Az egyelőre csak virtuális korong első száma a már jól ismert Táncoltál-e már az ördöggel sápadt holdfénynél? sorral kezd. Nincs intro, nincs felkonf, szolid gerjedés, pár ütés a cinre – ami arra enged következtetni, hogy nem árt felkészülni az esetleges pusztításra. Ám mire végiggondolod, hogy milyen fába vágtad a fejszéd, már a fejedben van.


Elindult a Bújócska. A gitártémák önmagukért beszélnek, nem szeretnének világot megváltani, tökéletesen teljesítik azt, amit ez a szám megkövetel. A Jacsó Miklós-féle virgaparádé azonban most elmarad – ami egyáltalán nem baj.

Kedves témázgatással simogatja a lelkem a mindeközben nagyon feszes dob/basszus alá. A ritmusszekció képviselőit – akármennyire is szeretném, sajnos – nem szidhatom, mert azt hozzák, amit kell: megfelelően szétütve a dob, megfelelően megcsapkodva a bőgő.

3.04-nél újabb sokkot kapok, az énekes – néhol Phil Anselmós, néhol Katona Lacis hangszínre emlékeztető – üvöltözéseitől. A szám végén, a csúcspont kiteljesedése után, a Margit körúti templom ministránsainak segítségével lezárul a háború, a fejemben is. Talán nem tévedek, ha azt mondom: a lemez legjobban összerakott track-je ez. Teljes mértékben megérdemli az első helyet.

Tikkel a szemem. Finom lefutás a tam-tam-on, vadnyugati hatáskeltés, lájtos indulás. Abban a hitben élek, hogy az előző forgás után most kapok, kis pihentetés gyanánt egy lassú, szövegelős lazulást, ami alatt elgondolkodhatok a villamoson, az énekes problémáin, a saját semmirekellő problémáimmal összehasonlítva. S nem is tévedek sokat.



Aztán a 29. mp.-nél szinte még fel sem fogva az eddig hallott szöveget, hirtelen megint a fejem a torzító pedál, amire megint gátlástalanul belelépnek, és sújtás. Hogy indokolt volt-e az újabb hirtelen földbedöngölés, döntse el mindenki maga.

A szám közepére már én is olyan ideges és dühös vagyok, hogy legszívesebben befejelném a kombínó ablakán visszatükröződő elvetemült fejemet, nemhogy leköpném. Helyettem is Köpd arcon magad! – ordítja ez a nagyon dühös srác, miközben én is olyan fejeket vágok, délután egykor, hogy sorra szabadulnak fel a helyek.

A zúzdahullám tetejéről pedig folyamatosan zuhanok lefele, miközben végre egy tökös szóló szaggat szét, megint csak nem mondhatok rossz szót a dob, basszus alapra. Lecsengés utáni kéjes lebegés kap el, miközben újra elindul a refrén, finoman, kedvesen, annyira elszállósan, hogy még Paksi Endre magányos angyala is társra talál.

Az embert elkezdi szorongatni valami és várja, hogy újra fellélegezhessen, aztán persze torokból, ami kifér, újra levegőhöz jutok. Egy kicsit bele is fáradtam, kimerülten ülök és hagyom elernyedni eddig görcsben állt végtagjaimat.

Szakadás. Elindul a Protézis. Olyan érzésem van, mintha az első felvonás véget ért volna, és függöny nélkül kezdődne a második. Az első két szám leszakította az arcomat, felborította az értékrendem, most kicsit hagyják, hogy kiengedjek!

Csüggedten nézem a padlót, ez a lassan végigsöprő düh borzolja még mindig az idegeimet, de sokkal finomabban szól hozzám, mint eddig. György Imre meglehetősen haragszik egy lányra vagy többre, és ahelyett, hogy őket küldené a pokol kapujához, úgy érzi, saját maga támadja meg azt, teljes felszerelésben, fejjel előre. Majd egy jól irányzott basszuskiállással: felkészül, rajt, káosz! Le akarok szállni, sétálnom kell!

Miután megint a megnyugvás pillanata érkezik, felcsendül egy elmaradhatatlan basszusmászterkedés is, és elérkezünk a szám legfontosabb részéhez:

A feketén fénylő égből / Láncok hulltak az aratott földre / És rabszolgák hada kúszott / Az olcsó, arcszesz-szagú mennybe! / Hűvös kották között fátyolskála dorombol, / De ma éjjel pokoli zaj szól / Minden csendes toronyból!

Amikor először végigfutottam a lemezen, számomra ez a dal volt a kedvesebb.

Méltó lezárásként elindul a Szélső dal. Fülbemászó, onnan ki nem takarodó témázgatás, népies dalolás (amit olykor nem ártana elhagyni), felvezetés, lecsóba taposás, mindent szétfröcskölés.

Majd a szám közepe felé beköszönt a béke pillanata, ismét egy olyan szöveg hallható, ami miatt te is többször vissza fogod tekerni a zenét, hogy értelmezd, majd újra és újra kiélvezhesd, mert mar. Élvezd a végét, ha egyáltalán éltél!

Kilian studio werk

Ha épp gyűlölök, ha épp szeretek, ha épp nem érzek semmit, ha épp a fűtés nélküli szobámban ébredek a leheletemet látva, ha a madarak csicseregnek, a nap kúszik be az ablak előtti fenyő szúrós tűlevelei között, vagy ha épp annyira részeg vagyok, hogy az éjszakaira nem tudok felszállni – barátom ez a lemez.

A fotót Weidner Balázs készítette.