bezár
 

film

2013. 02. 16.
Berlinale – Happy End
Berlinale – 63. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál, 2013. február 7-17., Berlin
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Berlinale – Happy End Ugyan a filmeket még két napig játszák a berlini mozik, a sajtóvetítések és -konferenciák sora Emmanuelle Bercot On my Way című filmjével, és főszereplőjének, Catherine Deneuve-nek jelenlétével pénteken véget ért. Szombaton 19 órától pedig megtudhatjuk, hogyan döntött a Wong Kar Wai vezette zsűri.
Tulajdonképpen kellemesen zárult a filmek sora, habár az On my Way (Elle s’en va, 2013) nem egy kimondottan erőteljes film. Ellenben tisztességesen és szórakoztatóan megrendezett mű egy idősödő nőről, akinek egyszercsak kicsúszik a talaj a lába alól, felkerekedik, otthagyva éttermét, ki tudja hány éves anyját, és elindul, csak úgy, bele a vakvilágba, újabb és újabb állomások felé sodródik, mígnem hozzácsapódik unokája, aki már nem is emlékszik rá, végül pedig összejön az egész család (legalább is akik még élnek, és nem hagyták el az országot). Története nem túl komplikált, jelenetei nem nagyigényűek, üzenetét sem tart sokáig kihámozni belőle, hiszen maga Deneuve suttogja el a film egyik utolsó percében: “Az élet megy tovább". Igazából semmi nagy dolog nem történik itt, valahogyan mégis jó nézni, aminek legfőbb oka természetesen a csodálatos Catherine Deneuve. A film elkészítésének motivációja után érdeklődő kérdésre felelve a rendezőnő is beismerte, egyszerűen Deneuve-vel akart forgatni, aztán szépen összeálltak az ötletek egy forgatókönyvvé (már amennyire). Búcsúdarabnak mindenképpen jó választás volt.
Catherine Deneuve, Emanuelle Bercot: On my Way

Az utolsó két nap vetítései között egyébként két figyelemfelkeltő mű is napvilágra került. Az egyik a Harmony Lessons (Uroki Garmonii, 2013), ennek rendezője, Emir Baigazin elsőfilmes, ráadásul a gyártó ország Kazahsztán, egy ország, aminek a filmgyártásáról elég keveset tudni. A másik viszont már korábban felkelthette az érdeklődést, hiszen a Dark Bloodot (r.: George Sluizer) még 1993-ban kezdték el forgatni, a filmet pedig River Phoenix halála miatt nem fejezték be.

A Harmony Lessons talán a fesztivál legerősebb versenyfilmje (ami nem azt jelenti, hogy a legjobb). Vizuális átgondoltsága, szikársága, intelligens erőszakábrázolása, amelybe beleértendő az is, hogyan kerüli ki az erőszakot, az egyik legérdekesebb művévé teszik a Berlinale általam látott filmjeinek. Első jelenetében egy fiú egy juhot üldöz kertjükben, egyszercsak eltűnnek a keretből, majd Aslan lábánál fogva behúzza az állatot a képbe, elvágja a nyakát, vérét egy fémlavórba folyattja, kicsivel később megnyúzza és kibelezi. Baigazin nem akar sokkolni, teljesen természetes dolgokat látunk, beállításai sem a zsigeri hatásra törekednek. A bárány leölése és feldolgozása a bevezető, a célszerű és széles – bár egyre szűkülő – körben elfogadott erőszak. A folytatás ezt tágítja, és helyezi egészen más megvilágításba: az iskolában egyfajta maffia működik a gyerekek között, ahol az erősebbek a gyengéket verik, pénzt és egyéb dolgokat zsarolnak tőlük ki, a kiközösített Aslan bogarakat kínoz, később pedig a rendőrség erőszakra épülő kihallgatási módszereivel ismerkedhetünk meg. Ami különleges Baigazin filmjében, az a nézőpontja: nem érződik rajta sem társadalomkritika, sem pedig az erőszak pszichológiai okainak kutatása. Bár értelmezhető úgy a film, hogy a fiú erőszakossága kapcsolatban áll az őt ért sérelmekkel, mégsem válik olyanná, mint a Wittman fiúk, egyszerűen nem tudunk eleget róla ahhoz. Egyetlen megtekintés után nehéz értelmezni a filmet, mégis úgy tűnik inkább egy általánosságban vett tanulmánnyá válik arról, hogyan ivódik bele életünkbe az erőszak, és milyen szerepeket játszhat benne.

Emir Baigazin: Harmony Lessons

George Sluizer egyszer régen elkészített egy mestermunkát (Nyomtalanul / Spoorloos, 1988), majd annak kevésbé mesteri remake-jével (Nyomtalanul / The Vanishing, 1993) egy évben kezdett el dolgozni a Dark Bloodon, melynek alaphelyzete egy kicsit mintha Phillip Noyce Halálos nyugalom című thrillerére emlékeztetne. A tengert sivatagra cserélték, illetve itt nem egy pár ment meg egy őrültet, hanem egy elég őrültnek tűnő fiatalember (Phoenix) egy párt (Judy Davis, Jonathan Pryce), a helyzet ugyanúgy kiúttalannak tűnik, miközben a háttérben – az idián epizódszereplőkkel és a kísérleti atombombák robbantása miatt elhagyott, sugárzó területekkel – fel-felsejlik az Egyesült Államok agresszióra épülő történelme. A film egy fotóval indul, melyen a rendező és a fiatalon elhunyt színész állnak. Sluizer pedig elmeséli, mi kerül most elénk a vászonra. Tíz nap volt hátra a forgatásból, amikor be kellett fejezni, mert Phoenix szíve nem bírta a kokain-heroin keveréket, és leállt Johnny Depp The Viper Room nevű bárja előtt. A biztosító fizetett, a tekercseket pedig eltették, és megsemmisítésre szánták, ami elől a rendező mentette meg őket 1999-ben. Egészen 2008-ig csupán azért tartotta magánál az anyagot, hogy ne legyen az enyészeté, ám amikor megbetegedett, úgy döntött, a halála előtt szeretné még valahogyan lezárni ezt a munkáját.

George Sluizer: Dark Blood

Ahogy a film bevezetőjében Sluizer fogalmaz, amikor abbahagyták, olyan volt az anyag, mint egy kétlabú szék, most, hogy megvágták és zenét késztítettek hozzá, olyan lett, mint egy háromlábú, nem teljes, de állni már tud. A hiányzó jeleneteknél az utolsó kép kimerevedik, a rendező pedig részletesen, olykor a párbeszédeket is idézve meséli a látnivalót. A Dark Blood végül összeáll, és egy egészen élvezhető alkotássá válik. Hogy jó film lett volna? Valószínüleg nem, inkább közepes. Lenyűgöző a táj, valóban van benne valami misztikum (olyan, mint az ausztrál filmekben, mint a Piknik a Függő sziklánál esetében), melyre a történet, különösen persze Phoenix karaktere egyfolytában visszautal, mindez mégsem válik elég szuggesztívvé ahhoz, hogy magvál tudja ragadni nézőjét. Mintha karakterei nem lennének teljese kiforrva ehhez, hiába a jó színészi munka. A kérdés az persze, hogy lehet-e kritizálni egy olyan filmet, ami nem készült el, és így inkább kuriózum értéke van. Legyen bár egészen más a Dark Blood, helyzeténél fogva Panahi Pardéja mellé sodródik ezáltal. Bár előbbi nem versenyzik az Arany Medvéért.

A leadben szereplő képen Emmanuelle Bercot látható.
nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Ruprech Dániel --

Ruprech Dániel a Pécsi Tudományegyetem filmelmélet és filmtörténet, valamint esztétika szakán végzett, jelenleg a berlini Deutsche Film- und Fernsehakademie hallgatója.


További írások a rovatból

Beszélgetés Lichter Péter kísérletifilm-rendezővel a hosszú távú karrierépítésről és a sikerparadoxonról
Pedro Almodóvar: Fájdalom és dicsőség
Interjú Zurbó Dorottya dokumentumfilm-rendezővel az univerzális történetek megkereséséről, a nézőkhöz vezető útról és a kitartás szerepéről
film

Volt egyszer egy cannes-i filmfesztivál Volt egyszer egy cannes-i filmfesztivál
Xavier Dolanért megérte egészen Cannes-ig utazni

Más művészeti ágakról

Interjú Szegedi Katalinnal a külföldi gyerekkönyvkiadókról, a svéd nyelvű Palkóról, szerzőségről és hatásokról
art&design

Instabil egyensúly Instabil egyensúly
A varázsló halála. Emlékkiállítás Csáth Géza halálának 100. évfordulója alkalmából a Petőfi Irodalmi Múzeumban
színház

Horror Otthon Horror Otthon
A Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakos hallgatóinak előadása
Interjú Bazsó Adriennel színház-pedagógiáról, nyitottságról és kíváncsiságról, kezdésről és újrakezdésről


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés