És van néhány kiállítás-jellegű stand is, idén láttam szerb, argentin, skandináv, olasz standot, tavaly a Goethe Intézet képviseltette magát, s a lengyel is. A magyarországi stand mind a két műfajt művelte: nemcsak kiállította a könyveket, hanem árulta is őket. Árulta vagy ajándékozta a nemrég elhunyt Búr Mártának az intézetre hagyott könyvtárát is. A vásárnak van kísérő programja is, a kiadók pedig bemutatókat csinálnak. Magyarországnak összesen 22 hivatalos eseménye volt. Mindennap, vasárnapot kivéve, 14 órától 18-ig könyvbemutatók zajlottak, este 18h-tól vagy 19h-tól koncert vagy színházi előadás volt (Egressy darabjára jegy nem kapható, benne 3 bolgár férfiszépség, tévésztár színész játszik, Hadzsikosztova Gabriella performanszát nem láttam, a csárdásból is kimaradtam, az Örkény-egypercesek színinövendékek általi megjelenítése gyenge és unalmas volt, a legjobb esemény számomra a Road Six Sax koncertje volt).

Mondhatnánk, hogy Navracsics Tibor nyitotta meg a könyvvásárt, ő volt az, aki elsőként megszólalt Brahms Magyar táncainak előadása és a nagykövetek, a főpolgármesternő, és más magas tisztségű hivatalos személyek hosszú fényképezése után. A tévések, akik a közönségben tartózkodó magyar írók előtt álltak, rászóltak a fotóriporter kollegákra, hogy őket is hagyják dolgozni. A megnyitó beszéd elejét nem lehetett hallani (a mikrofon nem működött), Navracsics Tibor, valakire hivatkozva, beszélt a magyar nyelv földnél is fontosabb voltáról (amin egy kicsit csodálkoztam, egy fordítás akkor jó, ha a magyar nyelv megszűnik benne, és például ebben az esetben a bolgár nyelv lép működésbe), utána az európai nemzetekről, akik versenyezve összefognak vagy talán pontosabb: összefogva versenyeznek. Őszintén szólva fél füllel hallgattam a beszédet. A mellettem álló fiatal bolgár költővel beszélgettem, aki újságíróként keresi a kenyerét (dolgozik), s aki dicsérte a jól szervezett, a magyar díszvendégségre vonatkozó reklámkampányt. Megkérdeztem tőle, milyen magyar könyveket olvasott. Tudta Nádas Péter és Kertész Imre nevét, majd meglepetésemre, elkezdett Petrit szavalni, ráadásul egy általam elfelejtett fordításomban. Az 5 vagy 6 megnyitóbeszéd után (egy ír író is megszólalt, aki kifejezte a bolgárok másféle bólogatása miatti csodálkozását), a magyar standon, miközben magyar népviseletű fiatalemberek érkeztek és öltöztek (nagy valószínűséggel a megnyitón vettek részt), a bolgár műfordítók átadták Navracsics Tibornak a Magyar Fordítóház megmentése érdekében meg- és aláírt levelüket.

A jelenlévő magyar írók sikeresen szerepeltek, teltház volt, 25-30 ember, ennyi volt a hely is. Györe Balázs azt vallotta,hogy belső szükségletből írja a könyveit (sajnos itt bolgárul jegyzeteltem, tulajdonképp csak bolgárul jegyzeteltem), s a könyvei követik élete menetét, s íróként dokumentálja azt, amit átélt. A Boldogkönyvben például azt, amikor a felesége súlyos depresszióba kerül, s az elbeszélő azt gondolja, eljött az irodalom ideje, eljött az idő arra, hogy az irodalom megmutassa, mit is tud, s könyveket kezd felolvasni neki. Kukorelly Endre egy jó osztályfőnöki órát tartott. Elmagyarázta a fiatal közönségnek – később kiderült, a könyvkiadás szakon tanulnak az ismeretlen fiatalok, akik szemináriumi dolgozatot írnak két kiadóról és három könyvbemutatóról –, hogy a kommunizmusban mindenki, aki élt benne, bűnös, de ennél fontosabb dolgok is vannak, például az, hogy egy férfi megismerje a nő titkát. Pósa Zoltán beszélt a posztmodernről, a kereszténységéről, és Orbán Viktor karizmatikus alakjáról (kiderül a ruhája fölött viselt keresztet egy bolgár templomban vette meg).



Élveztem Bánki Éva előrejósolhatatlan, izgága, okos válaszait-kérdéseit a könyve kapcsán (amely arról szól, hogy valaki útnak indult, hogy megírja a Gellért-legendát). Hogyan lehet átfordítani az irodalom nyelvére a személyes tapasztalatokat? Hogyan lehetne egyeztetni az isteni jóságot a megtörtént történelemmel, milyen az író ember felelőssége, melyik történetet akarjuk elmesélni a sok közül, s ezzel milyen jövőt hagyunk örökül az utánunk jövőkenk? Mire tanít a költészet? Arról is beszélt, hogy a történetmondó felelős az elmondott történetért, mert a leírt történet igazsággá és jövővé válik.

A FISZ négy képviselője (Szabó Tibor Benjamin, Csepregi János, Mészáros Márton, Kollár Árpád) mintha azt gondolná, hogy a magyar irodalom líracentrikus, habár a mai költészetben világrengető dolog nem történik, s regény a legfontosabb műfaj. Arról is szó esett, hogy elsősorban nem az a kérdés, milyen az élet, hanem vannak-e eszközeink, amelyek megoldhatják a problémákat. Arra a kérdésemre, amelyet nyilvánosan szerettem volna feltenni, de csak a nyilvános beszélgetés után tettem fel nekik, hogy a magyar valóságnak, a magyar társadalomnak melyek azok a problémai, amelyek megoldásra várnak, s melyek azok az eszközök, amelyekkel megoldhatjuk a problémákat, csak Kollár Árpád azonnali válaszát kaptam meg: ez nem irodalmi kérdés. Egressy Zoltánnak pechje volt, úgy tűnt, az egyetemisták elég anyagot gyűjtöttek a szemináriumi dolgozathoz, s a vele való beszélgetést már csak kevesen hallgattuk, két mondatot felírtam magamnak, miközben fecsegtem a mellettem ülő költőnővel (ő is újságíróként keresi a kenyerét): csak egy szabadság van: a belső szabadság; s azt tanácsolna a fiataloknak, hogy (minél többet) olvassanak.

Végül a magyar kulturális diplomáciáról szóló fórumról szeretnék szólni. Hatos Pál, a Balassi Intézet igazgatója egy akceptálható, okos, érveket tartalmazó előadást tartott, azzal a címmel: Mit ér a kulturális diplomácia, ha magyar?. Az előadás előtt a Magyar Intézet könyvtárában sikerült kideríteni, hogy az Ady-mondat bolgárul Csavdar Dobrev fordításában eléggé arhaikusan így szól: mennyi pénzbe kerül az ember, ha magyar. Bár a moderátor elaludt, az öt, előre meghívott hozzászóló, közülük is leginkább Bedecs László, érdekes dolgokat is mondott. A feltett kérdés megvitatása azonban kimaradt, a jelenlevő magyar íróknak se sikerült szóhoz jutniuk, mivel túlfutottunk az időn. Nem maradt ki Hatos Pál köszönetnyilvánítása, aki mindnyájunk nevében megköszönte Nellikének a tolmácsolást, aki nemcsak szép, hanem tolmácsolni is kiválóan tud. Vagy fordítva volt, nem emlékszem már. Az utána következő ebédre már nem tartott velünk se a nagykövet, se a különféle intézetek igazgatói, se más diplomata személyek.

Összegezve: véleményem szerint a magyar stand jól volt elhelyezve és elrendezve a térben, a dizájner barátom is nagyon dicsérte a dizájnt. A sikeres reklámkampány következtében meglepően sokan megkérdezték tőlem, mit javasolnék olvasásra, jó ötlet volt a Gyermeksarok is, ahol "Fanni és Redmod Eszter segítségével a gyerekek többek között képeslapokat, könyvjelzőket, papír Mikulásokat és rénszarvasokat készíthettek“, valamint a Rubik-kocka a standon az utolsó napokban (nemcsak fiatalembereket láttam, akik próbálják kirakni, hanem boldog apákat is, akik mutatják serdülő fiaiknak, hogyan kéne próbálkozni). És el ne felejtsem, a bolgár aleni [élénkpiros, tűzpiros, skarlátpiros, néha talán (élénk)vörös is] erős cseresznyepaprika – Az élet értelme eredeti magyar változatában pirosnak minősített paprika –Toso Doncsevet annyira megihlette, hogy elhatározta, egy bíborpaprikás novellát ír. Kíváncsian várom.

Fotók: Rajcso Stanev