, mind pedig anyám tragédiája az OPNI-ban. Három utazás, három nagyobb lélegzetvételű külföldi tartózkodás vált meghatározó élménnyé: az első Kalifornia, 16 évesen, a második Róma, 18 évesen, a harmadik pedig Párizs, már az egyetemen. Párizs a Csak addigból kimaradt, átkerült a Nuit Parisienne-be a helyét pedig átvette anyám története.


 

Egyértelműen más. Ha lehet ilyet mondani, a fiatal magyar költészetben talán még érzékenyebb, még sérülékenyebb és sajnos még énközpontúbb személyiségekkel találkozni, mint a zenében. Emellett sok a "spíler", sok a megmondóember, mindenki tudja a "verdiktet", ami nekem szokatlan. És most itt nem az engem ért kritikákra gondolok, mert azoknak ugyanúgy vannak jogos észrevételei, mint kevésbé jogosak. Inkább az alapvető közhangulatra, hogy vigyázni kell, kinek mit mond az ember. A zenészélet sokkal felszabadultabb, elfogadóbb. Az irodalmi jelenlét viszont állandó gondolati éberségre, tájékozódásra, reflexióra, az újdonság megismerésére és feldolgozására késztet. Izgalmas.