Bizony, bizony, vannak még olyan [a]http://www.zajlik.hu/main/hirek.php?cikk=461beaa068e03[text]barbár nézetek[/a], mely szerint nincs értelme házasítani a népzenét a metállal: jó mindkettő úgy, ahogyan van, halvaszületett próbálkozás őket összekutyulni. Ilyen vélemények is persze csak egy olyan országban hangozhatnak el, ahol nincsenek igazán kiforrott stílusú, valódi folk metál (és folk-rock) együttesek (minden tiszteletem a Sacra Arcanaé és a Dalriadáé, de a folkos heavy metál és folk metál két külön dolog – a folk rock terén talán valamivel jobb a helyzet), és ahol – és ez a lényeg – az emberek zöme nincs „hallgató viszonyban” saját népzenéjével.

A linkelt írás tamáskodó folkmetál-ellenes érvelése annyi ponton hibádzik, ahányon csak tud. (Mélyebben nem megyek bele a szóbanforgó szöveggel való csatázásba, elég büntetés számára önnön stilisztikai és helyesírási degeneráltságának béklyója.) Ha a kérdést metál oldalról nézzük: ez a műfaj sokszor bebizonyította, hogy azért tud az idők végezetéig életben maradni (nevessetek ki, de én hiszem, hogy ez így lesz), mert táptalaja lehet a folyamatos kísérletezésnek; hatásokat, ideológiákat, hangzásokat kebelezhet be, hogy azokat sosemlátott intenzitással, karakterrel adja vissza. Ezen kísérletek után aztán rendre visszatér önnön kezdetéhez, újradefiniálja magát, és biztosítja ezzel halhatatlanságát.

A népzene nehéz eset, főleg, ha úgy beszél róla valaki, hogy csak a world music feliratú blöff-dobozban, netán kizárólag a folk metál számok torzított gitár nélküli részeiben találkozik vele. Magyar népzenével kapcsolatos tapasztalataim alapján, azt hiszem, nem járok rossz nyomon, ha a tradicionális zene funkcionális jellegének nagy jelentőséget tulajdonítok. A ma ismert, hosszú évszázadok során formálódó dallamok nagy része akkor született, amikor az emberek mulattak (esküvő, ünnepek stb.), elsírták fájdalmukat, dühüket, örömüket. Ha valami szent és sérthetetlen ebben, az nem a minél tradicionálisabb hangszerelés, vagy előadásmód (aki ebbe mélyen beleássa magát, az azzal szembesül, hogy a folkzenekarok mai hangszeres felállása a legritkább esetben állt össze ebben a formában a nép egykori, tényleges mulatságain). A lényeg a tiszta, évszázadokon át csiszolódó érzelmek, gondolatok, az „egykor volt” dolgok zenei lenyomatának minél tökéletesebb formában való tolmácsolása. Ehhez nélkülözhetetlen a hagyományos népi hangszerek hangján megszólaltatott ősi dallam – hogy azonban az a dallam hogyan lesz dallá komponálva, milyen szólamokká állnak össze a variációk, és milyen hangzások „húzzák alá” a zenévé vált érzéseket, az már a zeneszerzőkön és az előadókon múlik.

A lett Skyforger népének büszke, küzdelmes zenéjét, távoli múltjának örökségét kutatja fel és tárja a világ elébe új, egy még büszkébb, még küzdelmesebb zene alkotóelemeként. A nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején, amikor a metál egyes irányzatai az epikus, hősi, monumentális hangzással és mondanivalóval kísérleteztek, tudni lehetett, hogy az út a tiszta forráshoz vezet: az unalmas fantasy-klón metáleposzok felől a népköltészet – illetőleg a sosemvolt fúvós- és vonóshangszerek hangjait imitáló szintetizátorszőnyegek felől a hagyományos akusztikus népi hangszerek használata felé. Szükségszerű, hogy eleinte csak színesítő jelleggel jelent meg a népzene (a Skyforger korai nyers pagan metáljában – vagyis pogány (és nem sátánista) tematikájú black metáljában – is), az igazán zseniális bandák azonban már a kezdet kezdetén felismerték a népzene és a metál egyenrangú félként való házasításában rejlő fantasztikus lehetőségeket: gondolok itt a svéd Otyg 1995-ös demóira, a Moonspell ugyanezen évben megjelent első albumán található, két alapvető folk metál szerzeményre (Trebraruna, Ataeigna), illetve a norvég Storm pusztán metálhangszereken játszott népzenéjére (Nordavind, 1995).

Az, hogy a Skyforger az idők során mind több népzenei témát épített bele zenéjébe, pontosabb mind több népzeni témára építi zenéjét, az csak az olyanok számára nem üdvös, akik egészen nyakatekert, [a]http://www.subterra.hu/read.php?id=51[text]sznob elvárásokat támasztanak[/a] velük szemben. (Kétségtelen tény, hogy a militarizmusra hajlamos black metál szcéna könnyen ráizgulhatott a második lemez, a Latvian Riflemen I. világháborús tematikájára, mint ahogy például a neonácik feltétel nélkül szívükbe zárták őket pusztán a zenekar logójában fellelhető szvasztika okán – magyarországi képviselőik el is jöttek szép számban az alábbiakban bemutatott koncertre.) A – 2004-ben a lett kulturális alap segítségével megjelentetett – Zobena Dziesma (A kard dala) című, korábbi lemezeik egyes témáit is újra feldolgozó, tisztán akusztikus folkalbum világosan megmutatja, hogyan szövi át egész munkásságukat a népzene. (Tudniillik nem kizárólag intrókat, akusztikus átvezetőket gyúrtak dalokká, hanem folkos hangulatú metáltémákról derült ki, hogy valójában népzenei témák.) Bár nézőpont kérdése lehet, véleményem szerint éppenséggel jól járt a metál underground azzal, hogy a Skyforgerből eltűntek a klisés black metálos reszelések és az unalmas károgás, helyére pedig egy tökéletesen egyedi énekhang, valamint a folk és a metál mágikus összeolvadása: kiforrott, izgalmas, egyszerre harcias és melodikus fémzene érkezett.

* * *

Bő egy hónap távlatából nincs garancia arra, hogy a legapróbb részletekig, mértani pontossággal beszámoljak a Black Hell Fest első napjának eseményeiről, arra viszont van, hogy mindaz ami megmaradt a fejemben, valóban érdemes a felidézésre. Az ok, amiért ez a beszámoló egyedül a Skyforgerre korlátozódik, hogy ez a nagyszerű együttes minden figyelmemet lefoglalta az este folyamán: a koncert előtt a merchandise-os pultjuknál töltött, Andy-vel, a menedzser/mindenesükkel való beszélgetéssel telt óráktól kezdve a vásárláson (Perkonkalve - Thunderforge-póló, melyet magamra is öltöttem gyorsan), és a frenetikus hangulatú koncerten át egészen az euforikus állapotban történő tarhálásomig (kösz a lóvét, Fieldy!), majd az újabb vásárlásig (nem akartam a bakelitlemezzel a kezemben végigzúzni a koncertet).

Amikor megérkezésem után nem sokkal hátramentem megnézni a portékát, Andy épp egy német sráccal dumált, aki valami számomra homályos oknál fogva jött Budapestre párezer kilométert utazva megnézni a letteket – és nem ő volt az egyetlen külföldi a koncerten. Rövidesen megjöttek Andy magyar ismerősei, kontaktjai, a zenemagazin.hu-s Hinek Ricsiék, akik az [a]http://zenemagazin.fpn.hu/modules.php?name=News&file=article&sid=2552&mode=&order=0&thold=0[text]elsők között írtak[/a] a magyar weben a Skyforgerről anno, és akikkel azóta is tartják a kapcsolatot (Ricsi térképe alapján jutottak el erre a nem egyszerű helyre a Fényes Adolf utcában). Mint kiderült, Ricsinek köszönhető az is, hogy potom pénzért (póló, CD 2500, vinil: 3750, pulóver: 5000) juthattunk a cuccokhoz – ti. Andy megkérte, javasoljon árakat HUF-ban. Mondanom sem kell, az említettekkel karöltve később a koncerten, testközelből, az első sorból fejeztük ki hálánkat és tiszteletünket a zenekar felé.

Mekkorát röhögtem, amikor Conatgion a KronosMortus webzine-en azt írta egyébként korrekt [a]http://www.kronosmortus.hu/node/1662[text]beszámolójában[/a], hogy „az első számtól az utolsóig hatalmas erejű együtténeklés (meglepően sokan ismerték a nem éppen közismert, lett nyelven íródott dalszövegeket) volt”. Talán a Skyforgernél azért még nem tartunk ott, ahol a finn metálos érettségiző nemzedék tart, aki különórákra jár, hogy finnül tudjon beszélgetni a Villékkel, Tuomasokkal, Pasikkal a koncertek után. Fogadni mernék, hogy Conatgionék a színpad jobb első sarkánál álltak, és többek között az én hajlóbálásom, és kamu-lett üvöltéseim és spontán kórus-kiegészítéseim kíséretében élvezték végig a koncertet (az egyik képükön felfedezni is vélem hajzatomat). Én sem hittem volna, hogy élőben ennyire átadjuk majd magunkat a lettek zenéjének, de alighanem valami olyasmiről van itt szó, amit az énekes/gitáros Peter fejteget Hinek Ricsi egy korábbi [a]http://www.zenemagazin.com/index.php?n=0000-30060&id=11690&_uutr_key=afbc5821&_umodule=8&_u8375_offset=0&_u8375_lineno=2&_u8375_ascdesc=asc&_u8375_ord=id&_u8378_offset=2&_u8378_lineno=10&_u8378_ascdesc=asc&_u8378_ord=id&_u81_offset=20&_u81_lineno=10&_u81_[text]interjújában[/a], a következő Skyforger album tematikája kapcsán: „Bár konkrét kapcsolat nincs a lettek és a poroszok [a kihalt balti népről van szó, tehát azért van némi kapcsolat – Gy.A.] között, hasonló hányattatott sors jutott nekik is, mint nekünk. Szeretnénk a következő lemezünkön csak velük foglalkozni, egyfajta emléket állítani nekik és felhívni a nagyobb, népesebb kultúrák figyelmét a hozzánk hasonló »kis« nemzetekre.” Úgy gondolom, magyarként (egy, a lettnél négyszer-ötször nagyobb nemzet részeként) is könnyen tudunk azonosulni ezzel a világszemlélettel, és ezekkel a zenébe öntött érzésekkel. Nagyszerű dolog végigkövetni a lemezek borítójában a lett szövegek angol fordításaihoz fűzött történelmi háttérinformációk hozzáolvasásával népük küzdelmeit, mely népre a miénkhez hasonlóan alaposan „rákenték a századok”.

A koncerten bemutatott repertoár már-már álomszerűnek mondható. A teljes setlist pontos ismerete nélkül, bizton állíthatom, semmi lényeges nem maradt ki a – hál'istennek – szép hosszúra nyúlt koncert során. A csak akusztikus hangszerekkel kísért, több szólamban énekelt tradicionális harci dalokat, melyek szerte az albumokon megtalálhatók, éppúgy elővezették (Zviegtin Zviedza Kara Zirgi – Nyerítenek a harci mének), mint az első album néhány nyersebb szerzeményét (Kalējs Kala Dbesīs – Kovácsolt az ég kovácsa), valamint az egyesek szerint legjobban sikerült lemezük, a Latviešu Strēlnieki (Lett lövészek) – blackes aprítások közé vegyített, helyenként kísérteties, helyenként folkos gitárzúzdákból álló – számai közül rengeteget (Kauja pie Plakaniem, Kauja pie Veisiem – A plakani és veisi a csata, Sešas ārprāta Dienas – Az őrület hat napja). Láthatóan ezek közül is azokat részesítették előnyben, amelyekben a black metál elemek helyett a népzenei dallamokkal és hangzásokkal jobban, izgalmasabban összefonódó, thrashes, poweres metál-riffek domináltak. Ezen összefonódás az utolsó „normál” nagylemezen, a 2003-as Perkonkalve (Mennydörgéskovácsló) albumon igen magas színvonalra ért – ennek megfelelően erről hallhattuk a legtöbb dalt. Kezdve a lemezt nyitó, együtténeklős intróval megspékelt Kad Ūsiņš Jaj (Mikor Ūsiņš vágtat) dübörgő riffjeivel, aztán később nagy örömömre a második szám, a Gada īsākā nakts (Az év legrövidebb éjjele) is elhangzott. Ez utóbbi annak iskolapéldája, hogyan lehet – kell! – egy sodró lendületű, dinamikus folkmelódiából elsöprő erejű zenei szélvészt, sziklamorzsoló dallamfolyamot kreálni a megfelelő szólamok megtalálásával. Az egyik legnagyszerűbb Skyfoger-nóta, a Migla, migla, rasa, rasa (Ó köd, ó köd, harmat, harmat)-ban pedig azt láthattuk, mi történik akkor, ha szent frigyre lép a folk és a metál (alcíme ti. svētās vedības, vagyis szent házasság v. eljegyzés. A lemez másik „leckéje”, a címadó tétel azt szemlélteti, a harci metál és a tradicionális ének- és furulyadallamok milyen pompásan illenek egymáshoz – ugyanez dudaszóval még katartikusabban a Semigalls' Warchant demó újrakiadásához illesztett Asinlauks (Vérmező) EP vezető dalában, az Uz Ziemeļkrastu (Az északi partokhoz)-ban.

Abban biztos voltam előre, hogy kompromisszumok nélkül, a teljes akusztikus hangszerparkot felvonultatva játszanak majd élőben – mint ahogy afelől sem voltak kétségeim, hogy a hangzás nem lesz a legtökéletesebb a Kék Yuk kazamatájában. Ehhez képest azt is mondhatnám, kellemes meglepetés ért, a koncert ugyanis maximálisan élvezhető volt – ki is élveztük maximálisan. Közülünk, akik ott tolongtunk a „koncertteremben”, sokan nagyon is tisztában voltak a Skyforger munkásságával, így nem volt nehéz magunkban „kiegészíteni” a néha nehezen elkapható duda-, citera-, ill. furulyadallamokat (ez utóbbiak hallatszottak legkevésbé). A kezdetektől őrjöngve, a bandát éltetve, SKY-FOR-GER-ezve, hatalmas fej- és ökölrázásokkal, tapssal díjaztuk a produkciót, aminek szemlátomást nagyon örültek a hagyományos öltözékekben fellépő (l. képek), meghatódott lettek. Főleg a népi hangszereket megszólaltató Kaspars vonzotta a tekinteteket, ahogy a borzasztóan szűkös helyen feltalálta magát, szlalomozott zenésztársai között, és őrületes rock'n'roll-hős pózokban pengette/fújta a pengetni/fújnivalót. A dobos Edgar és a gitáros Rihard kiesett a látószögemből, de a hallottak alapján ők is tették a dolgukat, ahogy kell. A frontember Peter személye, és különleges, fojtott, „öregemberes”, de energiától duzzadó, buzdítóan kiáltó énekhangja szintén elvarázsolt: tökéletes megtestesítője a rendíthetetlen, mokány északi harcosnak. A kevésbé mokány, sokkal inkább robosztus Edgar „Zirgs” basszert szintén könnyen el lehetett képzelni egy középkori csatamezőn – a banda tagjai közül egyébiránt ő tudta legkevésbé palástolni a lelkes fogadtatás felett érzett örömét. Nem mellékesen pedig ő volt a felelős a háttérvokál nagy részéért a számokban, amik alapvető gerincét adják a hangzásuknak – Kasparsszal tökéletesen vezették elő ezeket élőben.

* * *

Ha azon frissiben elkezdem írni ezt a beszámolót, és a fantasztikus élmény minden apró mozzanatát meg tudom ragadni, talán háromszor-négyszer ekkora szöveg kerekedik belőle. Összegzésül annyit mondanék, életem egyik legnagyobb koncertélménye volt a Skyforger budapesti fellépése, a műfajukon belül pedig mindenképpen ők a legjobbak. A Planetnoir tartsa meg jó szokását, hogy idecsábítja ezt az undergroundban ragadt (nagyon jó helyen van!), izgalmas zenét játszó bandát, örök hála nekik! A másnapi, negyedik, máshogyan pogány napra, a (görög mitológiával is kacérkodó) Rotting Christ koncertjére nem mentem el inkább Krisztus feltámadásának ünnepén – nem akarván magamra vonni az égiek haragját.

A fotókat a szerző készítette.