Ez idáig élt bennem a magammal szembeni gyanakvás, miszerint elfogult vagyok a Steve Carell-filmekkel. Legyen szó többé-kevésbé hagyományos rom-komokról (Dan és a szerelem, Őrült, dillis, szerelem) és tini-komédiáról (40 éves szűz), kisebb-nagyobb mellékszerepekről (A Minden6ó, A híres Ron Burgundy legendája, A család kicsi kincse), szinkronszerepekről (Gru, Horton, Túl a sövényen) vagy az akció-vígjátéknak álcázott Párterápiáról, Carell esetlen karakterei mindig hamar megszerettették magukat velem. A Míg a világvége el nem választ végre könnyít a lelkiismeretemen, hisz bebizonyítja, hogy mégiscsak képes vagyok elégedetlenkedő véleményt megfogalmazni egy Steve Carell-filmmel szemben.

Dodge - milyen ironikus - biztosítások értékesítésével keresi a mindennapi betevőt, s mint ilyen – legalábbis a sztereotípiák tanulsága szerint – a világ legunalmasabb embere. A baj az, hogy ez a továbbiakban is így marad, és nem tör belőle felszínre semmi, ami miatt igazán meg lehetne kedvelni. Ő a kedves, ártalmatlan fickó a szomszédból, aki bágyadt tekintettel szemléli, miként kergülnek meg körülötte az emberek az apokalipszis hallatára. Kicsiny bolygónknak ugyanis két hetet jósolnak az okosak, mert azután néhány túlméretezett hullócsillag fogja vakító fényárral elborítani a látóteret. De még mielőtt mindez bekövetkezne, Dodge véletlenül összefut a hippire fazonírozott Keira Knightley-val (Penny), aki annyira hippi, hogy már 3 éve dugdossa főhősünk postáját. Az utcákat közben elöntik a bepánikolt huligánok, úgyhogy Dodge és Penny együtt kénytelenek menekülni. Előbbi első szerelméhez igyekszik, míg utóbbi rég nem látott családjához: egyszóval az amerikai értékrend két megingathatatlan bástyájához.
Klasszikus road-movie veszi kezdetét, melynek során hőseink egy sor fura szerzeten verekszik át magukat a selyemfiú lakótárstól kezdve az öngyilkos-jelölt fuvaroson keresztül, egészen a túlélésre berendezkedett katonákig, mígnem visszaérkeznek oda, ahonnan elindultak, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak.

A szándékosan karikatúra-szerű mellékszereplőkkel Scafaria általában nem lép túl a sablonokon (a fű kihagyhatatlan kellék), így a legtöbben zavaróan ismerősek. Van amikor mégis beletenyerel a tutiba, így például a film eleji orgia-parti vagy a céges értekezlet egy tucat vicces momentummal szolgál – még ha csak néhány képkocka erejéig is. Leitatni a 10 éves kislányunkat, önfeledt szeretkezésbe kezdeni bárkivel, elhagyni a párunkat vagy magasról tenni az előléptetésre – a legtermészetesebb teendők világvége előtt. Vannak persze akik úgy kezelik a lesújtó hírt, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne, és nyírják tovább a füvet, amíg van híradó-adás, addig úgyis minden rendben. A film lényegében ügyesen végigzongorázza a kínálkozó lehetőségeket, de Scafaria a kecsegtető alapanyagból nem képes olyan átütő szatírát gyúrni, amiből a moziból kijövet megmaradna bennünk valami.
Hogy a groteszk humor miért nem hatja át jobban a vásznat, arról a teátrális szerelmi-viszony tehet, amit a végén megfűszereznek még egy szokványos apa-fiú bonyodalommal is. Ez még nem lenne baj, ha ezekben a kapcsolatokban (akár a szerelmi, akár a családi szálban) egy csepp eredetiség is lenne, és a dialógusok nem lennének bántóan semmitmondóak. A rendezőnő inkább a szituációkban bízik, amikre azonban Carell figurája csak szendén bambul – olyan kaliberű komikusokkal, mint Carell, ez óriási baklövés, romantikus komédiánál pedig már-már természetellenes.

Dodge annyira sótlan figura ugyanis, hogy még a magányát sem tudjuk igazán átérezni, kellett volna legalább egy snitt, ahol fogat mos vagy körmöt vág, csak hogy lássuk mennyire egyedül van szegény. Carell korábbi partnereivel tökéletesen működött a kémia, hívják azt Juliette Bichonenak, Tina Feynak, Julianne Moorenak, Marisa Tomeinek vagy Elizabeth Banksnek. Knightley viszont a szakadt tornacipőjével és kislányos szoknyájával sehogy sem illik Carell kárómintás pulcsijához. Ami a legidegesítőbb, hogy sokkal többet röhög a filmben, mint mi a filmen, mintha csak azt akarná lenyomni a torkomon, hogy az életnek ezen apró rezdülései, amiket a film a világvégének tükrében kiemel, mennyire viccesek.
Scafaria írta a Dalok ismerkedéshez forgatókönyvét is, ami egy indie tini-koméda volt Michael Cerával a főszerepben. A rendezőnő ezúttal is tett róla, hogy pop iránti lelkesedése ne maradjon parlagon, de most mindez nem olyan magától értetődő, sokkal inkább tolakodó. Amiben viszont hasonlít egymásra a két film, hogy a végére elfáradnak, és egy sor felesleges bonyodalommal toldják meg a játékidőt. Dodge a fináléban repülőgépre rakja Pennyt, hogy az haza jusson a családjához, de ki tudja miért, ő nem tart vele. Mi lesz mindennek a vége? Hát hogy Penny visszafordul, és soha többet nem is látja a családját.

A Míg a világvége el nem választ nem arról szeretne szólni, hogy hogyan halunk meg, hanem hogy hogyan élünk, ezért veszi elő a szétszakadt családokat, laza barátságokat és a gallyra ment párkapcsolatokat, de lássuk be, ez a parti nem éppen a legalkalmasabb pillanat megtalálni az igazi szerelmet. Lars von Trier például pont az ellenkezőjét tette a Melankóliában, bár az ő víziójában a világvége csupán egy szimbólum a sok közül, nem igazán indukálja a cselekményt, Scafaria filmjében viszont ez a fő mozgatórugó. Végül a Míg a világvége el nem választ egy dicséretes próbálkozás marad csupán, ami más kezében talán jobban kiaknázhatta volna a benne rejlő lehetőségeket. Fekete komédiát és romantikus drámát persze ember legyen a talpán, aki sikerrel ötvözni tud, de a kevesebb - mint tudjuk - gyakran több.


Míg a világvége el nem választ (Seeking a Friend for the End of the World) 2012.
A forgatókönyvet írta és rendezte: Lorene Scafaria
Szereplők: Steve Carell, Keira Knightley, Martin Sheen, Adam Brody
Forgalmazza a Fórum Hungary
Korhatár: