bezár
 

220VOLT

2013. 04. 25.
1960 – A félszemű mackó
Tartalom értékelése (1 vélemény alapján):
1960 – A félszemű mackó Ábel idén szeptemberben lesz 15 éves, lassan belenő az egyik bőrnadrágomba, karatézik, a haverokkal paintballoznak, sutyiban egyiptomi hastáncosnőket néz a neten, de még mindig számít a jóéjszakát-puszira. Meddig marad még? – gondolom, és visszanéz rám szemből Miksa, a félvak mackóbarát.

Végre férfi vagyok, siskára vágatják a hajam. A Tata havonta egyszer borotváltatni jár a frizeréhez, a pepec Gyula bácsihoz. Vele megyek, kicsit utánastuccolja a homlokomon és a fülem mögött. A kedélyes borbélyüzletben mindig várni kell, az emberek politizálnak, én meg az avítt magazinokat nyálazom. Szájtátva bámulom a Harper’s Bazaar bársonyosra lapozott oldalain az úri világ elegántos ruháit, hajkölteményeit és a bajuszkötőt. Legközelebb majd 2001-ben találkozom igazi "divatszobrásszal", Király Tamás mesterrel, aki a modellek testét is dauerolja. A hajviseletem még sokáig érdekelni fog: szigorúan oldalra választott, lakkal lefújt "hitlerjugend" az elemiben, nyakszirtig érő "hippilobonc" a gimiben, szorosan hátrahúzott, bőrszíjjal összekötött, hátközépre zuhanó "niagara" hetvenöt bölcsészkarán, tüsire nyesett "hardpunk" a performanszok idején. Ma már a tar Spitzbergák és a pamacs spitz között ingadozok, de csak akkor nyírok, ha ősz szakállamról mellemre csöpög a barna sör.

Vasárnap délelőtt, a mise után Tata magával visz a szecessziós Városháza, a Zenede és az üvegbeton Szociálni közötti térre, ahol a gazdák találkoznak. Bekecsbundás, kalapos férfiak, akik komolyan megbeszélik a veteményt, a piaci árakat, a peronoszpóra elleni védekezést, és permetezőgép-szelepeket cserélnek egymással. Nagyapámat tisztelik, a fehér inge mindig nyakig be van gombolva. Hallgatom, mit mondanak, nem panaszkodnak, bár ők etetik fél Jugoszláviát. Körülnézek a Szabadság téren, balra gondozatlan, köríves park, leülök az egyik kopott padra, srégen a régi Tiszti Kaszinó, a Városi Könyvtár épületével. A nyolcvanas években majd át fogok itt sétálni Slavkobarátommal kedvenc kocsmája felé, a mail artról és a neoavantgárdról vitatkozva. Látod, kiskomám – mondja szomorúan –, ez a haszontalan park kitűnően megfelelne a város íróinak. Középre, a négy sarkába állítanám a szobraikat. Azóta már ott néz ránk Csáth Géza, Munk Artúr és Danilo Kiš bronz büsztje, csak még egy hely üres: az övé.

Almási Gábor: Csáth Géza mellszobra (Szabadka, 1969–2013)

Ősztől óvodába járok, a nyomasztó Szent György római katolikus templom mellé. Nem akarok itt lenni, sok az idegen gyerek, minden játék közös, uzsonnára vajgyanús vagy híglekváros kenyeret kapunk. Visszahúzódok, hiába a kedves Vali néni minden igyekezete. Rémülten kapaszkodok nagyapám kezébe, aki naponta visz és hoz, meneküljünk. Mennünk kell, fiam – nyugtat –, meg kell ismerned másokat is. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer majd én leszek az, aki ismerni akar mindenkit, mindent. Batya váratlanul vesz nekem egy hintát, magadra kell húznod a faléceket, ülve biztonságos. Ha egyedül vagyok, és nem látnak, felállok rá és bolondul megpörgetem, rámcsavarodnak a kötelek, kacagva forog körülöttem az udvar. A szédülés mámora, azután egyszer leszakadok és beverem a kobakom a bejárati út tégláiba. Mikor Londonban először látom Piet Mondrian festményeit, elismerően felnyerítek: hát neki is volt hintája, az biztos, színes kockák ugráltak a szeme előtt, mikor kizuhant, és felfedezte a geometrikus absztrakciót!

Mondrian hintáján (Szabadka, 1960)

Elutazunk az ovisokkal Kranjska Gorába. Elbűvölő alpesi falucska ez az olasz-osztrák-szlovén hármas határ közelében, népszerű téli és nyári üdülőhely. Sípályái 810–1295 méter közötti magasságban fekszenek. A szakszervezet fizeti, két hét, fűtetlen turistaházban. Naponta nekivágunk a meredeknek, kettős sorban, szépen ragyog a fény, mint városom fölött, Szabadkán. Remekül érzem magam, rögtön mellém áll egy stüszisapkás srác, és megfogja a kezem. Gyere velem – súgja a fülembe horvátul –, én sem ismerek senkit. Nem értem, mit mond, de azonnal megszorítom a pracliját, mintha összekötne bennünket valami titkos cimboraság. Itt tanulom meg, észrevétlenül, hogy nem érteni, hanem szeretni kell a másokat, bármilyen is egy kirándulás.

Menetoszlop (Kranjska Gora, 1960)

Szomszédaink a Mlakában tisztes szegényemberek: faluról felköltözött parasztcsaládok és néhány idős, magányos helybeli. Júliusban a cigányok loncsos öreg medvét vezetnek át a Csehország utcán, az orrában láncos karika lóg, azzal táncoltatják. Az összecsődült felnőttek néhány dinárt dobnak nekik, mi meg fintorogva utánozzuk a mozgását. A kövér Rétiné ágyásaiból csenjük a földiepret és a ribizlit, a botjával mérgesen integet felénk. Egyszer elcsíp, leültet vacsorázni, és odahívatja a Tatát. Mosolyogva iszogatnak, én meg úgy bezabálok a zsíros karajból, hogy otthon az egészet kihányom. Csak čika Jozo, a morgós bunyevác terménykereskedő tehetős, neki már gumikerekű lovaskocsija van. A szemközti polgárházban lakik, hatalmas csűrök és katárkák árnyékában. Mikor nagyapám esténként zörögve áthajt vasalt fakerekűjével a Fok-patak hídján, belát az udvarába, és biccentenek egymásnak. A hátsó kerítések között megbújó patakra nyílik az Erzsike tanítónő virágoskertje, és a fiával diznilendet építünk a partjára. Tiszta vizét törpe bambusz, réti sás és nagyfülű lapulevelek nőtték be – ezek közé rakjuk aprólékos figyelemmel Laci druszám minden fakockáját, dobozát és két matchbox autóját. Magammal hozom a Batya napszemüvegét, azon keresztül nézzük felváltva a csodálatos Amerikát.

Látni Amerikát (Szabadka, 1958)

Életemben először berúgok. Télvíz elején családunk eladja a tehenet, öröm és bánat egyszerre, de ők csak elégedetten nevetnek. Áldomást isznak rá, koccintanak sárga borral, és amikor kikísérik a vevőket, árvaságomban kihörpintem mindenki maradék poharát. Mire visszajönnek a konyhába, kapatosan közlöm velük, hogy nagy disznóság volt elkótyavetyélni a Riksát, mert ezek a népek biztosan levágják. Kolbász lesz belőle és háziszappan, aminek útálatos a szaga és az íze is. Sétáltatnak a postáig meg vissza, többször, próbálják visszatartani a röhögést, nem fogják fel, hogy a tehénke családtag volt, két évig abrakoltuk, még én is vittem neki siló kukoricát. Hogy kárpótoljanak, anya az ünnepen beöltözik Mikulásnak, és kapok ajándékba egy fehér teddy mackót, enyvbarna gombszemekkel. Azt állítják, hogy ő a Miksa, a tehenünk tesója, adhatok neki ebédre mézet. Ez hülyeség, mert a méz ráragad az orrára, nem is kérődzik, csak hallgat, én meg jól összekenem a ruhám. Azért Jézuska ért engem, hamarosan hittanra fogok járni, és ő igazságot tesz. A Mutti, hogy ne ismerjem fel a piros maskarában, lehúzza a gyűrűjét, az asztalra teszi, a tejvásárlók pedig ügyesen ellopják. Haha.

Mo Csing és Miksa (Szabadka, 1960 – Budapest, 2005)

A macit nagyon megszeretem. Bánatos pillantása követte egész utamat, és bár fiatalabb nálam, sorstársamnak tartom. Az évek lecsiszolták dús bundáját, kicsit el is koszolódott, a bőre már olyan, mint a dörzsszivacs, és valamelyik váláskor elvesztette a bal szemét. Most ott ücsörög a fiam szobájában, a világító földgömb és a legóvár mellett, a felső polcon. Kinyaklottak a végtagjai, a falnak kell támasztani, hogy egyenesen üljön, de félős tekintete számonkérő: Mi van veled, kisgazdám?... Csak az vigasztal, hogy megtaláltuk társát, a bátor kacsát. Ballagtunk hazafelé Ábellal az iskolából, kéz a kézben, végig a lomtalanított Király utcán, beletúrtunk a kacatokba, és egy halom ócska gyerekruha között ott lesett Mo Csing, a félszemű kacsa. Az évek lekopasztották fehér tollazatát, nagyon el is koszolódott, szárnya sincs, és valamelyik röpüléskor elveszítette a jobb szemét. Vigyük haza, apuci, vigyük! – kiáltott fel lelkesen a kölyök, nem sejtve, hogy csak erre vártam. Nekem is van ám egy féleszű mackóm – válaszoltam neki –, gyere, fessünk nekik új, vörös szemet, bogárkám. Ábel hálásan magához ölelte a jövevényt, és nem volt többé nyaralás, amikor tömött hátizsákjából kikandikálva ne ő figyelte volna, milyen a széljárás. A nyaka és a fara kiszakadva, lóg a bele, narancssárga talpa lebiggyedt, és talányos arcára préselődött a csőre. Állandó lakhelye a fiam ágyában lett, a feje mellett, spanjai a pufi Garfield macska és foltos Rémszarv, a vagány. Ábel idén szeptemberben lesz 15 éves, lassan belenő az egyik bőrnadrágomba, karatézik, a haverokkal paintballoznak, sutyiban egyiptomi hastáncosnőket néz a neten, de még mindig számít a jóéjszakát-puszira. Meddig marad még? – gondolom, és visszanéz rám szemből Miksa, a félvak mackóbarát.
 


 

EZÚTTAL KÉPREGÉNY

hárman sietünk valahová
úttalan hegyi utakon

a vezető
Asterix a gall
és én

rohanunk
nincs megállás

Asterix jókora dolmenkövet
cipel magával és nagyon
szenved tőle

én sajnálom őt de tudom
hogy nem fogja letenni bármi
történjék is

futunk tovább
ez az egész

(1995)


1 Slavko Matković (1948–1994): szabadkai szerb költő és képzőművész. A neoavantgárd Bosch+Bosch csoport megalapítója (1969), a Vajdasági Írószövetség tagja (1977), haláláig a Városi Könyvtár antikváriumának és helytörténeti osztályának vezetője.
 

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Triceps --


További írások a rovatból

220VOLT

Menekülő mesemondók Menekülő mesemondók
(életrajzi töredékek)
220VOLT

1967 - az ördög tinnitusza 1967 - az ördög tinnitusza
Életrajzi töredék
220VOLT

Palicsi anzix Palicsi anzix
Hét emlék (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

Interjú Láng Annamária színművésszel a külföldi színjátszásról, rendezőkről, idegen nyelvekről
gyerek

Premier: MIT – Az ember tragédiája rövidítve
November 13-án a TRIP hajón
art&design

Én lenni, nem Én lenni, nem
Késői gondolatok az „új szenzibilitásról”*
Kortárs ifjúsági és YA irodalom a középiskolában


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés