Nem az előadás, illetve a szereplőgárda egészében kiemelkedő színvonalát lekicsinylendő írom ezt, sőt: ritka, hogy egy alapvetően koncertszerű produkció ennyire teljes, a szerepek érzékletes megformálását, a szereplők kapcsolatrendszerének plasztikus ábrázolását, a minimális keretek közt is tökéletes kikristályosodó dráma elemi hatását mind kínálva. Massenet operája, persze, ideális alapanyagot nyújt – nincs semmi nagyoperai grandiozitás, bonyolult tömegjelenetek, szövevényes, abszurd cselekményelemek, csak egy kispolgári tragédia miniatúrája, s nem kell mással számot vetni, mint a hirtelen fellobbanó, és a tisztes családi lét oltárán rögvest feláldozandó szerelemmel.

A fellépő énekesek pompásan festik fel a maga részletgazdagságában, aprólékos kidolgozottságában ezt a miniatúrát. Benjamin Bernheimnek szcenikailag vitathatatlanul jól áll a címszerep, az őszinte hévvel lángoló entuziasztából szempillantás alatt válik a szerelmi csalódástól megkeseredett, saját balsorsát jó előre kivetítő, vészterhes alakká. Alig leplezett utálattal kekeckedik a vele szemben lekezelő módon fellépő Alberttel rövid, de annál súlyosabb jelenetükben, Charlotte-hoz visszatérve fellépése pedig olyan baljós, mintha nem kispolgári szalon padlóját, hanem a sevillai aréna porát tapodná. Vokális alakítása azonban nem győz meg. Mintha két különböző hangon énekelne: az echt francia lírai tenor puha, finom, cizellált alaphangján, maradéktalanul kulturált, érzékenyen árnyalt szólamformálással, melyhez a szólam csúcsán azonban a drámai tenor érces, izomból nyomott, parancsolóan zengő magasságai társulnak. E kettősség azonban nem képez organikus egységet, nem az énektechnika sokszínűségét, hanem sokkal inkább két, teljesen széttartó habitus zavaró egymásmellettiségét érezteti, a folyamatos lavírozás pedig fájóan egyenetlenné teszi Bernheim szólamformálását. Nem oszthatom így a közönség elragadtatását, és nehezen értem azt a tapsorkánt, mely az Osszián dalát fogadta, a második előadáson már inkább kicsikarva, mintsem őszintén megkövetelve az első koncert bravúros ráadása után az újabb bist.

Korántsem bizonyul hasonlóan felemás élménynek Adèle Charvet Charlotte szerepében. A fiatal francia mezzoszoprán (az előadás előtt bejelentett indiszpozíció dacára) magával ragadó, kikezdhetetlen teljesítményt nyújt: a homogén, bársonyosan telt, sötét hanganyag elemi szépségét, a szólamformálás ihletettségét és érzelmi mélységét, a színpadi jelenlét báját – egy tökéletesen kiforrott alakítás egészének külön-külön is ragyogó részeit – mind csak dicséret illetheti. S nem elhanyagolható persze, hogy kellően forr a levegő közte és Bernheim Werthere közt, nincs miért kételkedni abban, hogy a két fiatal már a bálba tartva is egymásba szeret, s hogy az ifjonti hévvel szövődő viszony elvágása mindkettejük számára mélyen sérelmes lesz. Közös jeleneteik perzselő érzelmi hőfoka, mindenekfelett a haláljelenet – melyben Bernheim is a leginkább magára talál, Werther utolsó perceit megrendítő gyengédséggel szólaltatva meg – minden túlfeszítettség és sziruposság nélkül, őszintén és megindítóan bensőségesen hat.

A főszereplő páros „kiegészítőiként” emlékezetes teljesítményt nyújt Andrej Zsilikovszkij Albert és Sandra Hamaoui Sophie szerepében. Zsilikovszkij meleg, erőteljes baritonjával kellő súlyú ellenpontja Bernheim Wertherének, józan, megfontolt polgáremberéből nem hiányzik sem a szerelmi viaskodásból győztesen kikerülő fél arroganciája, sem a házasságát féltő férj nyersessége. Hamaoui tónusa kissé teltebb és füstösen sötétebb, mint a szerepben megszokott, ezüstösen sziporkázó szubretteké, de szólamformálása kifogástalan, színpadi alakítása sikeresen nélkülöz minden túlzóan infantilis jelleget, üde és kedves, egy kissé kevésbé morózus Werther számára méltó alternatíva. A kisebb szerepekben Tomislav Jukić (Schmidt) és Andrew Moore (Johann) párosa kiemelkedő, kiválóan teljesítenek a Salzburgi Ünnepi Játékok Gyermekkarának fellépői.

A pálma azonban Alain Altinoglut és a La Monnaie Szimfonikus Zenekarát illeti. Az elementáris élményt nyilván segíti a Großes Festspielhaus páratlan akusztikája is, de a koncertterem adottságai csak kidomborítják a zenekar egyébként is ragyogó nívóját, mely a zenekari hangzás homogén, csiszolt, aranyló melegségének primer, lenyűgöző szépségét a gördülékeny, lendületében és hevében pillanatra sem lankadó, kimagasló és megingathatatlan színvonalú játékkal ötvözi. Altinoglu vezénylete minden szentimentalizmus és mesterkéltség nélkül engedi Massenet zenéjének áradó romantikáját érvényesülni, az opera kis sorstragédiáit lírai és megrendítő, de sosem hatásvadász olvasatban tárva a hallgatóság elé – megkoronázva együttese diadalmas debütálását a Salzburgi Ünnepi Játékokon.

(Fotók: © Salzburgi Ünnepi Játékok / Marco Borrelli)