PRAE.HU: Ön rengeteget foglalkozott régi, különösen gótikus, reneszánsz és barokk korabeli hangszerekkel, hangszeres találmányokkal és hangszercsodákkal, miközben az elektrofon hangszerekről is írt egy könyvet. Feltehetően különösen érdeklődik az érdekes, furcsa hangszínek illetve a hangszínek változása iránt.

Több megfogalmazásban is találkoztam az alábbi – egyébként vitatott – kijelentéssel, így nem merném állítani, hogy a saját gondolatom, mégis kedves számomra, ezért kérdezem: A megszólaló zene nagy mértékben a hangszerek, a megszólaltatásra használt eszközök függvénye. Ezért a zenetörténet akár a hangszerek, a hangszerpark történeteként is leírható.

Mit gondol a hangszerek vagy inkább hangszínek és a ténylegesen megszólaló zene illetve zeneelmélet kapcsolatáról?

A hangszerek szerepe sokkal meghatározóbb, mint ahogyan a zenetörténészek – megfelelő tudás és ismeret hiányában – évtizedek óta hanyagolják az organológia tudományát. A hangszerek lehetőségei alapvetően határozták meg a zenei lehetőségeket, így feltétlenül fontos, hogy a régebbi századok zenéjét lehetőség szerint autentikus kópiákon adják elő, hiszen csak így kaphatjuk pontosan azt a zenei élményt, amelyet a zeneszerző elképzelt.

Ugyanez természetesen a mai kortárs zenére is érvényes, hisz ezerféle elektronikus berendezésen születnek művek, így ha azokat nem pont azokon a hangszereken adják majd elő, teljesen más benyomást szerezhet majd a műről a hallgató.

PRAE.HU: Tudom, kissé "tyúk vagy tojás" a kérdés, mégis kíváncsi volnék a véleményére: Ön szerint először a technikai megoldás lehetősége jelentkezik és ehhez találnak zenei alkalmazást, avagy inkább a művészi útkeresés irányítja a (zene) technikai kutakodásokat?

Ezt nem lehet kategorikusan megállapítani, de azt megfigyeltem, hogy tőlem minden zeneszerző először a tekerőlant lehetőségeiről, hangzásáról kérdezett, és csak utána kezdett el komponálni. Ennek ellenére, Márta Istvánon kívül senkinek sem sikerült még hallgatható művet szereznie a hangszeremre.

Életszerűtlennek tartom, ha nem egy bizonyos, meghatározott hangszerre komponált darabot próbálnak ilyen-olyan hangszeren megszólaltatni - mert az mindig gyanús marad. Számos esetben találkozom azzal, hogy pl. egy lantra írt darabot csellón próbálnak előadni, vagy viszont. Minden hangszernek van egy-egy speciális tulajdonsága ami megihleti a zeneszerzőt, de ugyanaz a tulajdonság már nem jellemző egy másik instrumentumra.

PRAE.HU: Korunk úgy tűnik, mintha a technika forradalmi lázában égne, a felfedezések és újítások hihetetlen tempóban követik és váltják fel egymást. Ugyanakkor, és számunkra talán kevésbé szembetűnő módon, de a 18-19. század is bővelkedett (hangszertechnikai) találmányokban. Ön milyen kapcsolatot illetve párhuzamot lát - ha egyáltalán lát ilyet - korunk és mondjuk a barokk era szellemisége között?

A barokk nagyon különös és egyedi korszak volt, kevés párhuzam lelhető fel a 17-18. század és a mai művészeti ágak között, ugyanakkor a középkor és a mai kortárs művek már sokkal több rokonságot mutatnak (vö. előző interjúnkkal). 

Az igazi technikai forradalom - a hangszertörténet tükrében - a 19. században zajlott, addig az a többi művészeti ág tempójában változott, míg az 1800-as évek közepétől robbanásszerű újdonságok jelentek meg. Egész hangszercsaládok tűntek föl a semmiből, mint akár az elektrofonok elődjei is (hangjukat elektromos forrásból előállító hangszerek). A dörzsöléssel megszólaló idiofonok családja is hatalmasat fejlődött, amikor az üvegharmonika megjelent, de a rezesek óriási famíliája vagy a szabadon rezgő átcsapónyelvvel megszólaló harmóniumfélék is történelmi változáson mentek keresztül.

A romantika jelentette a csúcsot, aztán – megmagyarázhatatlan okokból – a huszadik század elején minden leállt. Liszt Ferenc, Giuseppe Verdi és Hector Berlioz voltak a leglelkesebb támogatói minden újnak, az ostoba zenésztársadalom mégis számos zseniális találmányra mondta ki a halálos ítéletet: mire Bartók Béla meghalt, csupán néhány hangszerünk maradt, alig több, mint a ma is ismeretes szimfonikus zenekar szegényes hangszerparkja.

Egy újabb hangszercsoda, a fluid piano:



PRAE.HU: A mai hangszercsodákban sokszor viszonylag régi hangszerek élednek újjá ún. vintage formában, mint pl. a Moog Modular illetve számos más, egykoron analóg szintetizátor. Ön mit gondol, a digitális korszakban miért nyúlnak vissza sokan az egykori analóg hangzáshoz?

Az analóg hangzás lélekkel teli, esendő, hibás és bizonytalan - pont olyan, mint az ember maga. Ezért szép, és ezért szeretik még mindig annyira őket. Egy komplikáltabb szekvenciát bizony hangról-hangra le kell játszani, nem lehet csak egyszerűen a MIDI varázslatos, de személytelen egyszerűségével beprogramozni.

Amikor egy korábbi koncertemre Markus Resch Stockholmból elhozta az eredeti Mellotronját és elkezdte izzítani, láttam, hogy miről van itt szó: órákig hamis volt a hangszer, mert nem melegedtek be a csövek. De a csöves Moog is hasonlóképpen bizonytalan mindaddig, amíg a kellő hőmérséklet nem stabilizálódik.

Sokan ezt nem értik ma már, de amikor megkértem Pálvölgyi Géza barátomat, hogy szólaltassa meg a tulajdonában lévő (és a könyvem címlapján is pompázó) Minimoogot - ami azért már egy kompaktabb készülék volt -, az első percekben igencsak nyafogott a "device".

PRAE.HU: A digitális hangzás egyik jellemzője, hogy - némi túlzással - nincs benne zaj. Egy technikatörténeti könyvben olvastam egy gondolatot, miszerint a számítógépek legnagyobb veszélye az, hogy nem tévednek, minthogy az emberi fejlődés alapvetően a tévedésen (serendipity) illetve a tévedés felismerésén alapul.

Némi túlzással azt mondhatom, hogy bármiféle hangzás előállítható - meglehetősen tökéletesen - a számítógépen, azaz a hangszerek (technikai) korlátai eltűntek. Ön mit gondol erről a - látszólagos - tökéletességről, illetve hibának vagy előnynek látja a torzításmentességet?

Amint ezt elmondtam az előző válaszomban is, számomra a megismételhetetlen a legnagyobb érték. Mint muzsikus túl vagyok a 3000. koncerten, de még mindig, minden este másképpen szólal meg a hangszerem és a zenekarom is. Ugyanakkor a mai populáris bandák, és javarészt a jazzrock valamint a túlzottan komponált jazz műfajában mindig tökéletesen egyforma minden hang.

Ennek is vannak kiemelkedően jó művészei, hiszen végignézhettem többször is, amikor Pat Metheny vagy korábban Michael Brecker készült a koncertjére: technikusok hada órákig, centiméterszalagokkal helyezte el az utolsó aprócska kis hangszert is a színpadon, míg minden többszörösen bebiztosított beállítás újra és újra óraműszerűen nem működött.

Ez amúgy nem egyszerű dolog, példa erre, hogy nemrég egy Koncz Zsuzsa koncert azért maradt el, mert a technikusoknak nem volt pénzük dupla rendszert magukkal vinni, hisz azt az egy számítógépes beállítást is alig bírták kiköhögni….bizony eljött a nap, bemondta az unalmast a Winchester, és persze nem volt kéznél a másik, szintén előre beprogramozva.

PRAE.HU: A zeneszerkesztő programok, szekvenszerek, hangmintázás és fizikai modellezés segítségével manapság meglehetősen kevés tanulással képes valaki olyan zenéket realizálni, amelyek lejátszásához azelőtt több évtizedes elmélyült tanulásra és gyakorlásra volt szükség. Ön mit gondol a zene technicizálódásáról? Ez egy demokratizálódási folyamat, avagy inkább a zene leértékelődése?

Személyes véleményem szerint ez a zene változása, ami lehetséges, hogy helyénvaló. Ezt mi nem ítélhetjük meg, hiszen annak idején is abból volt mindig a botrány, ha egy-egy modernebb zenészt a maradi "hatalmasok" elítéltek.

Aminek mi persze a kárvallottjai vagyunk, hiszen - hasonlóképpen a fotóművészekhez - a zenében is elég egy viszonylag drágább "kütyü", és máris egész este szól a zaj-zene. Amikor "okos" maroktelefonon lehet komponálni, sőt fotózni is, akkor már nemigen van mit mondania egy zenésznek vagy egy fotósnak.

Van olyan "application"-öm, amely egy korábbi Korg szintetizátor pontos mása, ráadásul sokkal jobban szól annál! Hihetetlen... ám egyben rossz is….elrontja az emlékeimet, amikor egy olyan hangért, amelyet most egy kézzel, illetve csak a hüvelykujjamat használva, egyetlen másodperc alatt megszólaltatok, ezelőtt 25 évvel egész délután dolgoztunk a Magyar Rádió elektronikus stúdiójában.

PRAE.HU: A jelenlegi zeneakadémiai oktatásban viszonylag kevés lehetőség nyílik a technikai eszközök megismerésére, annál nagyobb hangsúlyt fektetnek a hagyományos technikákra és a hangszeres játékra. Ugyanakkor jó ideje az is érződik, hogy a digitális technika a hangszeres játékra is jelentős kihatással van. Mi lenne a helyes arány az oktatásban: nagyobb dominanciát kellene adni a számítógéphasználatnak, vagy inkább a (hagyományos) hangszeres játékot kellene tovább fejleszteni?

Ez sajnos a már említett hiányosság, amit persze nem látnak be. Tekintélyelvű a zeneoktatás, különösen magas szinten, így egy naftalinszagú idősebb professzort nem lehet meggyőzni arról, hogy tanítani kellene az analóg szintetizátor működését, hogy el kellene magyarázni a Theremin működésének heterodyn elvét, hogy csak jó lenne megtudni, hogy egy "elektromos orgona" (nevezzük így az egyszerűség kedvéért) mitől ad hangot, és persze azt se lenne baj tisztázni, hogy mi az a MIDI, miért jó vagy miért rossz..

ANS szintetizátor:



De ennél még nagyobb baj, hogy a zenészek nem ismerik jól a saját hangszerük történetét sem, sőt még a hangszerészek sem ismerik a hangszertörténetet megfelelően. (Ezt különösen jól tudom, mert többször voltam előadást tartani ott, és láttam, hogy se lent, se fent nem teljes még a kép.). Azt gondolom, hogy talán a zongora és a hegedű története a legismertebb, de már a fúvósok terén is nagy a kavarodás.

PRAE.HU: Emellett arra is kíváncsi vagyok, hogy Ön mekkora jelentőséget tulajdonít a hivatalos zenészképzésnek? Előnynek, avagy éppen korlátnak tartja a hagyományos képzettséget?

Nem gondolom se előnynek, se hátránynak. Azt, hogy kiből lesz zenész, úgyis a tehetsége dönti el.

PRAE.HU: Utoljára pedig azt szeretném megkérdezni, hogyan ismerte meg Nagy Ákos kortárs zeneszerzőt, és ebben az ismeretségben mekkora szerepe volt annak, hogy Ákosnak nincs zeneakadémiai végzettsége?

Először egy zenéjét hallottam a facebookon, amit "like"-oltam. Erre Ákos válaszolt, és még több zenéjét megismertem. Fogalmam se volt, hogy mit végzett és mit nem, mert egyrészt én nem értek a zeneszerzéshez, s így nekem nagyon professzionistának tűnt minden hangja, másrészt sajnos a végzettek zöme olyan minősíthetetlenül és indokolatlanul gyenge zenéket produkál, hogy számomra nem döntő az iskolai végzettség.

Nyilván megvan az előnye, erről nemrég ifj. Kurtág Györggyel beszélgettem. De nem vagyok meggyőződve arról, hogy a világhírű kortárs szerzők mindegyike végzett zeneszerzés szakot.