Ám a kamasz-konfliktuson keresztüli zsánerrevíziót leszámítva nem rajzolódnak ki további szerzői kézjegyek a vásznon, úgyhogy érdemes már az elején leszögezni: a kortárs bulizás fortélyait eltanuló ódon monstrumok története nem is a kultikus Tartakovsky-sorozatok, hanem a filmet gyártó Sony Pictures Animation munkáihoz közelít mind hangnemét, mind vizualitását tekintve. Monsieur Drakula arcberendezése így inkább Karácsony Artúréra hajaz, mintsem Alexander Skarsgårdéra – még ha éppen a True Bloodból is kölcsönöztek olyan motívumokat, mint a Zéró Vér fogyasztása, vagy az ember-vámpír szerelem sztorija (na jó, utóbbit esélyesen az Alkonyatból ollózták ide, hiszen a filmben egy poént is elsütnek a vega-vámpírok kárára).

A Hotel Transylvania alapötlete rémegyszerű, és Az 51-es bolygó truváját, illetve a Szörny Rt. ijedős ijesztgetőit idézi: az Universal ’30-as, ill. ’50-es évekbeli klasszikus bestiái itt joviális nyugdíjasok vagy éppen nagycsaládos farkasok, akik rettegnek a szörny-gyilkos emberektől hemzsegő nagyvilágban, ami elől csak az embermentes Hotel Transylvania kínál menedéket – hiába, nehéz lehet Drakulának lenni, ha minden falusi paraszt meg akar karózni. Vagyis a moziverzum ugyanúgy átfordul ellentétébe, mint Az 51-es bolygó ’50-es évekbeli Amerikáját idéző űrlény-társadalmában, ahol az űrruhában közéjük pottyanó Embert nézik gyilkos aliennek – hasonlóképp csöppentene maga alá a Massza (The Blob) a Hotel Transylvaniába beparádézó hátizsákos kalandor-kamasztól, vagy hullana darabjaira Frankenstein szörnye félelmében. A Jonatán ártalmatlanságára ráébredő, amúgy aktívan emberellenes Drakulának viszont más félnivalója is akad: esélyes, hogy tini-vámpír lánya beleszeret a Frankenstein unokatestvérére maszkírozott kamaszfiúba, és az is, hogy ha Drakula lebukik, behal addig jól menő vállalkozása, és vége lesz az erdélyi embermentes paradicsomnak.Az epizodikus gegekre fókuszáló Hotel Transylvania cselekményét, amely, mint Frankenstein szörnye, régi részekből van összevarrva (főként a Mad Monster Party? című stop-motion rajzfilm és az Abbott-Costello páros filmjei merülnek fel "előképként"), zombi-gyorsasággal hajtja a két történetszál. Bizony, a sztori sekélyes, és ezt joggal szegezhetik szembe a filmmel, de ez az érv még nem veri be az utolsó szöget a Hotel Transylvania koporsójába. A Sony rajzfilmje ugyanis meglepően kreatív a monstrum-világ újrahangszerelésében: a szörny-hierarchiát például egy brit hotelhez hasonlóan rendezi át, amiben a katonai páncéloknak ugyanúgy megvan a maguk helye, mint a szakáccsá avanzsáló Quasimodónak, a takarítóként funkcionáló boszorkányoknak, vagy a londinerként dolgozó zombiknak. Habár a kritikusok többsége a gyermeteg humort kérte számon az alkotáson, azt elfelejtették megemlíteni, hogy Tartakovsky-ék filmje milyen kreatívan skicceli fel a szörnyekkel benépesített hotel világát – példának okáért itt a szaunát a sárkány működteti, vagy hogy a "ne zavarj"-táblákat levágott, locsogó fejek helyettesítik.A karakterformálási poénok is hemzsegnek a vásznon, például a családi életbe belefásult vérfarkas, a "menyasszonyával" folyton civakodó "Franki", a nőcsábász múmia és a szemüveges láthatatlan férfi formájában. Persze, a humor gyakran csípőmagasságban tüzel, és a fingós-seggreesős poénok a felütés káosz-vígjátéki epizódjában jószerivel kerülnek elő (a hallban szabadul el a pokol, mikor minden szörny betoppan a hotelbe), de a gyerekeknek (és gyermeteg felnőtteknek) célzott banális, börleszkesre vágott viccek nem mennek a más minőségű humor rovására. Bár a Shrek által propagált, kikacsintós intertext-poénok az animációs filmes átlagnál jóval kevesebbszer esnek latba, de ezt ellensúlyozzák a vizuális gegek, Drakula vérvörös ordításától és a múmia kéjenc "tekintetétől" kezdve a halottakra specializált gasztronómiai fogásokon keresztül a rendre cukipofát vágó szörnyek gerjesztette ambivalenciáig.Összességében a Hotel Transylvania nem más, mint egy tökéletesen működő szórakoztató gépezet, amely arra is áldoz időt, hogy saját létét megideologizálja. Ahogy a Madagaszkár 3 a "tradicionális cirkusz" unalmát cserélte le a Cirque de Soleil-féle, 3D-vel megkomponált látványcirkusz "csodájára", úgy váltja le Tartakovsky filmje is az old school szörnyképet egy posztmodern, humánus monstrum-portréra. A történet veleje ugyanis az, hogy Drakuláéknak meg kell tanulniuk bulizni, és unalmasnak beállított hangulatmuzsikájukat harsány pop-diszkóra cserélni, amiben a digitálisan hangeffektekkel átszínezett műanyag-slágerszámok úgy váltják le a teljesítmény-centrikus zenei látásmódot, mint a CGI a hagyományos grafikát.

A Hotel Transylvania szörnyei tulajdonképpen emberebbek az embernél is, akiktől már nem félnek, hanem cool parti arcnak tartják őket a szörny-fesztiválon (és ezért nem horrorfilmben, hanem animált vígjátékban a helyük). A tradicionális rém funkciója megváltozott, ráadásul egyéni túlvilági lényből uniformisként funkcionáló álarcra redukálódott. Tartakovsky annyi öniróniát azért megengedett magának, hogy Drakuláékat nem ismerik fel már a szörny-feszten, mert – ahogy ki is mondják – a kortárs kultúrában már nincs eredeti példány, nem egy szem Drakula vagy Frankenstein bulizik, hanem a kópiák miriádja. Hogy a flottul, de különösebb tartalom nélkül szórakoztató Hotel Transylvania pedig egy kikacsintós poénnal elismeri magáról, hogy nem éppen eredeti, az a film cinikus slusszpoénja amellett, hogy a digitális animációkat preferáló stúdió filmjének stáblistája alatt hagyományos, rajzolt animáció pörög…