Ragyog a Nap, ilyenkor töltekezni kell: megtankolok hát a Castrolnál. Ez csak néhány napilap beszerzését jelenti, mivel ma sofőröm nem ért rá. Találomra balra fordulok, átlépek egy húszcentis előkerten, s belököm a Faház kocsma ajtaját. Meglibbennek a sötét, súlyos függönyök: a stílus a szokásos magyar lepattant. Áll a csend, ácsorog kint, néha benéz, beoldalog, néha meg csak annyit mond: „Ne keressetek, elmentem oldalasért!” Szól a tévé: persze foci.

Van az előtérben, az ajtóhoz közel két kis könyöklő, amolyan miniatűr talponálló, támasz, támaszkodó. Olyan, mint egy paródia, vagy egy makett. Játékkönyöklő kicsiknek. Itt kezdődhet a szocializáció, mint a régi, kocsmai viccben: „Apa, apa! Anya küldött, azt mondja: gyere haza!” Az öreg nem szól. Megitatja a fiát, majd megkérdezi, milyen volt. „Iszonyatos”, mondja a fiú. Erre az apa: „Na, látod! Most hazamész, s megmondod anyádnak, hogy én sem szórakozni járok ide”.

A kőpadlón négy körasztal vár, kockás terítővel. A falon arany oroszlánfejek lógnak fogas gyanánt. A plafonon lambéria, a falon sok nipp mellett egy Forma 1-es pilótákkal díszített, ijesztően buta óra. A kaspókon három szomorkás cserepes virág lóg. A két játékgép vállalható kompromisszumnak tűnik: nélkülük nincs ma kocsma. A hely ékessége a kis hátsó szalon, a biliárd-terem. Vörös bársonnyal, szürke padlószőnyeggel és százszínű golyóbisokkal hívogatja az elveszetteket. Két játékasztal között egy apró lépcső visz a mosdókig, de az már egy másik miliő, mely, maradjunk annyiban: nem szívderítő.

Délelőtt van, arany a nap, ragyognak az oroszlánok. Talán ez az a hely, ahol nem történik semmi, bár ki tudja, ha leszáll az est, milyen árnyak elevenednek meg itt, milyen csontvázak lépnek ki a félkarú rablókból. Olcsó és pofás hely, s valahogyan több itt a levegő, mint Pesten.

(Faház, Budaörs, Szabadság út, a Castrol benzinkút mellett)