Minden kornak megvan a maga hőstípusa. Az új évezred perfekt mesehőse Shrek, az ogre: ronda, de rendes, morcos, de vicces, goromba, de aranyos, kívülálló, de szerethető. Jófiú szerepbe sodródott rosszfiú, aki csak kénytelen-kelletlen lesz hős, és akkor se élvezi. Már nincs szükség makulátlan, fényes páncélú lovagokra, vagy világmentő szuperügynökökre: egydimenziós hősök helyett az ambivalens antihősök az érdekesek, és Hollywood minden divíziója azon ügyködik, hogy esendőre, sérülékenyre stilizálja át (szuper)hősét, legyen szó James Bondról vagy éppen Batmanről. Hollywood animációs részlege pedig, ami már több mint egy évtizede nyakig merült a posztmodern esztétika vívmányaiban, előszeretettel reflektál a kialakult szituációra. Olyan történeteket mesél, amelyekben az évszázados szerepfunkciók felborulnak, a hősök és antihősök pedig ki akarnak lépni a nekik előírt sémákból. Mivel a fehérköpenyes szupermenek ritka relikviának számítanak, ezek a mesék inkább az "antagonistákra" koncentrálnak: például Grura, a szupergonosz rablóra, aki a Holdat akarta ellopni, de három árva lány meglágyította a szívét, vagy Megaagyra, aki hirtelen szuperhős nélkül találja magát Megacityben, és így kénytelen ellátni a város védelmezőjének feladatait. A hangsúly nem is annyira azon van, hogy megszelídülnek a rosszfiúk, hanem hogy a filmek végpontján egy komplexebb, antihős-kinézetű, de azért hőskvalitásokkal bíró, kettős karakter körvonalazódik, akiért az ifjú generáció jobban tud rajongani, mint egy unalmasan egysíkú szuperhősért.

"Kedves, de ijesztő" – a Shrekre, Grura aggatott leírás tökéletesen megfelelne Rontó Ralphnak is, aki a Fix It Felix nevű játék ügyeletes rosszfiúja, és az a dolga, hogy mindig szétzúzza azt a házat, amit aztán Felix felépít. Ralph ingerlékeny, hirtelenharagú srác, az a típus, aki a homokvárat nem építi, hanem lerombolja a strandon. Azonban megunja az antagonista szerepet, és hős szeretne lenni: ő is a közösségbe akar tartozni, együtt falatozni és koktélozni a többiekkel, ezért átszökik másik játékokba, megszegve a rendszer alapszabályát. A Rontó Ralph alapötlete egyenesen a Toy Storyéra hajaz, amennyiben itt is a játékfigurák "háttéréletébe" nyerhetünk bepillantást, vagyis a mese arról szól, hogy mit csinálnak a játékok akkor, amikor az emberek nem játszanak velük. Mivel esetünkben videojáték-karakterekről van szó, ők értelemszerűen a játéktermek kábeleiben közlekednek, és az elosztóban találkoznak esténként egy kis csevejre. Ralph ezt az "átjárót" használja ki arra, hogy átszökjön egy másik játékba, a Hero’s Dutyba, hogy ott medált szerezzen magának. Ám ezzel Ralph veszélybe sodorja saját játékát; gonosz nélkül felborul az amerikai játék világrendje, hiszen nincs, aki megmérkőzzön Felix-szel, és így nagy esélye van annak, hogy az egész játékot leselejtezzék…

A Rontó Ralph, mint a Hotel Transylvania, szintén egy speciális közeget csomagol metauniverzumba, csak itt Universalos horror-szörnyek helyett a játéktermi videó-hősök birodalmában járunk. A nosztalgiafaktorra olyan őskövületek felbukkanása erősít rá, mint Super Mario, Pac-Man, Q*bert vagy a csapos csávó a Tapperből. A humor ennek megfelelően nem egyszer a videojáték-karakterek ismeretére apellál, ám a szóviccekkel, internetes mémekkel (Cola+Mentos) és sztenderd karakterkomikummal megspékelt film bárki számára könnyen befogadható marad. A Rontó Ralph különlegessége, hogy a pehelysúlyú humor ellenére érzelmileg a szokottnál is jobban igénybe veszi nézőjét, és a keserű fordulatokkal egészen odáig merészkedik, hogy Ralphnak bizony össze kell törnie egy barátja álmát ahhoz, hogy cserébe az életét megmenthesse. A Rontó Ralph tehát a hollywoodi meséknél némileg intelligensebben mondja fel sztoriját, amelynek azonban nem is fordulatai vagy tanulsága, sokkal inkább vizuális kidolgozása, látványpoénjai és kerge karakterei azok, amik nagyobbat ütnek, mint a bumszli kezű Ralph egy-egy pofonja.

A Rontó Ralph metavilágában minden karakter eltérő műfajú játékból érkezik, így a heterogén univerzum többféle műfaji sztorit is magába olvaszt. A legizgalmasabbak a női karakterek: a Csillagközi invázióra hajazó Hero’s Dutyból a kőkemény Colhoun őrmesternő, illetve a Sugar Rush cukormázas világából a nagyszájú, cserfes Vanellope segít Ralph-éknak, hogy megakadályozzák az intergame-es katasztrófát. A történet második fele már Vanellope otthonában, az édességekből épített autóversenyzős játékban pereg, amiben a forgatókönyvírók végleg szabadjára eresztették fantáziájukat, és Nesquik-mocsártól kezdve Flúgos futam-szerű autócsodákon keresztül a fánkrendőrökig mindent összeraktak különböző ínyencségekből. A poénok többsége ehhez mérten önreflexív: a szerelmi szál például a régi és új grafika ütköztetése mentén bomlik ki (a 8-bites Felix lesz szerelmes az aprólékosan kidolgozott, és ezért "gyönyörű" katonanőbe), de a film hasonlóan reflektál az új játékok fokozott agresszivitására is. Ahogy azt megszokhattuk, a 3D legitimálását is beleszövik a történetbe, igaz, nem olyan kidolgozottan, mint a Madagaszkár 3-ban – ezúttal a Ralphék játékuniverzumába való belépés, azaz a kétdimenziós felszín mögötti világ életre keltése történik egy frappáns, grandiózus, 3D-s kameramozgással.

A Disney legújabb mozija – amelynek nem mellesleg John Lassater (Pixar) volt a producere – tehát DreamWorks-öt idéző reflexiókkal kenyerezi le nézőjét: nemcsak a játéktermi kalandozások iránt támasztott nosztalgiára apellál, hanem az utóbbi évtizedekben kinevelt, öntudatos fogyasztóvá előlépett nézőt kívánja minden igényt kielégítően elszórakoztatni. Történetét is a hollywoodi szabálykönyvre való kikacsintásokkal meséli el (Colhoun egyszer ráordít Ralphra, hogy bármit csinálhat, de nem nézhet ki a játékosra/nézőre) – végeredményben arról mesél a film, hogyan fogadja el Ralph, hogy ő a rosszfiú, az antagonista, akire szüksége van a hollywoodi filmnek, mint yinnek a yangra.

"A rossz nem rossz" – hangzik el a kortárs animációs film krédója, és a Rontó Ralph ebben a tekintetben némileg tovább is lép elődeinél, a Grunál és a Megaagynál. A korábbi, megjavuló gonoszokról szóló mesék azt hangsúlyozták: az antagonizmus gyógyítható betegség, csupán a rossz gyermekkor vagy a téves szocializáció terméke – ám minden gonosz megjavítható, ha gyerekekkel vagy egy csinos lánnyal találkozik. Rontó Ralph ezzel szemben elfogadja sorsát, a számára előírt szerepet, és beletörődik abba, hogy ő a kétbalkezes gonosz figura, aki csak törni-zúzni tud – viszont a szíve mégiscsak a helyén van, ezért bumfordisága ellenére is lehet "hős"; csak nem a játékban, hanem a filmnézők szemében. Hiába, nem csak a burleszk és a kaland lehet vicces – az önreflexió játéka legalább annyira szórakoztató.