PRAE.HU: Ha körülnézünk a régió alternatív és kísérleti színházainak berkeiben, felfigyelhetünk arra, hogy egyre inkább politikai témájú előadásokkal találkozhatunk, radikális nyelvet kialakító, kritikus, szókimondó előadások ezek. Egyre erősebb a politikai színház jelenléte. Mi a helyzet ilyen szempontból Magyarországon, ahol a politika átitatja a mindennapokat, kitörölhetetlenül befurakodik a bőrünk alá? Reagál erre, a közelmúltban többször is pácban hagyott alternatív színházi szcéna?

Ha az a kérdés, politizál-e a színház, a válasz természetesen igen. Ha úgy tesszük föl a kérdést, politizáljon-e a sínház, akkor egy talán lehet a válasz. Ha akar. Ha szükségét érzik azok, akik egy előadással dolgoznak. Ha a diskurzusba bevonják a mai nap történéseit. Ha ezek a történetek arról szólnak, hogy hol avatkozik az állam az életedbe. Ha bemászik az ágyadba, odaül az asztalodhoz, simogatni akarja a gyereked buksiját. Ha pénzt ígér, és cserébe csak annyit kér, hogy szeresd. Akkor a színház nyugodtan azt mondhatja: takarodj! Kotródj a közterekről, ha mást nem tudsz, mint gyűlölni és gyűlöltetni. Dolgozz! Vitatkozz velem, velünk a közjóról! Hagyd a pártodban az erődet, velem, velünk pedig beszélj úgy, ahogy normális emberekkel kell! Ez lehetne egy hagyományosan érdektelen válasz.

Kezdjük másként. Mi van akkor, ha a politika csinál színházat? Nem az igazgatókra, a pénzre, a buzizásra gondolok. Nem. Arra, hogy a politika színházzá változtatja a közről való szólást. Feltölti a valóságot – mert nem érti, nem akarja érteni, a maga képére formálni akarja (mily megengedő vagyok – piha!) – a színházszerű fikcióval, műviséggel. Olyan anyaggal, amiből a színház felépíti a maga valóságát, a politika felépíti az álvalóságokat. A szereplőket jókra és rosszakra osztja, kiosztja a szöveget, fizeti – rablásból fedezve – a muzsikát, és beint. A mállékony mítoszok, a hamis köntösök, a múlt köde, mind valóságként mutatkozik, pedig csak üres. Még héj sem. Csak üres. Ekkor a színház lesz a valósággá és politikává. Éles fénybe kerül a leleplezés. A valóság nyelve az erőszaké, így az enyészeté lesz, a színház nyelve pedig hús és vér és valóság. Nem mindenkit érint, és nem mindenki érintett ebben a metamorfózisban. Az elszórakozott színház továbbra is csak addig nyújtózkodik, amíg az előfüggönye ér. De ki meri kidugni a lábát a hidegbe, és ki teszi értünk a tűzbe a kezét?

PRAE.HU: Ezzel összefüggésben, kérlek, emeld ki azokat a fesztiválon szereplő előadásokat, amelyek ilyen jellegű tematikát hoznak Szegedre.

Akik az idén a THEALTER-re jöttek, bőven hoztak reflexiót a jelenre. Ki gondolta volna, hogy az Elnökúr kifejezés a sokat próbált Gergyénél éppúgy fölbukkan, mint a Horváth Mihály Gimnázium Legnagyobb magyar című produkciójában? Azok gondolták, akik a színházból annak tükrén át, látják, érzik: az Elnökúr lassan a bőrünk alá ért. Ott kaparászik a csontkezeivel, hátha maradt még rajtunk egy kis husi, amit a zombiajival fölzabáltathat. A terror előérzete így a színház valóságában képes egy oly régi mesét is életre kelteni, mint a Toldi. Ugyan, hát micsoda politika van a klasszikus Arany Jánosban? Ha lehelni kezded a korpuszt, látod, talpnyalók és erőszakik nyomulnak György oldalán. Jah, ő vitéz, igaz, s van a jó király. Három gesztus, és a mai udvarban vagyunk. Rőt Bizánc, mondaná Faludy. Belerohadtam a rohadt politikátokba, hörgi, sziszegi, tátogja Sziveri a Kosztolányi Színház előadásában. Hosszú kezei bénán lógnak a beteg test mellett. Költő vagyok, de ha ti nem, akkor nekem kell. Akkor inkább én hajítom az esztétikámat a kutyák elé. A Halottaskönyvben egy tiszti tányérsapka vándorol halottról halottra, a csontváz pedig tiszteleg. A Metanoia csak sorolja a dicső cseh múlt idióta királyait, egy kislány hangjával nevetünk a képtelen múlt koronás királyain, egy igazán pompásan fölképelt előadásban. Mi ez? Politika? És az is politika, ha Kristian a Via Negativa előadásában a seggével beszél a közönségnek? A csupasz test az utolsó tulajdonunk, amibe nem költözött még be az ideológia, a teória, a hamisított tudatok sokasága? Egy ánus szebben beszél, mint a szánk?

PRAE.HU: Milyen szempontok alapján történt idén a válogatás? Gondolom, szempont az aktualitás, vajon tematikai szempontok játszanak közre, vagy teljességre törekszetek?

A válogatás válogatja magát. Válogat a pályázat, a pénz, a barátaink is válogatnak. Vannak, akikben feltétlenül megbízunk, akkor is, ha tévedünk. Mert egy fesztiválban fennáll a tévedés joga. Azok jönnek Szegedre, akikben hiszünk. Hiszünk a csalódásban is, és hiszünk abban, hogy a néző hisz nekünk. Azaz, általunk (is) szeretni kezdi a színházat, azt a csapatot, akik nekik játsszanak. Akiket az utcára küldünk, ők az utca kockázatával számolnak. Akik visszatérnek a Régi Zsinagógába, a falakat akarják, a nyikorgó színpadot, a csupasz padlót, az építési állványokra fellógatott reflektorok pattogását. A Kisszínház néhány napra ledobja a puccot. Na végre – szól a portás. Egy hétig itt színház lesz. Telt házakkal.

Aztán az idő is válogat. Behoz és elenged. Ha nézek vissza, akkor háromszáznál is több színházat látok vagy negyven országot, három ezernél is több fellépőt. Igen, a munkatársaim is válogatnak, én is, de egyikőnk sem gondolja azt, hogy mindez MI vagyunk. Ők, akik jönnek, hónapokat, éveket, évtizedeket dolgoznak, és mi megcsípünk egy-egy pillanatot. Mintha a tűzbe néznénk. Ott, messze, valahol azért táplálták, hogy itt lobogni tudjon. Nekünk. A metafora is elfedi a valóságot, ám az élő, forró színház képes fölrobbantani metaforát és politikát. Hiszen minden darab után az utcára mész!