PRAE.HU: Egy éve Virgin Audience címen Londonban állítottad ki a Napo folyó mentén készült képeidet. A koncertzongorista és az Amazonas vidékén élő kisközösségek közös momentumai az első találkozás tisztaságának megragadhatóságáról, ábrázolhatóságáról meséltek. Ezt, Absence of C címen, egy személyes anyagból összeálló tárlat követte, ami éppen az utolsó találkozás, a már jelen sem lét megmutathatóságának kérdését feszegette. Idén tavasszal egy nagyívű vállalkozás keretében készítetted el a Still Tickin' A Clockwork Orange kiállításra szánt képeidet, melyeken film, irodalom és divat találkozott precízen megtervezett műtermi körülmények között. Számtalan kérdés merül fel az emberben, de mivel adódik egy, ami megkerülhetetlen, felteszem már a legelején! Hogyan kerül egy fiatal budapesti fotós a Manchester Metropolitan University hallgatói közé? Milyen út vezet az első londoni kiállításig?

A pesti fotóséletben nem találtam a helyem, és a kaland, az utazás, a rendes fizetés utáni vágy 23 évesen egy óceánjáróra hajtott, ahol többrétűbbé vált a világlátásom, szélesebb látószögű lett a világszemléletem. Három év, a fél világ bejárása és fekete-fehér műtermi portrék fotózása után leszálltam Doverben. Onnan már mindössze négy óra vonatút kellett, hogy akkor még csak egy hónapos szabadságomat töltsem a nővéremmel Manchesterben. Az egy hónapból mára több mint két év lett. Ez a „Manchester hatás”, senki nem tudja jól megfogalmazni, miért, de ez a város magához köt. Talán az emberek nyitottsága, az, hogy ha az utcán köszönsz egy vadidegennek, az visszaköszön, és fél óra múlva már egy beszélgetés közepén találod magad.

Az egyetem a nővérem ötlete volt, megpróbáltam a felvételit, és meglepetésszerűen elsőre sikerült bekerülnöm egy mesterkurzusra. Az egyetem mellett elkezdtem dolgozni is fotósként, ami itt sokkal nagyobb szakma, mint otthon. Egy régi hajós kliensem megkeresett, érdekelne-e, hogy lefotózzak egy jótékonysági projektet az Amazonason. Ekkora lehetőséget semmiképp nem hagyhattam ki. Ennek a munkának az eredménye lett a londoni kiállítás.

PRAE.HU: A kiállításaid képeit az Interneten nézegethettem végig, ahol azt is nyomon követhetem, hogyan indult egy-egy projekt, hogyan fejlődött a gondolat, hogyan születtek meg a képek. Mennyire tartod fontosnak a világhálót mint bemutatási platformot vagy mint kommunikációs eszközt? Miért ragaszkodsz rendre ahhoz, hogy a nézőid magát az alkotói folyamatot is megismerjék és megértsék? Mi a szerepe a folyamatban a falnak, a paszpartunak és a valós bemutató térnek?

Werk, ©Michela DeRossi

Mára mindenki "fotós". Rengetegen vagyunk, a digitális technikának köszönhetően. Én meg a régi, Práteres szakmunkásképzőben tanultam a szakmát, filmes gépekkel, sötétkamrában lenagyítva a képeimet. Ahol a technikát (fizika, kémia) nevelték belénk a művészet előtt, ami a lehető legjobb alap. Innen még egy hosszú folyamat, mire a kép – maga a műalkotás – a falra kerülhet. A sok sötétkamrában eltöltött óra fegyelemre, türelemre nevel, és jobban elmélyíti a kapcsolatot a képeimmel. Nekem ez a fajta kapcsolat hiányzik a digitális munkafolyamatból, mindig is utáltam a monitor előtt "barnulni", hiányzik a szakmám materiális oldala. Ezért tartom fontosnak ezeket az apró lépéseket bemutatni a nézőimnek. Hogy megértsék, nem lehet akárki fotós.

Ez gyönyörű szakma, igaz szerelem az életemben, de otthon nagyon nehéz lett volna rendes árakat elkérni a munkáimért, itt sokkal nagyobb az igény a mélyebb, átgondoltabb koncepciókra. A fal lehet facebook-fal is, de szerintem a fizikai tér mindig plusz töltetet ad a képeim befogadásához. A munkáim fontos alkotóeleme, hogy miért, hova, mekkora méretben és milyen anyagra kerülnek ki a nyomatok. Talán ez a Mesterség nemessége...

PRAE.HU: Van itt egy furcsa, talán csak látszólagos ellentmondás. A werkeken rendre klasszikus, analóg felvételek elkészültének digitális lenyomatát láthatjuk. A beszkennelt pozitívok is egyfajta paradigmaváltás jelei – film nyersanyagra dolgozol, a munkádat azonban folyamatosan dokumentálod és értelmezed digitális környezetben. Hogy is van ez? Milyen viszony fűz a film nyersanyaghoz és az analóg munkafolyamathoz? Mi a szerepe a munkádban a digitális lehetőségeknek? Mi az Internetnek? Hogyan kötöd össze a kétfajta munkafolyamatot és fogalmazási módot?

Ha pénz- és időmilliomos lennék, mindent filmre fotóznék. A színek, maga az anyag, ahogy reagál a fényre, fizika, majd kémia, és 150 évnyi fejlesztés, a tökéletesítése egy technológiának – mindez mindig is elbűvölt. Sokkal fegyelmezettebben dolgozom, amikor filmre fotózok, mert minden kép egyre súlyosabb fontokba kerül. A digitálist sosem éreztem igazinak...

A világ nem így gondolkodik. Minden azonnal kell, most, és ez elveszi a lehetőséget, hogy leüljünk gondolkodni, mit is csinálunk. A kiállításaimmal szeretném az embereket bátorítani, hogy gondolkozzanak velem együtt, hogy valamit hazavigyenek magukkal, miután látták a képeimet.

Az Internet zseniális platform, de nagyon gyors. Amit ma láthatsz, lehet, holnap már nem lesz ott. Viszont egyre többen láthatják a munkáimat. Arra használom, hogy ne csak a végleges kiállítást élvezhessék az emberek, hanem kicsit a színfalak mögé is lássanak, hogy megértsék a folyamatot. De mire egy sorozatot fölrakok a netre, úgy érzem, meghal... Például az amazonasi sorozat szerintem csak nagyítva él igazán.

PRAE.HU: A Still Tickin' A Clockwork Orange kiállításra készített képeid egyszerre energikusak és hűvösen távolságtartók, erőszakosak és játékosan szexik, viccesek és katartikusak, a művészi állítás és a tudatosan kiüresített kép (image) között egyensúlyoznak. Igazi posztmodern hozzáállással faggatsz, vagy idézel meg egy jól körülhatárolható irodalmi és filmes hagyományt, egy elég jól beazonosítható társadalmi jelenséget. Divat, irónia? Komolyság, mesterségbeli tökéletesség? Érzelmi horderő vagy az üresség szépségbe bújtatott esztétikája? Mi mozgatott? Hogyan nyúltál az anyaghoz?

Be kell vallanom, nem volt könnyű elkezdeni. A filmet nem akartam újranézni, mert Kubrick vizuális nyelve túl erős. Tartottam tőle, hogy csak egy rossz másolatot fotózok ki a filmből. Elkezdtem inkább a könyvet olvasni, ami még az anyanyelvi angoloknak is egy nehéz olvasmány, mert Burgess kitalált egy új szlenget, amit a banda beszél, ami gyakorlatilag orosz keverve manchesteri dialektusú angollal. Napi szinten egy-két oldalt tudtam haladni. Végül elgondolkodtam, mi az, ami vizuálisan megmaradt számomra az évekkel ezelőtti filmélményemből. Így választottam ki az 5 képet, ami átfogja a témát. A sorozat egy teljes hónapnyi tervezés után valósult meg. Minden kép minden részlete utal valamire. A disztópia jelenkori megvalósulását akartam bemutatni. Hogyan láthatná Kubrick vagy Burgess ma a történetet megvalósulni? Mi a jelenkori vonatkozása, és hogyan vagyunk nem jelen a valóságban, hogyan éljük inkább a virtuális alteregónkat? Azt hiszem, Manchesterben kell élnem ahhoz, hogy ezt meg tudjam fotózni, meg tudjam érteni. A közegben, ahol a könyv született...

PRAE.HU: Mesélsz a műtermi folyamatról, majd a laborálásról, aminek az eredményeként a képek létrejöttek?

A sorozatot kockáról kockára, egy filmes storyboarddal naponta frissítettem a honlapomon, hogy a jelmeztervező, a modellek, illetve a sminkes láthassa, merre megy az alkotói folyamat. Laura, egy színházi jelmez- és díszlettervező, már az első találkozásnál ráharapott az ötleteimre, és vitte tovább a gondolataimat. Sara, a sminkes már sok fotózáson dolgozott velem, így fél szavakból is tudta, mire gondolok a sminkelés terén.

Az egész nap percről percre meg volt tervezve, mert a műtermet nyolc órára kaptam meg a szponzortól, így nem volt lehetőség improvizálni. Tizenegyen dolgoztunk a sorozaton. Gyakorlatilag mindent digitálisan fotóztam meg, és mikor úgy éreztem, megvan a kép, amit elképzeltem, akkor vettem elő az analóg középformátumú hasselbladot, és fotóztam 1-1 tekercset szettenként (egy tekercsre 15 kép fér). Gyakorlatilag a film volt a backup, hogyha a digitálissal történne valami. A fotózás után csak a digitális anyaggal kezdtem el foglalkozni, és nagyon nem szerettem a fájlokat. Nem éreztem élőnek, túl mű volt az egész, technikailag túl pontos, hiányzott az eszencia a képekből. Egy teljes hónapom volt a szerkesztésre. Apránként töltöttem fel az egyes képeket a honlapomra, hétről hétre egy új szerkesztést az adott képcsoportokból, hogy felkeltsem az érdeklődését a szakmának és a barátoknak. Mire közeledett a kiállítás dátuma, előhívtam a filmeket is, és amikor megláttam a negatívot, nem volt kérdés, hogy filmes kézi nagyítások lesznek a falon. Az ötletek és képek életre keltek, a hibák előnnyé léptek elő, és az óriás polaroid kinézetű 50x50-es nagyítások megadták az egységes formátumot a sorozatnak, ahova az utólag választott idézetek kerültek. Amikor megláttam az első nagyítást, ugráltam az örömömben.

Az apropó, hogy a könyv idén 50 éves, és az író manchesteri származású. Az utóélet klasszikusan nem sok, mert – mint mindig, most is – amint végeztem a kiállítással, máris új projektbe kezdtem.

PRAE.HU: A Virgin Audience és az Absence of C kiállítások képeinek esetében is jogosan merül fel egy kérdés. Mindkét esetben nagyon intim helyzetről, személyes bevonódást igénylő alkotói folyamatról van szó. A pillanat megragadására, a bensőséges viszonylatok ábrázolására amatőr fejjel a digitális kattintgatást tartanánk jó megoldásnak. Te viszont filmre dolgozol. Hogyan működik a pillanat megragadása, hogyan az őszinteség, ha a képet csak hosszú idő és labormunka után láthatod? Egyáltalán, mit tartasz az ábrázolás legfontosabb feladatának? Hogyan kommunikálod ezt a közönséged felé?

Az, hogy filmre dolgozom, mindig nagyobb koncentrálásra sarkall, mert nagyon kicsi a javítási lehetőség, nem tudok utána photoshopolni, vagy ha igen, mindig gagyin néz ki. Nagyon szeretem, hogy nem látom azonnal a képet, így jobban tudok koncentrálni a következőre, sokkal jobban bele tudom magamat vonni a témába, mert nem az előző pillanatot elemzem a kijelzőn, hanem a következőt élem meg a keresőben. Amikor fotózok, nem gondolkozom azon, hogyan fogom az anyagot publikálni, szerkeszteni, akkor csak az számít, mit érzek, és ezt fotózom, az adott pillanatot. Ilyenkor nincs múlt vagy jövő, csak a jelen. Amikor a keresőben van az agyam, akkor válok igazán szabaddá, és emiatt a fotó olyan, mint egy drog. Függővé tesz, mert kiránt a hétköznapok problémáiból. Nem személyesen kommunikálok a közönséggel, hanem a képeken keresztül. Én valahol kirakom a megélt pillanataimat a falra, hogy te mint néző eldönthesd, milyen hatással vannak rád.

PRAE.HU: Lehet, hogy maga az őszinteség, vagy az MA-projektedben, a Virgin Audience-ben kérdésképpen felmerülő tisztesség éppen az anyaggal való kémiai-vegyi kapcsolaton, a türelmen és a véletlent is meghatározó tudatos tervezésen, a felkészültségen múlik? Hogyan vagy jelen azokban az órákban, amikor fotózol? Hogyan készülsz fel egy-egy feladatra?
Sosem lehet mindenre felkészülni, a véletlen befolyásolja a végleges képet. De valahol biztonságérzetet ad, hogy a technikát nagyon ismerem. Ha lerobban a gép vagy lámpa, mindig van B-terv. És ez sok óra félkészüléssel jár. Nem szeretek háttéranyag nélkül nekiugrani egy feladatnak, mindig megnézem, mások hogy fotózták a témát, milyen technikát használtak, és miért azt. Majd ezen eltűnődöm, és előjövök a saját ötletemmel. Sokszor a fotózás alatt jön egy újabb és jobb ötlet, és azt fotózom, de mindig van alapterv, hogy ha megakadnék, legyen mihez nyúlni. Megélni a pillanatot nagyon fárasztó, egy 8-10 órás fotózás után másnap olyan izomlázam van, hogy alig bírok felkelni, de amikor fotózok, ezt nem érzem, a gép a testem részévé válik, olyan, mintha egy új végtag lenne...

Szabadidőmben rengeteg képet nézek. Mindenfélét, és van egy honlap, ahol kategorikusan gyűjtöm a neten látott munkákat. Ezeket néha tudatosan, néha tudat alatti szinten integrálom a munkáimba.

PRAE.HU: A Virgin Audience a nomád fotós naplója, a Clockwork Orange pedig a műterem főnökének önreprezentációja. A kettő között, az Abscence of C képeiben kifejezetten a fotós és az alany viszonyának definiálását láthatjuk. Milyen helyzetekben találtad magadat te mint fotós? Hogyan találtad meg a kétféle fogalmazásmódot, az alkalmazkodót és az alkotót? Mennyiben érzed azt, hogy a másokról készített képeid – bizonyos értelemben – önportrék is? Mennyiben ábrázolja ez a három kiállítás a fotóhoz, a fotózáshoz való hozzáállásod történetét?

Mind a riport-, mind a stúdiófotózást imádom, és nem tudok egyértelmű irányvonalat szabni a munkámnak. Jelenleg megélhetésileg stúdiómunkát fotózok, így per pillanat a mesterséges fény az elsődleges gondolkozási forma, amit alkalmazok. Tavaly minden a természetes fényről szólt. Talán ez a titka annak, hogy nem éget ki a szakmám. Mindig félelemmel tölt el, hogy a képeim szürkévé és repetatívvé válnak, ezért folyamatosan keresem az új technológiákat és trendeket, vagy épp ellenkezőleg, előveszek egy archív technikát (polaroid-transfer, kereszthívás). A három kiállítás jól fogalmazza meg a látásmódomat. És szeretném azt hinni, hogy valahol kiegészítik egymást. Mint alkotó ember, nem tudom megkerülni, hogy belekeverjem a magánéletemet a sorozataimba. Az Absence of C egy nagyon fájdalmas szakítás lezárása volt, és ezt egy átvitt értelemben kirakni a falra végtelenül felszabadító érzés.

PRAE.HU: Legújabb munkád egyértelműen a személyes kérdezősködés és a divat- vagy image-fotózás, a természetesség és a művi beavatkozás érzékeny egyensúlyán alapszik. Merre felé tartasz? Mivé alakul az ember a lencséd előtt, és mivé alakulsz te a gép mögött? Hogyan tovább?

Ez jó kérdés. Augusztus 1-jén megnyitottuk két kollégámmal a saját stúdiónkat, ami fő profilként a reklámfotót célozza meg. A héten fotóztunk parfümkampányt, múlt héten divatkatalógust, illetve az egyik legfontosabb manchesteri modellügynökség friss arculatát. A cégünk Northern Comfort Visual néven található meg, mert hiszünk abban, hogy a fotózás nem kell, hogy stressz legyen senkinek az életében. Michela Rómából származik, és olaszságával természetesen hoz egy divatértést, legyen szó ruháról vagy social networkről, ez a fajta attitűd belőlem mindig is hiányzott (szakadt oldalzsebes nadrágban járok és a facebookot is alap szinten tudom csak használni). Nathan igazi manchesteri, aki sokkal jobban megérti az angol gondolkodásmódot, lévén, hogy a sajátja, és zseniálisan ért a digitális utómunkákhoz. Néha dinoszaurusznak érzem magam a klasszikus filmes gondolkodásmódommal, de talán pont ez a titka az üzletünknek.

Februárban tervezem elkezdeni a diplomamunkám megfotózását, egy hatalmas projekt lesz, reflexió a városra, modellekkel és rengeteg kutatómunkával a háttérben. A város történelmét tervezem megfotózni, de  divatfotókkal fogok mesélni. 

Robert Capa mindig azzal viccelt : "It’s not enough to have talent, you also have to be Hungarian" – és ez a gondolat ott van minden képemben. Hogy talán ott lehetek egyszer majd a nagy magyar fotóművészek névsorában...

Miklos Csepely-Knorr photgraphy:
www.fotoknorr.com