irodalom
2007. 03. 13.
A tehetséges pályakezdő nyelvesete a népszerű szerzővel
Király Levente és Miklya Anna szerzői estje. Közért Kávézó, 2007. március 1. csütörtök, 19 óra
Mielőtt visszarúgna a lóláb, gyorsan bevallom, hogy mindkét szerzővel szemben erősen elfogultan érkeztem az estre. Első kép: tizenhét évesen levelezőlapra másolom Anna egyik versét, hogy elküldjem egy akkor fontos lánynak. Második: kizavarnak franciaóráról, mert a padot verem a röhögéstől Király Levente paródiakötetével, amit addig a pad alatt olvastam.
A két szerző azért alkot most egy párt, mert a dokk.hu felolvasóestjein az alapkoncepció szerint ,,egy ismert és népszerű szerző mellett a Dokk egy tehetséges pályakezdője is bemutatkozik”. A Dokkot ismered, ugye? Ha nem, akkor nézd meg gyorsan, fontos hely: a legnagyobb kortárs versadatbázis (több mint ezer szerző műveivel), és izgalmas internetes játszótér – a mindenkori fiatal irodalomnak immár hét éve jól működő műhelye.
Idén pedig már szűkössé is vált a ,,world wide”: mostantól – a virtuális térből kilépve – a szerzők a Közért Egyesület kávézójában minden második héten testet (és nyelvet) öltenek. A Dokk szerkesztősége által felkért ,,népszerű” költők kaptak egy listát ifjú ,,dokkosok”-ról, melyről kiválasztották a számukra legszimpatikusabbat. Király Levente például Miklya Annát, ,,hogy legyen egy férfi és egy nő, mert az jól néz ki.”
A helyszín – egy (remélhetőleg) felújítás előtt álló, új Tűzoltó utcai kávézó – különös hely: az egyetlen, deszkaajtóval elválasztott WC előtti hosszú sorban az ismeretlenek is szóba elegyednek, mintha jó kis nyári fesztiválon; az ital olcsó, a zsíros kenyér zsíros, az ajtó előtt álldogáló poétát pedig jóindulatúan figyelmeztetik a helyiek: ,,Ne nézzé bazeg, mer lefejelem a szemedet!”
A beszélgetést Székely Szabolcs dokk-szerkesztő vezeti, végig élénken és figyelmesen. De azért elgondolkozom azon, hogy lehetne-e (és kéne-e) végre egy olyan szerzői est, ahol a fiatal írókat NEM olyan kérdésekkel próbálják szóra bírni, hogy ,,Bemutatkoznál röviden a közönségnek?” ,,Mikor/miért kezdtél el írni?” stb. Én azért egyszer kipróbálnám.
A beszélgetés az ilyen kérdések ellenére is halad, sőt többször kilép a kérdés-válasz egyhangúságából, pedig egyik meghívott sem éppen szószátyár típus. Király hol szimpatikusan laza (,,amikor rácsaptam a dékánhelyettesre az ajtót...”), hol bosszantóan flegma; Miklya korához képest (19 éves) meglepően határozott, közhelyes kérdésekre (,,Neked van mondanivalód?”) is tud hasznavehetőt mondani: ,,A nyelv nem önmagáért van, hanem értem. Én egyelőre elég önző módon állok a verseimhez.” Jó.
Többször felbukkan a nemzedéki kérdés: van-e ilyen, kik hova tartoznak, és mi jellemző rájuk. A válaszok a szokásosak: van is, meg nincs is (se veled, se nélküled, ó, édes nemzedéki tudat). Király szerint ez a korosztály nem akarja ,,benzinnel felgyújtani az öregeket”, (Miklya is a tiszteletet említi, mint a hagyományhoz való viszonyának alapját), nem ad ki beskatulyázható antológiákat, de azért láthatóak általános változások: a harsány irónia kihalóban, a szóviccnek sicc, míg a nagy szavak újra használatba jöttek: az ,,egyszerű dolgok egyszerű kimondása” újra lehetségessé vált, és talán a szentimentalizmus sem marad meg szitokszónak.
Ezzel nagyjából egyet is értek, meg örülök is neki, de mintha ez a program túlságosan ráülne Király verseire: tényleg egyszerűek, érzelmesek, kedvesek és viccesek, de valahogy erőltetetten, keresetten azok. És ha az egy vers, hogy ,,Samantha Fox. jól beszoptuk / ezt a nagy csöcsű kurvát”, akkor már inkább a megeszemakalapom. A nagyszerű első kötethez és az átütő erejű paródiakötethez képest a Magvetőnél nemsokára megjelenő Nincs arany közép (a felolvasott versek alapján) sajnos, gyengébb anyagnak tűnik. Miklya Anna szabadulni igyekszik régebbi versei hibáitól: jelzőket gyomlál és nagy szavaknak készít ágyat. Ő is beszél egyszerűségről, és valóban, olyanokat ír, hogy ,,legegyszerűbb a szeretet. Kimondhatod, teljesítheted. Megérkezni, majd otthon lenni egy ölelésben.” Vagy azt, hogy ,,legyen, ahonnan elindulhatok, ahogy a bűneim alól is eloldozom magam, nem pedig fel.”
Az utolsó nagyobb téma a kritikával való kapcsolat, ami nem meglepő, mert ez a viszony mindkét szerzőnél problematikus. Király szerint már maga az ,,irodalomtudomány” szókapcsolat is nonszensz, és egy mindenki számára érthető, impresszionista kritikáról vizionál. Miklya pedig elmondja, hogy azért nem ment magyar szakra (hanem filozófiára...), hogy megkímélje magát az irodalomtudomány átkos hatásától. Kis esti ellenszegülés az elméletnek.
A happy endről a végére tartogatott villámkérdések gondoskodnak, amelyek a költői és emberi lét nagy titkait faggatják, és amelyeken még a kedves olvasónak is érdemes elgondolkoznia: Frédi vagy Mézga? Bor vagy sör? Ady vagy Kosztolányi? Büdös vagy hideg? Irodalmi est vagy focimeccs? Tücsök vagy hangya?
Idén pedig már szűkössé is vált a ,,world wide”: mostantól – a virtuális térből kilépve – a szerzők a Közért Egyesület kávézójában minden második héten testet (és nyelvet) öltenek. A Dokk szerkesztősége által felkért ,,népszerű” költők kaptak egy listát ifjú ,,dokkosok”-ról, melyről kiválasztották a számukra legszimpatikusabbat. Király Levente például Miklya Annát, ,,hogy legyen egy férfi és egy nő, mert az jól néz ki.”
A helyszín – egy (remélhetőleg) felújítás előtt álló, új Tűzoltó utcai kávézó – különös hely: az egyetlen, deszkaajtóval elválasztott WC előtti hosszú sorban az ismeretlenek is szóba elegyednek, mintha jó kis nyári fesztiválon; az ital olcsó, a zsíros kenyér zsíros, az ajtó előtt álldogáló poétát pedig jóindulatúan figyelmeztetik a helyiek: ,,Ne nézzé bazeg, mer lefejelem a szemedet!”
A beszélgetést Székely Szabolcs dokk-szerkesztő vezeti, végig élénken és figyelmesen. De azért elgondolkozom azon, hogy lehetne-e (és kéne-e) végre egy olyan szerzői est, ahol a fiatal írókat NEM olyan kérdésekkel próbálják szóra bírni, hogy ,,Bemutatkoznál röviden a közönségnek?” ,,Mikor/miért kezdtél el írni?” stb. Én azért egyszer kipróbálnám.
A beszélgetés az ilyen kérdések ellenére is halad, sőt többször kilép a kérdés-válasz egyhangúságából, pedig egyik meghívott sem éppen szószátyár típus. Király hol szimpatikusan laza (,,amikor rácsaptam a dékánhelyettesre az ajtót...”), hol bosszantóan flegma; Miklya korához képest (19 éves) meglepően határozott, közhelyes kérdésekre (,,Neked van mondanivalód?”) is tud hasznavehetőt mondani: ,,A nyelv nem önmagáért van, hanem értem. Én egyelőre elég önző módon állok a verseimhez.” Jó.
Többször felbukkan a nemzedéki kérdés: van-e ilyen, kik hova tartoznak, és mi jellemző rájuk. A válaszok a szokásosak: van is, meg nincs is (se veled, se nélküled, ó, édes nemzedéki tudat). Király szerint ez a korosztály nem akarja ,,benzinnel felgyújtani az öregeket”, (Miklya is a tiszteletet említi, mint a hagyományhoz való viszonyának alapját), nem ad ki beskatulyázható antológiákat, de azért láthatóak általános változások: a harsány irónia kihalóban, a szóviccnek sicc, míg a nagy szavak újra használatba jöttek: az ,,egyszerű dolgok egyszerű kimondása” újra lehetségessé vált, és talán a szentimentalizmus sem marad meg szitokszónak.
Ezzel nagyjából egyet is értek, meg örülök is neki, de mintha ez a program túlságosan ráülne Király verseire: tényleg egyszerűek, érzelmesek, kedvesek és viccesek, de valahogy erőltetetten, keresetten azok. És ha az egy vers, hogy ,,Samantha Fox. jól beszoptuk / ezt a nagy csöcsű kurvát”, akkor már inkább a megeszemakalapom. A nagyszerű első kötethez és az átütő erejű paródiakötethez képest a Magvetőnél nemsokára megjelenő Nincs arany közép (a felolvasott versek alapján) sajnos, gyengébb anyagnak tűnik. Miklya Anna szabadulni igyekszik régebbi versei hibáitól: jelzőket gyomlál és nagy szavaknak készít ágyat. Ő is beszél egyszerűségről, és valóban, olyanokat ír, hogy ,,legegyszerűbb a szeretet. Kimondhatod, teljesítheted. Megérkezni, majd otthon lenni egy ölelésben.” Vagy azt, hogy ,,legyen, ahonnan elindulhatok, ahogy a bűneim alól is eloldozom magam, nem pedig fel.”
Az utolsó nagyobb téma a kritikával való kapcsolat, ami nem meglepő, mert ez a viszony mindkét szerzőnél problematikus. Király szerint már maga az ,,irodalomtudomány” szókapcsolat is nonszensz, és egy mindenki számára érthető, impresszionista kritikáról vizionál. Miklya pedig elmondja, hogy azért nem ment magyar szakra (hanem filozófiára...), hogy megkímélje magát az irodalomtudomány átkos hatásától. Kis esti ellenszegülés az elméletnek.
A happy endről a végére tartogatott villámkérdések gondoskodnak, amelyek a költői és emberi lét nagy titkait faggatják, és amelyeken még a kedves olvasónak is érdemes elgondolkoznia: Frédi vagy Mézga? Bor vagy sör? Ady vagy Kosztolányi? Büdös vagy hideg? Irodalmi est vagy focimeccs? Tücsök vagy hangya?
Szerzők
-- Urfi Péter --
