Rian Johnson már a Beépülve (Brick) című opuszban és a Szélhámos fivérekben (The Brothers Bloom) is csak úgy hajigálta egymásra a zsánereket, kegyetlenül törte be őket a történet szolgálatába – ez pedig nem akármilyen műfajismeretet feltételez. A Loopernél sincs ez máshogy, az időutazós sci-fi akcióba nagy adag karakterdráma vegyül, tucatnyi westernes beállítással és parányi társadalomkritikával, miközben a horror elemek is be-bekacsintgatnak.

A nem túl távoli jövőben lehetségessé válik az időutazás, amit természetesen rögtön be is tiltanak, és ahogy az a tiltott dolgokkal általában lenni szokott, a lehetőség a szervezett bűnözés kezébe kerül, akik elsősorban arra használják az időgépet, hogy a nemkívánatos személyek hulláit eltüntessék vele (ez tisztára a Terminátor kifordítása, ahol az időutazóra vadásznak). Az ugyan egy nagy kérdőjel marad, hogy az áldozatokat miért csak a múltba visszaküldve lövetik le a looperekkel, de ez igazából nem is olyan fontos, mint ahogy az időutazás logikájával szemben felmerülő kérdések is el vannak intézve annyival, hogy csak ne akarjunk grafikonokat rajzolgatni az alternatív idősíkokról. Egy időutazás logikája akkor következetes, ha spirálként működik (12 Majom), vagy ha a pillangóhatás miatt végtelenszámú idősík keletkezik. A Looperben viszont egyszerre jelenik meg mindkét szándék, amiért bele lehetne kötni, de mégsem érdemes. A nyilvánvaló ellentmondás ellenére a film komolyan vehető, mivel Johsnos az idősíkokén jóval túlmutató paradoxonokat feszeget.A Looperben nincsenek szimpatikus karakterek, csak a szituációból adódóan kevésbé ellenszenves szereplők. A Joseph Gordon-Levitt által játszott Joe például, aki a looperek gondtalan, de üres és erkölcstelen mindennapjait éli, egy meglehetősen ellenszenves fickó (kurvás, drogos, nagyképű ficsúr, még az anyját is eladná néhány aranyrúdért), akivel legfeljebb csak egy lelketlen bérgyilkos tud azonosulni. Éppen ezért eleinte a szerelme halálát megelőzni kívánó, a jövőböl visszatérő idősebb Joe (Bruce Willis) tűnik  barátságosabbnak, egészen addig, amíg el nem kezd gyerekeket gyilkolászni. Innentől mégis inkább a fiatal Joe-nak drukkol a néző, aki azonban továbbra is egy öntelt, önző fa*kalap. Az aranyos kisgyerek azonban, akire Willis vadászik, idővel hátborzongató szövegelésbe kezd, és ekkor ismét Willis-nek lehet szurkolni, hogy zúzza már be a gyerek koponyáját, majd megint fordul a kocka.A folyamatos nézőpontváltás mégis működik, mert az időutazós téma eldönthetetlen dilemmákra van felfűzve. Mennyi életet ér egy másik ember élete? Mennyit ér a sajátom? Ugyanilyen eldönthetetlen a film műfaja. Lehet akciófilm, hisz a játékidő felénél Bruce egy egész háztömbnyi gengsztert aprít apró cafatokra, és akadnak további látványos akció szcénák is. Ugyanakkor a vidéki idillt és az ártatlan családot védő goromba hős története nem lehet más, mint western, erre Johnson olyan felvételekkel erősít rá, mint a puszta közepén egymással szembenálló felek, vagy a hintaszékben ülve hímzést es cigizést imitáló anya képe. Lehet társadalmi szatíra is, hisz a hősök minden realitásérzéknek híján vannak, még a western-hősöknél is western-hősebbek, annyira kívülálló itt mindenki, a tulajdon védelme pedig félelmetes méreteket ölt, miközben valami mutánsokról is szó van.Az eredeti cím végső soron nem is a looperekre vonatkozik, hanem magára az időre. Joe bezárja a körét, és leginkább emiatt nem tökéletes film a Looper. Emellett ott van még az azonosulás kérdése, az ebből következő jellemfejlődés hiánya. Illetve a film 3/4-nél Johnson mintha a ritmusból is aránytalanul alább venne.

De a Looper mindenképpen egyedi, ez pedig mindig nagy szó ebben az iparban. Közben a Bruce Willis-szé maszkírozott Joseph Gordon-Levitt tökéletesen másolja az öreg manírjait, ezt pedig igazából a film végére sem sikerül megszokni, annyira megdöbbentő. Bruce Willis pedig csak Bruce Willis.