Molnár Péter szokásos bevezetőjével indul a program. Olgæ-ról, a slam poetry események visszatérő zenészéről így fogalmaz: „Ha nem tudnék magyarul, csak azért megtanulnék, hogy értsem Olgæ dalszövegeit.” Olgæ dalai után Szoboszlai Lilla és Bari István következnek, akik egy „táncos slamet” adnak elő. Bari István rövid monológgal vezeti fel a produkciót, melyben azt állítja: „Ahhoz, hogy teljes mértékben felszabadulj, először meg kell halnod.” Szoboszlai és Bari lenyűgöző összhangban mozognak a színpadon, táncuk nemcsak illusztrálja az elhangzott szöveget, hanem önmagában is történetet mesél el.

A csütörtöki és pénteki napon már számos slamet és fellépőt ismerek, de újdonságokkal is szolgál a program. Strobl Maja és Szőke Sára a képzőművészet eszközeivel gondolkodnak a szövegekről: az előadás közben a színpad mellett rajzolnak, illetve a közönséget is bevonják az alkotásba. Ők készítették az „Underground Slam Academy” felirattal és logójával ellátott molinót is. Ada Vilhan képzőművész az esemény közreműködőit és nézőit kérdezi meg a szabadság fogalmáról. A slamek között Pető Dávid játszik cajonon.

Már az első két nap is több példa volt arra, hogy a szabadság nemcsak közéleti, hanem magánéleti szinten is releváns kérdéseket vethet fel. Több slam a szerelem és a párkapcsolatok témáját is behozza a színpadra. Sipos Tímea egy fájdalmas szerelmi csalódást idéz fel, megállapítva: a fájdalom átmeneti. Konrád Bori a szerelem felszabadító erejét választotta témájának: „olyan, mint egy tánc, ahol néha a másik lábára lépsz, máskor meg ő téveszti el az ütemet”. Matúš Pukančík (Szlovákia) egy autóút metaforáját használja egy olyan kapcsolat jellemzésére, amelyben két ember egy ideig látszólag egy úton halad, de valójában egészen más irányba tart. Hanka Nguyen (Csehország/Vietnám) slamje egy szerelem emlékeit és zátonyra futását rögzíti. Pratham Yadav (India) szövege azt mutatja meg, hogy bizonyos esetekben a felejtés nyújt szabadságot: főleg, ha a másik hatása alól kell felszabadulnunk. „A szüleim neveltek és a Disney” – kezdi slamjét Maria Vilalobos (Portugália), majd bemutatja, hogyan torzíthatják el a mesék a szerelemről alkotott képünket addig a pontig, míg

„nem tudjuk megkülönböztetni a sárkányt a hercegtől”.

A szabadság kérdése óhatatlanul összekapcsolódik azzal is, hogy milyen nyelven gondolkodunk, nyilvánulunk meg.

„Sok nyelven beszélek, de a szabadság mindegyiken bonyolult”

– állapítja meg Maria Vilalobos (Portugália) a nyelv korlátairól szóló slamjében. Hasonló kérdéseket jár körül Galsi Sam szövege is, amelyben az identitás és nyelv, illetve az angol mint második nyelv problematikája jelenik meg. Glózer Ádám a mesterséges intelligenciát szólítja meg, kiemelve a kritikus gondolkodás hanyatlását. „Az élet már jóval azelőtt létezett, hogy te megjelentél volna. Az emberek már jóval azelőtt gondolkodtak, hogy te megfertőzted volna az agyukat” – jelenti ki.

Közéleti témákban sincs hiány, a korábbi szövegeken túl újak is felbukkannak. Hanka Nguyen (Csehország/Vietnám) a bevándorlói létről és a szénbányák által veszélyeztetett cseh kisvárosáról szól. Maria do Mar Neto (Portugália) a béke és az egymás felé fordulás fontosságára hívja fel a figyelmet. 

A politikai üldöztetés és a háborús traumák szintén megkerülhetetlen témái az eseménynek. Mark Symkin (Ukrajna) egy elképzelt, ideális kisvárost mutat be, egy másik slamjében pedig az orosz-ukrán háború pusztításait tárja elénk. Liana (Örményország) országának történelmét és a közelmúlt háborúinak szörnyűségeit mutatja be. Hanka Nguyen (Csehország/Vietnám) egy fiktív levelet ad elő, amelyet az 1989-ben Kínában tank elé álló, máig névtelen férfi írhatott volna a szerelmének a börtönből.

„Láttam, ahogy lelövik a szerelmemet”

– kezdi szívszorító szövegét Maiia Novkovich (Ukrajna), majd elmeséli annak abszurditását, hogyan nézte végig egy YouTube-videón, ahogy szerelmét lelövik. Zlata Karyzska (Ukrajna) azt kívánja, bárcsak felejteni tudna, hiszen akkor lehet, hogy fel tudná dolgozni a traumát. Másik szövegében szerelmét idézi meg, aki élénk rózsaszín pulóvert hordott, amelyet le kellett cserélnie zöldre, amikor katona lett. „Nincs jövőnk együtt. Számunkra csak a ma van” – fogalmazza meg.

Mágum Ádám slamje az elvesztegetett lehetőségeket idézi meg, azzal a fájdalmas felismeréssel, hogy döntéseink olykor kényelmetlen következményekkel járhatnak. Herczeg Jonatán szövege egy önmagával és a világgal is meghasonlott ember gondolatait tárja elénk, aki egyszerre vágyik arra, hogy megtalálják őt, ugyanakkor félelmet is kelt másokban. Finley Roles (Amerikai Egyesült Államok) egy csecsemő szemszögén keresztül mutatja be, hogyan válik egy alkohol és a bántalmazás által uralt otthon olyan környezetté, amelyet a gyermek még nem ért, de már érez. Zlata Karyzska (Ukrajna) nyolc költözésének indokait tárja fel, az otthontalanság érzését jeleníti meg. Pesti Elmó slamjében Júdásnak nevezi azokat a keresztényeket, akik Jézus nevét használják arra, hogy más emberek felett ítélkezzenek és gyűlöletet terjesszenek. Barát Zsófi egy két éve írott szövegét adja elő, amelyben a clickbait címek és a „doomscrolling” jelenségére reflektál. Pajor Tamás slamje

„egy átlagos magyar srácról szól, aki egy nyelvet sem beszél, de valójában mindegyiken tud”.

Pár órával a slam poetry esemény után egy számomra kedves előadó, Florence + The Machine koncertjén találom magam. Szerencsés egybeesés, hogy neki is van egy Free című dala, ez a koncert záródala, és a következő sorokat tartalmazza: „Is this how it is? / Is this how it's always been? / To exist in the face of suffering and death / And somehow still keep singing?” (Magyarul valahogy így: „Tényleg így van? Mindig is így volt? A szenvedéssel és halállal szemben létezni / És valahogy mégis tovább énekelni?”). A slammerekre gondolok ezeknél a soroknál, akik az elmúlt napokban a fölszabadulás érzését, vágyát vagy éppen annak hiányát mutatták meg a nézőknek és egymásnak, személyes és kollektív tapasztalatokon keresztül, saját vagy fiktív nézőpontokból. Szembenéztek fájdalommal, veszteséggel, halállal, de hallgatás helyett a beszédet választották. Talán ez is a szabadság egyik formája: a szenvedés ellenére megtalálni a saját hangunkat.

Fotó: Szegedi Adél