bezár
 

irodalom

2013. 03. 08.
Kívülállók
Mariam Petroszjan: Abban a házban. Magvető, 2012. Fordította: Soproni András
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Talán nem is lehet másként történetet mesélni. Talán minden elbeszélés mélyén ott a motívum: vegyünk egy az eseményekben résztvevő, de a történteket a kívülálló szemével (is) látni képes szereplőt, és meséljük el a történetet az ő szemszögéből. Mariam Petroszjan Abban a házban című regényében a kívülállóság motívuma azonban nem csak ebben a formában jelenik meg.
Adott egy bentlakásos intézmény, feltehetőleg valahol az angolszász világban, az arra utaló jellegzetes motívumokkal, amelyek között a gyerekek saját, zárt, belső szokásaik szerint élnek, és kész a világsiker. Ezt gondolhatnánk Mariam Petroszjan Abban a házban című könyve kapcsán, mely 2010-ben az év regénye lett Oroszországban, s azóta számos más nyelvre is lefordították.

A regény egy fogyatékkal élő, elsősorban mozgáskorlátozott gyerekek számára létrehozott otthonban játszódik, írásom címében szereplő többes szám tehát erre is utal, a Ház (mindvégig így, nagybetűvel szerepel a szövegben) lakói is kívülállók az egészséges gyerekek világához képest. Ennek persze rendkívüli hatása van viselkedésükre, leginkább arra, ahogyan saját életüket, sajátságos zárt világukat létrehozzák, saját szabályaikat kialakítják az intézmény falain belül, majd bármi áron védelmezik azokat. Ez a motiváció annál hevesebben jelentkezik, minél elvetemültebb, minél nehezebben kezelhető egy karakter. A Kint (szintén nagybetűs kifejezés a regényben) világának fájó emléke éppen annak tagadásában jelenik meg a szereplők többségénél, s akad, aki ebben a tagadásban egészen a gyilkosságig is eljut.

Érdekes tehát ebben a szituációban egy olyan karakter, aki éppen e közegben éli meg saját kívülállóságának tudatát, s bár inkább tanúja csak, mint mozgatórugója az eseményeknek, speciális helyzetével közvetítő szerepbe kerül az olvasó és a regény többi szereplőjének egymástól távol álló világa között.

Ugyanis az olvasó is lehet kívülálló. Alapvetően az kell, hogy legyen, hiszen csupán a regény olvasása során ismerkedik meg annak egyedi világával. Viszont úgy vélem, hogy Petroszjan regénye esetében rendkívül fontos, hogy minél hamarabb beszippantsa olvasóját saját világába, hiszen ha ez nem történik meg a történet legelején, akkor, ahogy saját tapasztalatom mondatja velem, az olvasó végelegesen kívülálló marad, s mi több, folyton kénytelen szembesülni is ezzel.
Az én esetemben persze szerepet játszhat az is, hogy eleve kritikaírási szándékkal kezdtem a könyvet olvasni, s hogy határozott prekoncepcióm volt azt illetően, mit is keresek benne. Az előzetes információk birtokában ugyanis azzal vágtam neki a több mint nyolcszáz oldalas könyvnek, hogy a valóság és a gyerekek ráépülő képzeletbeli világa közötti áttét aktusát kövessem nyomon, azt az olvasási tapasztalatot, ahogyan a (feltételezetten) megbízhatatlan narrátor(ok) történetmesélése mögött szépen lassan feltárul a valóság.

A patchworkszerűen összerakott regényben azonban épp ez nincs jelen, aminek oka épp a patchwork jellegben keresendő. Mariam Petroszjan sajátos arányban keveri a narrációt egy külső, mindentudó harmadik személyű elbeszélő és néhány szereplő egyes szám első személyű történetmesélése között. Így mindig bizonytalanságban marad az olvasó, vajon tényleg olyan furcsa világban élnek-e a gyerekek, amiről olvas, vagy egy-egy motívum a speciális önértelmezésükből fakadó eltávolító effektus-e.

Erről van szó például magáról a Házról különféle elbeszélői pozíciókból kapott információk esetében is. Nem csupán az bizonytalan, hogy hol és mikor (legvalószínűbb, hogy valahol Angliában, de időben lehet az akár a hatvanas vagy a kilencvenes évek is) játszódik a történet, de például az sem egészen világos, hogy maga az intézmény milyen helyzetben is van. Egyrészt úgy tűnik, jól felszerelt, a speciális igényeknek megfelelően kialakított épületről van szó, ami a kerekes székesek szempontjából is teljes mértékben akadálymentesített. Úgy tűnik, az orvosi ellátás is jól szervezett, megfelelő a kisegítő személyzet felkészültsége is. Ugyanakkor már megjelenésében is eltér az épület a mellette állóktól, meseszerűnek, elvarázsoltnak tűnik, s a könyv vége felé található utalás arra is, hogy az intézményt hamarosan bezárják.

Néha hihetetlennek tűnik, ám az olvasó mégiscsak megerősítést kap a harmadik személyű elbeszélő által, milyen állapotok uralkodnak egy-egy hálóteremben, elsősorban abban, amelyikben a legfontosabb szereplők laknak. Nincs betartandó napirend, nincs soha teljesen sötét, valaki mindig ébren van, akármilyen napszakban is járunk. A gyerekek isznak, dohányoznak, sőt sejthető, hogy drogot is fogyasztanak. Amikor egyik pillanatról a másikra a lányok is részesei lesznek a mindennapoknak (a regény elsősorban fiúszereplők sorsára koncentrál, noha lányok is lakják az intézményt) az egyszerre a szabad szerelmet, a szexuális együttlétet (nem egyszer annak perverz megnyilvánulásait) jelenti. Ugyanakkor érdekes módon épp az egyik ilyen jelenetben tűnnek ezek a kamaszok leginkább olyannak, mint egészséges társaik, amikor mintha csak egy tábor ismerkedési estjén lennének, összegyűlnek fiúk, lányok az egyik hálóban és beszélgetnek.

Vak, Szfinx, Lord, Larry, Púpos, Dögkeselyű stb, persze mind jól megrajzolt karakterek, a nagy nyüzsgésben (rengeteg nevesített szereplőt vonultat fel a regény, a furcsa nevek pedig bece- és gúnynevek, mindenki így szerepel a szövegben, ez ugyanúgy a Kinttől való éles elhatárolódás eszköze) egymástól mind jól megkülönböztethetőek. Mégis két másik szereplőt tartok érdemesnek külön megemlíteni, akik kiemelten fontos elbeszélői a történetnek, de egy képzeletbeli koordinátarendszer tengelyének két végpontjai is egyben. Egyikük Tabaki Sakál, aki egyfajta sámán szerepét tölti be ebben az elvadult és bizonyos szempontból archaikus közegben. Ő az, aki megénekli a közösség életében fontos eseményeket, aki feltárja és őrzi a múltat, és bizonytalan eredetű löttyei által még a gyógyítás aktusából is kiveszi a részét. Az ő szempontja a közösség belső szempontja.

Ellentétben a kívülálló Bagós szempontjával, aki a történet elején kerül át a jófiúktól a balhés fazonok közé, s ő az, akinek narrációjában joggal kereshet fogódzót az irracionálisban racionálist kereső olvasó. Az ő szemszöge az első, amivel megismerkedünk, így tulajdonképpen mindvégig megmarad az összekötő kapocs jellege karakterének, az olvasó és a regény többi szereplőjének egymástól idegen világa között. Ő ad arcot egy sor szereplőnek, ő az, aki amúgy maszkjaik (ez néha szó szerint értendő) mögé próbál látni, és ezeket a kísérleteit meg is osztja az olvasóval. De az is ő, aki talán egyedüliként nem tud azzal mit kezdeni, mikor egyik "falkavezér" megöli a másikat. A regény e pillanata amúgy is olyan mértékben megemésztetlen, olyannyira magától értetődően olvad az események sorába (még ha utalások is vannak rá, hogy valójában nem marad következmények nélkül), hogy ezzel óriási terhet rak még a magát határozottan a történeten kívül rekedtnek érző olvasóra is. Ezzel egy időben persze  nyilvánvalóvá válik az is, hogy bár kamaszokról szól a történet, valójában nem kamaszoknak szól. Bagós egyébként a történet végén, az epilógusban is az egyik legfontosabb karakter marad, talán mert az ő élete ragadható meg a legkönnyebben a Kint szabályai szerint is: ismert és elismert  festőművész válik belőle.

Ugyancsak a patchworkszerűséggel függ össze, hogy szűkebb értelemben vett cselekményét a regénynek, amikor valami konkrét, jól körülhatárolható cél felé tart a történetmesélés, csupán a regény utolsó negyedében találhatunk, amikor az úgynevezett Kibocsátás, azaz a végzős évfolyam távozása közeledik. Valami végre beindul, mondhatnánk több mint ötszáz oldal után, ám a leggyengébb pontja is itt található a regénynek, mintha Petroszjan túlságosan is sok bonyodalmat akarna egyszerre a történetbe sűríteni az álnéven élő tanárnő karakterével, az ő gonosz törekvéseivel és hirtelen eltűnésével, nem különben az inkognitóban portáskodó volt igazgató alakjával. Ezel a túlbonyolított jelenetek nagyon is butácskák és teljeséggel feleslegesek. 

Az összbenyomáson persze ez már nem sokat módosít. Marad a nehezen emészthetőség és a kudarc élménye, no meg a ki nem mondott irigység azokkal szemben, akik képesek voltak önfeledten belevetni magukat az ismeretlenbe, amikor Mariam Petroszjan Abban a házban című regényének olvasásába kezdtek.
nyomtat

Szerzők

-- Pethő Anita --


További írások a rovatból

irodalom

Fehér Enikő Az analóg ember című könyvének bemutatója
Magyar Széppróza Napja a Fiatal Írók Szövetségénél
Bemutatták Márton Ágnes drámakötetét

Más művészeti ágakról

Kelemen Kinga kiállításának megnyitóbeszéde
Komáromy Bese Soha jobban című darabjáról
Paweł Pawlak: Ancsa, avagy vázlatok tüsszögő svájcisapkával, Pagony, 2024


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés