bezár
 

220VOLT

2019. 03. 19.
1968 - forradalmaink
Tartalom értékelése (3 vélemény alapján):
Látjuk az alatta álló kisebb oszlopon a szobrot, az orosz katonát, davajgitárral a vállán, kezében szovjet zászló. Az ő tekintete a legyőzött-lerombolt várost látja. Oszlopa talapzatán a „hálás magyar nép” tisztelgése szovjet hősök előtt, oroszul is, cirill betűkkel. Vörös posztó szemnek és léleknek! Hát ezek már megint és mindenhol ott vannak? Minek ez ide, szerelmem, a gyönyörű szobor mellé, városom tetejére!

Nyári meleg van, a kockaházak hosszú árnyékot vetnek, olyan a lakótelep, mint egy szürreális sakktábla. A félkész járda bitumenje szurokfeketén csillog, élesen kirajzolódnak benne a kisebb kövek. Koros ember közeledik, két mankóval, bicegve, de határozottan: Mandzanasz Dimitrisz, veterán partizán, Mandzi barátom apja. Rokkantnyugdíjas, két lábfejét amerikai géppuskasorozat vitte el. A bátyja Hollandiából küldte a családnak a vadonatúj DAF hycomatot, amibe nehezen beszáll az öreg harcos, mi sokkal fürgébben: már a hátsó ülésen várjuk az indulást. Menet közben a kilométerórát bámuljuk, kirándulni megyünk, a letekert ablakon befúj a meleg déli szél, felkorbácsolja a gyerekösztönöket.

Gyülekeznek a jelek. Molnár Géza betegesen sovány külsejű osztálytársunk a pad alatt olvas. Föltűnően nem figyel, teljesen beleéli magát az olvasmányába, azt sem veszi észre, hogy a tanár már ott áll mellette. – Mit olvasol, Géza? – kérdezi, az meg ijedten néz fel, nincs ideje felelni, mert a tanár kiveszi kezei közül a Bibliát, és azzal veri Géza fejét. – Ezt a szemetet nem lehet itt olvasni! – üvölti, és határozott erővel vágja földhöz a könyvet, kiszakadó lapjai lustán hullanak utána. Csend. A kicsöngetés oldja fel a feszültséget: ez volt az utolsó óra. Hazafelé menet az iskola mellett látjuk a Géza apját, egy szál klottnadrágban szalad a bejárat felé, mezítelen talpaival csattog az új, tükörsima bitumen járdán. Valami rossz készül.

A klasszikus tornaóra helyett úszni tanulunk. Az uszodában az úszómester a mi derék tornatanárunk közreműködésével bemutatja tudományát. Előretartott karokkal, fejet a víz alá dugva gyaloglunk a medencében. Nekem lyukas a dobhártyám a sok középfülgyulladás miatt: szinte azonnal kibújok a vízszint fölé, mert a víz beszivárgott a fülembe, majd a fülkürtön le a garatba, és nyomban fuldokolni kezdtem. Az úszómester és a tornatanár a medence széléről felváltva üvöltöznek velem, hogy így nem fogok megtanulni úszni, márpedig az élet különböző megpróbáltatásait komolyabban kell venni, mert például itt van az úszás! Az életemet mentheti meg egy nehéz helyzetben! Megpróbálom megértetni velük a fülem állapotát, és azon keresztül azt a körülményt: ha itt most megfulladok, akkor hogyan vegyem komolyan az élet további megpróbáltatásait? De nem hagynak szóhoz jutni.


A Büdösárok hivatalos nevén „Illatos” árok.
A Büdösárok. Hivatalos nevén „Illatos” árok

Házunk tele gyerekekkel, az első emeleten most született egy kisfiú, Ferikének hívják. Ilona nővérem és a legjobb barátnője, Klári el szokták őt vinni egy kis sétára, a szülők, fiatal házasok lévén, örülnek a kis szabadidőnek. Most a lányok azt találták ki, hogy a séta a lakótelep mögötti kicsi erdőben lesz. Az erdő előtt egy iszonyatos szagokat eregető árok húzódik. A lányok át akarják tolni rajta a babakocsit. Kibicsaklik a menet, a babakocsi megbillen, Ferike kizuhan belőle, egyenest az árok büdös aljalöttyében landol, és nyomban éktelen sírásba kezd. Megijednek a lányok is, hazáig szaladnak a sáros-lucskos babakocsival, benne az üvöltve bűzlő Ferikével. Ferike még majd húsz évig bírja a franzstadti gyűrődést, akkor disszidál Kanadába – tán hogy az anyja örömtől piros arccal harsányan újságolhassa a telepi népeknek, hogy képzeljétek, a Ferike Kanadában egy buildingben lakik!

Minden tekintetben baljós hely ez a Külső-Ferencváros és a Wekerle-telep között húzódó erdősáv, a Kiserdő. A Wekerle felől a Határ út, a lakótelepünk felől a Büdösárok határolja. Nappal népszerű: van itt erdei sétaút, játszótér, szánkódomb, kutyafuttató. Télen mindig nagy a hó, ide jár a lakótelep apraja-nagyja, önfeledten szánkózik mindenki, nyáron itt tekerünk rozogára több biciklit is. Alkonyat után békés békakuruttyolás szerenádjától kísérve néha alkalmi nászéjszakának is helyet ad a fiatal pároknak. A városban még nem létezik a lomtalanítás nehéz műfaja: ide hordjuk a fölösleges holmikat. Egész különös dolgok is fölöslegessé válhatnak a háztartásokban: már találtunk itt műlábat is.

Kiserdő
A titokzatos-félelmetes Kiserdő

Teliholdnál a Büdösárok keskeny, hosszan tükröződő csíkja a végtelen felé mutat. A Kiserdő sötétedés után tiltott zóna – de nekünk, gyerekeknek nem is kell figyelmeztetés: ha leszállt az est, egyikünk sem mer még a közelébe se menni.  A rendőrség visszajáró látogató errefelé. Magamutogató szatírok bujkálnak itt, volt már nemcsak afféle hétköznapi verekedés, de nemi erőszak és rablótámadás is. Egy őszi vasárnap reggel kéklámpás szirénázó mentőautó farol be az erdei bejárón, nagy por száll fel utána. Mi, kölykök csapatostul rohanunk megnézni, mi a történés. Mire odaérünk, már levágták köteléről az öngyilkos férfit: egy fára akasztotta fel magát. Megérkezik a rendőrség is, minket elzavarnak. Ezen az elsőn kívül még két hasonló esettel lesz dolgom.

Valakitől egyszer hallottuk, hogy a mi Kiserdőnkben él a rettegett Fekete Ember. Időnként megjelenik a semmiből az erdő szélén, tetőtől talpig feketében van, az arca is fekete. Nem szól, nem csinál semmit, csak áll az erdő szélén és néz. Nagyon félelmetes rémkép: sokszor álmodunk vele. Azt is beszélik, hogy körözi a rendőrség. Elfogni azonban soha nem tudják. Valószínűleg ennek az az elsődleges oka, hogy a Fekete Ember csak a mi képzeletünkben létezik.

A rendes úttörő
A rendes úttörő – Kreutz Laci, 1968

De létezik a szocializmus! És azt a kisebbeknek is tevékenyen építeniük kell. Bár mostanában mintha engedékeny lágyság kavarodna a levegőbe: Attila barátommal például őrömmel vesszük tudomásul, hogy korábbi füstös történetünk nem vált ismerté az iskolában. Csodálatos mód enyhülni látszik a világháborús cirkusz is. Az őrsi foglalkozásokat már a Kiserdőben tarthatjuk: ez ad az eseménynek egy kis hangulatot. És eljő a nap, mikor az egész iskola kivonul ide tábortüzet gyújtani: Mao Ce Tung helyett már másik istent ünnepelnek, az új hős nem más, mint a jól ismert gonosztevő, Ernesto Che Guevara. Most megemlékezünk róla egy dallal, amit már korábban is hallottunk, éjjel-nappal az folyik a rádióból. Ez olaj a tűzre: egy nagyobb görög fiú önjelöltként elénekel egy partizándalt, közben körbeszaladoz a tűz körül, mi meg jót mulatunk, szerencsétlen keze-lába hosszú kamasznak nagyon nem áll jól a mutatvány. Többen jelzik, volna még ötletük táncra és énekre. Majdnem káosz lesz, de szerencsére a tornatanár nem hazudtolja meg önmagát: a helyzet magaslatán letiltja a további előadásokat, és hazakerget minket.

Az iskolában másnap nagy beszédtéma a tábortűz, és persze a benne föllángoló politika. Egy osztálytársunk elmeséli, hogy apja, a bátor katonatiszt már egy ideje esténként sokat sírt, amitől a családja kétségbeesett, mígnem tegnap ezzel fordult hozzájuk: „El kell mennem de, nem mondhatom meg, hová, és azt sem, mikor jövök haza.” És máris bekebelezte őt az esemény, amit Prágai tavasznak hívnak: a Magyar Néphadsereg bevonult a szomszédos Csehszlovákiába, hogy leverje a forradalmat. A hírekben mindent szépítenek, hazudnak, mint a vízfolyás, nagy a feszültség. A gyerekek sem maradhatnak mentesek a hatásoktól: én már nem tisztelek semmit, ami tőlük, és senkit, aki közülük való.

Gellért püspök szobra
Ahonnan a mosóport be kell tölteni – Gellért püspök szobra

Megmagyarázhatatlan bizsergés van a levegőben – ha tényleg létezik közös tudattalan, talán az érezteti velünk az izgalmat. Két haveromat rá akarom venni, hogy az Erzsébet-híd budai hídfőjénél, a Gellért püspök szobra alá zuhogó vízesésbe öntsünk mosóport: nagyszerűen habzik majd, és tetszeni fog mindenkinek. Egyikük tiltakozik, ő nem mehet bele semmi ilyesmibe: az apja rendőr, ha lebukunk, a papát lefokozzák, aztán őt agyonverik. Attilámmal szótlanul vesszük tudomásul, hogy barátunk súlyos családi örökség okán használhatatlan az ilyen esetekben.

Aztán összegyűjtünk otthon mindenféle mosóport, majd az adrenalintól fűtve fölmegyünk a Gellérthegyre. Hétköznap délután van, mindenki a munkahelyén, a környéken nem sétálnak szerelmes párok, nem figyelnek a bokrokból a besúgók sem. Csendes a hegyoldal. Fölkapaszkodunk a művízesés eredő tavacskájához, majd lazán beleöntjük az anyagot, az utolsó szemig. Aztán lefutunk, nehogy már épp mi maradjunk le a látványról! A mosóporok szépen teljesítenek! Mire leértünk, akkora a hab, hogy kicsordul a vízesés gyűjtőmedencéjének kávájáról, és tovahömpölyög, egész a hídig. Az emberek meghökkenve nézik a habtengert, van, aki tapsol, egy autó megáll a híd felhajtóján, míg rá nem dudálnak, akkor gyorsan elhúz. Az emberek csak állnak és ámuldoznak! Mi pedig nagyon jól szórakozunk, nevetünk, élvezzük az anonimitást. 

Másnap visszatérünk a tett színhelyére, hátha akad még valami látnivaló, de a bátor Gellért püspök vigyázó tekintetén kívül semmi. Beesteledik, felballagunk a Citadellához, azt hallottuk, ott koncerteket tartanak, sajnos aznap semmi nincs, kihalt a környék, mindent beborít a fekete szocializmus ócska hangulata. Megcsodáljuk a szabadságszobrot és a város panorámáját. Közben sötét lesz: már csak ketten vagyunk az egész környéken. Felnézek a szoborra: hatalmasnak és gyönyörűnek látom, igen, ilyen csak egy nő lehet, a haját hátrasimítja a szél, békés tekintetét a városra szegezi, miközben a pálmaágat a feje fölött tartja, őszintének és kiszolgáltatottnak látom, sugárzik belőle valami nagyon jó, maga a szeretet. Hirtelen ismerős az érzés: szeretem őt! És a várost, ahol élünk!

Még együtt
Még együtt – a Szabadság-szobor nőalakja a rendszerváltással eltűnt szovjet katonával

Látjuk az alatta álló kisebb oszlopon a szobrot, az orosz katonát, davajgitárral a vállán, kezében szovjet zászló. Az ő tekintete a legyőzött-lerombolt várost látja. Oszlopa talapzatán a „hálás magyar nép” tisztelgése szovjet hősök előtt, oroszul is, cirill betűkkel. Vörös posztó szemnek és léleknek! Hát ezek már megint és mindenhol ott vannak? Minek ez ide, szerelmem, a gyönyörű szobor mellé, városom tetejére! A szívem a torkomban ver, arcomat megcsapja a szél. Némán izzadva cselekszünk. Más eszköz híján odavizelünk a tövébe, az oszlopról a koszorúkat a mélybe hajítjuk. Mindezt villámgyorsan, majd irány a Szabadság-hídi villamosmegálló, tiszta erőből rohanunk, szinte menekülünk. Felugrunk a villamosra, bámulnak ránk az emberek: úgy érzem, tudják, mi történt, valahonnan az egész történetet tudják, de valamiért nem szólnak – miért nem? Hazáig mi sem szólunk egymáshoz, azt érezzük, nem szabad beszélni: meghallják, rájönnek mindenre, és akkor végünk van. Íme, a bűntudat: pontosan tudjuk, ebből nagy balhé lehetne.

Sokáig nem merünk róla beszélni, nehogy megtudják olyanok, akiknek ez nem tetszik. Csak egy év múlva merészkedem újra föl a Gellérthegyre, akkor elégedett, jó érzéssel állok a szobor előtt, aki a napsütésben tündökölve továbbra is büszkén tartja feje fölé a pálmaágat, és én továbbra is – és az óta is – szeretem őt.

Szerelmem hősnőm
Szerelmem, hősnőm – a Szabadság-szobor nőalakjának elszánt arca

 

Attilám később egy szünetben izgatottan félrehív: van egy lány a suliban, aki szívesen megtanítana minket csókolózni! Ott helyben elgyengülök a boldogságtól, kérdezem magamtól: bizonyos dolgok ilyen egyszerűen megtörténnek az életben? Ez hihetetlen! Pár nappal később Torkos Mária randevút ad kettőnknek. Ezen nincs mit csodálkozni: a Mindenható elrendelte, hogy mi ketten minden jóban és rosszban osztozzunk. Ez kereszteli meg a barátságunkat.  A randevú helyszíne egy négyemeletes ház beugró sarokrésze. Este van, Marika szép, a koránál fejlettebb lány. Színes nyári ruhájában egyenesen előremutatnak telt mellei, hosszú barna haja a válláig ér, mosolyog a nagy diószemeivel. Iszonyatos izgalomban odalépünk hozzá, először puszit adunk neki. Mindenki odavan, ő is. Attilámmal, hogy kis szeánszunk sikeres legyen, forgatókönyvet készítettünk, aszerint cselekszünk: nyilván egyszerre csak egy fiú csókolózik, annak kell háttal a falnál állni, közben Marika a külvilág felé lesz háttal, nehogy valaki felismerje. A szerelemnek ezt a csodálatos kifejezését Marika még jó tanácsokkal is ellátja, boldogok vagyunk, aztán mindketten fülig szerelembe esve lessük őt az iskola folyosóján. Attilámmal később sokszor felidézzük e mesés estét, ami többet sajnos soha nem ismétlődik meg.

Hatvannyolcban anyám is új stílust fejleszt ki irányomba: nem kérdi, hová lett az összes mosószer, csak furcsán néz, mint aki önkéntes magyarázatot vár. Ilyenkor zavaromban valamivel elfoglalom magam, és nem beszélek. Forradalmunk igazsága örök titok maradt.

nyomtat

A prae egy több mint húsz éves történettel rendelkező brand, aminek növekedését és fejlődését most Ön is segítheti. Célunk, hogy minél több emberhez eljussanak a kultúráról való gondolataink és az ezt tartalmazó termékeink - akár az online portál cikkei, a különböző folyóiratszámok vagy a könyveink. A kooperációt nem szeretnénk viszonzatlanul hagyni: a különböző támogatásokért igyekszünk azzal egyenértékű köszönetet mondani.

Szerzők

-- Kreutz László --


További írások a rovatból

220VOLT

Menekülő mesemondók Menekülő mesemondók
(életrajzi töredékek)
220VOLT

Négyujj Mester tanításai Négyujj Mester tanításai
Nem karácsonyi történet (életrajzi töredékek)
220VOLT

Palicsi anzix Palicsi anzix
Hét emlék (életrajzi töredékek)

Más művészeti ágakról

Tamás Zsuzsa válaszai a prae.hu körkérdésére
irodalom

Boszorkánymesterek Boszorkánymesterek
Harry Partch vs Gergely Edit*
Mészöly Ágnes válaszai a prae.hu körkérdésére
Mozart in the Jungle


bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés