Nyári zápor után érkezem, közben kisütött a nap, a Vörösmarty téren nagy a sürgés-forgás – keresem a standokat, meg az ismerősöket, és persze egy száraz széket. A távolból hallatszanak a Katasztrófavédelem Központi Zenekarának fúvósai – még csak masíroznak körbe-körbe a téren. Szép tőlük, hogy elvállalták ezt, az én napom is egy aggódó szülői telefonnal indult az árvíz miatt.

Zentai Péter László köszöntőt mond, ő is kiemeli a katasztrófavédelem fontosságát ezekben a napokban, és külön köszönetet mond a Katasztrófavédelem Központi Zenekarának:

"lánykori nevén Tűzoltózenekar."

Megemlékezik Lillafüredről és Supka Gézáról, akinek a javaslatára, és ahol a rendezvénysorozat született, majd felkéri Háy Jánost, hogy nyissa meg a 84. Ünnepi Könyvhetet.

Háy János egy rövid írást olvas fel "A morzsamagyarok hazája" címmel. Szürrealisztikus elemekkel kevert, szatirikus szöveget hallunk, ún. "belga magyarokról", akiknek a hazahiánya oly égető, hogy már az éghez kell fordulniuk. Országot mindenképpen kell találni, de a földi hatalmak már nem segíthetnek. "Az ég királya" bosszús, hogy mit akarnak ezek már megint (itt hangzik el a plázacicás mondat), adott nekik legvidámabb barakktól zsíros földekig mindent, minek ez a hisztéria. Aztán utópisztikusra vált a hangvétel: igen, kaphatnak egy országot, ahol nem keverik Józsefet Attilával, és ami valóban az ő országuk. A pátosz és az utópia kicsit megzavar a szöveg első felének keserű iróniája miatt, de olyasmit hámozok ki, hogy igen, van esély, és van egy hely, ahol mindig, mindenki otthonra lel: "mert a magyar írónak van arca, és a magyar olvasónak van arca".

Ha már másnak nem. Úgyhogy reménykedjünk. Abban is, hogy sikerül legyűrni az árvizet. Hogy ne kelljen kitelepíteni az embereket az otthonaikból. És örüljünk, hogy idén is megnyílt a Könyvhét.