bezár
 

irodalom

2012. 11. 26.
Amíg élek, úton leszek…
Kemény István: A királynál - felolvasóest
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Amíg élek, úton leszek… Azt hiszem nem is lehetett volna jobb befejezése ennek a rendezvénynek, amely fiatalos, lendületes és közeli volt, s amelynek köszönhetően többet megtudtam Kemény Istvánról, mintha egész este kérdezgették volna. Mert ha az embert a tettei, akkor a költőt a versei beszélik el a legjobban, s nem is kell ennél több.
Az irodalmi rendezvényektől mindig várok valamit, valami pluszt, amitől úgy hagyhatom el a helyiséget, hogy több lettem, élménnyel gazdagodtam és közelebb kerültem egy alkotó munkásságához. De általában a műsor után egy kicsit csalódva lépek ki az ajtón, mert a legtöbb találkozón csak a szokásos bölcsész okosságok hangzanak el, amelyek az egyszerű dolgokat is képesek a kellő odafigyeléssel olyannyira túlbonyolítani, hogy egy idő után már az álmossággal, mintsem a kíváncsisággal küszködök. Ezeken az esteken nincsen igazi társalgás és beszélgetés, általában minden papírforma szerint történik, és egyáltalán nem engedik, hogy a dolgok alakulásába az isteni véletlen is beleszólhasson. Arról nem is beszélve, hogy a nézők szobor-hallgatásra vannak kárhoztatva, s ha esetleg kérdésük adódna az aktuális témával kapcsolatban, akkor az nagy valószínűséggel elfelejtődik a rendezvény végére, ahol esély lenne azt feltenni. Szóval célommá vált, hogy addig járok irodalmi rendezvényekre, amíg végre elmúlik az az érzésem, amely az ajtókon kilépve újra és újra belém hasít: hogy most itt hagytam valamit (az időmet).
 
A porából megelevenedett reménnyel sétáltam a félhold fényével megvilágított Király utcán át a Gozsdu Manó Klubba, ahol a JAK rendezésében mutatták be Kemény István A királynál című új verseskötetét (és talán nem is véletlen, hogy a bemutatót a Király utcában tartották meg). A GM Klubban egy alagsori terembe keveredtem, ahol a vörös és a sárga fényektől izzó félhomályban foglaltam el a helyemet. Mondanom sem kell, hogy telve volt az egész nézőtér. Már a helyszín kiválasztása sem volt szokványos, viszont ami ezek után következett, az teljes mértékben elgörbítette az elvárási horizontomat.

Kemény és Oravecz 

Az estet Oravecz Péter tüzes gitárszólója nyitotta meg, és Dél-Amerika határtalan rónáinak a szabadságát, komorságát és szárnyalását hozta el a karakteresen hömpölygő hangjával. Amikor becsuktam a szememet, akkor a hangja a képzeletem egére felrajzolt mindent, ami szép és jó és szomorú ebben az életben, és egy kicsit úgy éreztem magam, mintha a Musztángok hátán szelném a félsivatagos prérit. Ebbe az atmoszférába lépett be Kemény István a maga sajátos aurájával, és a halk gitárszóló alatt elkezdte szavalni az új kötete verseit. A saját királyságát tárta elénk: beszélt szerelemről, csalódásokról, nagyságról, bukásról, üstökösökről, valóra vált tervekről, meghiúsult tervekről, szerelemről, szeretetről és családról, s mindez úgy olvadt szét a zeneszó alatt, hogy az ember szívét egyből megtalálta. A zene miatt sokkal jobban lehetett a versekre koncentrálni, mert a gitárszóló sajátos rezgésbe vonta a versek lüktetését. És mivel a zenének alapból van egy mostba rögzítettsége, a verseket is jelenvalóvá tette – pontosabban élővé.
 
Ezt követően Hevesi Judit, Pion István és Oravecz Péter olvasott fel saját és Kemény Istvántól választott verseket. Hevesi Judit átható és komorabb lírát hozott, amely tovább színesítette az estet, Oravecz maradt a szabadság és a könnyedség megkezdett birodalmában, amellyel a derűt öntötte magából, Pion István pedig a fiatalos lendületet képviselte. Az egyik legizgalmasabb része ennek a szakasznak, amikor elreppelte Kemény István Az eperfa lombja című hihetetlen ritmikus ütemben pergő versét. Az utolsó versszak már önmagában is magáért beszél:

"Honnan tudjam, mit láttam még működésében,
most, mikor az új is lassan eltűnőben,
mi járta utolsó sétáját el aznap
színét és visszáját hordva a gonosznak?
A nagyvillany aznap nem volt csak leoltva,
aznap kavargott úgy az eperfa lombja,
mesétekből egyszer látszott, hogy kíméltek,
aznap kérdeztem meg a sötét miértet."

Majd meglepetésként Csider István Zoltán, Závada Péter és Simon Márton választott és adott elő egy-egy Kemény István verset. Simon Márton magyarázta egyedül a választását, s elmondta, hogy a Búcsúlevélnek ma, itt, mindendféleképpen el kell hangoznia. És ahogy olvasta, rá kellett döbbennem, hogy ez valóban így van: szükséges a hazához való viszonyulásról beszélni, ez a sajátos viszony egyfajta magyar virtus, s ebben az utolsó három versszak erősített meg, amiben költészet, nyelv és a haza szomorkás derűben oldódik fel:

Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
véget érhet, mint egy verssor.

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

Amíg élek, úton leszek:
használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.
 
 
nyomtat

Szerzők

-- Mészáros Csaba --


További írások a rovatból

Azok ott hangyák, de nem eladók
Bemutatták Szeles Judit prózakötetét
Gerevich András Légzésgyakorlatok című kötetének bemutatója a Margón

Más művészeti ágakról

A Csücsök, avagy a nagy pudinghajsza című előadás a Kolibri Színházban
Tudósítás Lichter Péter Soderbergh-monográfiájának bemutatójáról
Interjú Tranker Katával műfaji határátlépésről, vizuális nyelv(ezet)ről és tárgyakhoz fűzött érzelmekről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés