Azt hihetnénk, hogy a Túl a barátságon, az I Love You Phillip Morris vagy a Milk után már nem lehet valami "túl homoszexuális" Hollywoodban. Pedig a kilós aranygyűrűkben zongorázó matinéidol és showman, Liberace életét feldolgozó biopic csupán az HBO műsorán ment le az Egyesült Államokban – a búcsúfilmjét rendező Steven Soderbergh bevallása szerint nem talált más gyártót, aki pénzt forgatott volna a projektbe. Pedig a világhírű előadóművész, ki nem is annyira zenei tehetségével, mint csillogó luxusruháival, negédes humorával és a zenei körítést mindig látványcentrikus show-val fűszerező előadásmódjával vált egykor a legjobban fizetett fellépővé, elsősorban az Egyesült Államokban találta meg közönségét. A homoszexuális kultúra köztudatba való belopódzása előtt a konzervatív publikumnak eszébe sem jutott, hogy maníros, túljátszott gesztusaiban, óriási szőrmebundáiban vagy affektált hangleejtésében a szexuális orientáció, és nem pedig az érzékeny művészlélek nyomait keresse.

Liberace-nek így nem is "művészete", hanem magánélete az érdekfeszítő: a nyilvánosság előtt homoszexualitását következetesen tagadó énekes a zongorájára polcolt gyertyatartója mögött bizony kivette a részét az élet illegális élvezetéből. A Túl a csillogáson alaptörténetét a mindössze 16 éves Scott Thorsonnal folytatott, szövevényes viszonya szolgáltatja – ám hogy Soderberghet a sztoriból nem a valósághoz, hanem az érzelmek komplexitásához való hűség érdekelte igazán, az abból is látszik, hogy Scott szerepét az idén 43 éves Matt Damonnal játszatja el. Habár a naiv Scott élete és Liberace-val szőtt afférja meglehetősen kiszámíthatóan kanyarog (ez a film egyetlen negatívuma), a Túl a csillogáson mégis lebilincselő, részletgazdag alkotás. Thorson előbb alkalmazottja, majd hamar szeretője, sofőrje és mindenese lesz az idősödő előadónak, aki Scott szemében egyszerre tűnik életét glamúrba burkoló zseninek és kiszolgáltatott, magányos öregembernek, akinek szüksége van Scott társaságára és szeretetére.
Richard LaGravenese szkriptjének titka, hogy nem takarja el Liberace jellemének egyik oldalát sem: az élete egyik legerősebb, legérzékenyebb alakítását nyújtó (!) Michael Douglas megformálásában ott motoszkál a magától sokakat elidegenítő sztár sértett magányossága, mindent bekebelező nárcizmusa és feneketlen szeretetéhsége is. Könnyű átlátni Liberace húzásaiban a szeretetet felébresztő manipulációkat, ám az "öreg királynő" teljes természetességgel ölti magára az áldozatszerepet – a film finoman utal rá, hogy az önmagát elfogadtatni vágyó, az embereket minden pillanatban szórakoztatni kívánó Liberace komplexusai a hideg, távolságtartó, örök-elégedetlen édesanya viselkedésére vezethetők vissza. Egy kegyetlen, de humoros jelenetben az anya egy valag pénzt nyert Liberace otthoni nyerőgépén, ám a masina üres, s mikor a konyhából kitévedő fiú nem talál magánál elég aprót, az anyuka kimért hangon bejelenti: "Csekket is elfogadok." Az érzelmeket szigorúan kikalkulált összegekben mérő kapcsolat Scott és Liberace – amúgy őszintének beállított – szerelmére is jellemző. Először csak a szokásos ösvényen barangol a gazdag mentor és a fiatal-ártatlan pártfogolt duója, mikor Liberace felöltözteti Scottot az általa kedvelt, túlzó luxusruházatba. Ám ahogy akarva-akaratlanul is megvásárolja Liberace az ifjonti szerelmet, elkezdi kisajátítani és saját képére formálni a fiút – szó szerint.

Az amerikai szépségkultúra szellemes kritikáját nyújtó filmben Dr. Jack Startz plasztikai sebész varr új arcot Liberace-nek, majd a sztár kérésére Scottnak is – csakhogy Thorsonnak a zenész egyik fiatalosabb festménye alapján plasztikázzák át az arcát. Liberace ugyanis örökbe akarja fogadni Scottot, ezért nem csak megfiatalítja – hiszen valójában csak pelyhedző állú selyemfiúkra vágyik, a "megöregedett" szeretőit rendre kidobja –, de "génjeit", arcát is átörökíti rá. Ahogy Liberace előadásain is az örök csillogás és megfakulatlan szépség illúzióját igyekszik megteremteni, úgy magánéletéből is kiműti a nem kívánt problémákat: a Mielőtt éjfélt üt az óra mesteri vitakultúráját halványan megidéző Liberace-Thorson veszekedésekben például mesteri fokra fejleszti azokat az elterelő technikákat, amelyek profán védelmi mechanizmusként őrzik titkait és "sérthetetlen" személyiségét. Hogy közben Scott nekilódul a leejtőn, mert Liberace-függősége mellé beszedett egy gyógyszeraddikciót is a "kaliforniai diétának" köszönhetően, az se a sztárt, se a plasztikai sebészt nem hatja meg túlzottan.

Kölcsönös függésre épülő párkapcsolatuk nagyjából azután indul mélyrepülésnek, hogy a duó átszabatja magát – ekkor már olyan mélyen összekuszálódtak a szerepek, hogy Liberace nem csak szeretője, de apafigurája és legjobb barátja is Scottnak. LaGravenese forgatókönyvében olyan ügyesen és szorosan kapaszkodnak egymásba a motívumok, hogy második nézésre is felfedezhetőek a kapcsolathálót elmélyítő nüanszok. Ám meg kell hagyni, hogy a Túl a csillogáson egyáltalán nem az a vérkomoly dráma: üdítően önironikus és pajkosan poénos film, amely első félórájában szinte teljesen kimeríti a homo-humor tárházát. De korántsem bántó módon: habár tisztában van a megjátszásra és túlzásokra épülő glamúrközeg nevetségességével, mégis szívvel-lélekkel kacag együtt a néha karikaturisztikusra (Dr. Startz), néha drámaira (Scott) vett karakterekkel. A szkriptnél pedig csak a színészek játékát érheti több dicséret, az aprólékosan megrajzolt figurák ugyanis jutalomjátékot biztosítanak sok sztárnak, így a sok alibiszerep után végre magára találó Matt Damonnak, aki a naiv ficsúrt, az elkényeztetett playboy-t és a kisemmizett szeretőt is flottul adja, hogy a plasztikai sebészt frappánsan túljátszva, ám ügyes komikusi érzékkel alakító Rob Lowe-ről már ne is beszéljünk.

Michael Douglas azzal sokkol, hogy Sean Penn Harvey Milk alakításánál is emlékezetesebbet nyújt, Liberace-je ugyanis nem csak piszkosul vicces, de egyben mélységesen sérült karakter is, Douglasnek minden rezdülése, arcmimikája, manírja olyan beszédes, mint maga Liberace egy-egy átpezsgőzött jakuzzi-fürdő után. Ráadásul az AIDS-ben elsorvadó sztár története nagyon is személyes lehet Douglasnek, hiszen alig egy-két éve vívott küzdelmet a rákbetegséggel. De személyes projekt ez Steven Soderbergh-nek is, aki nem véletlenül választotta búcsúfilmjének a Túl a csillogáson-t. Liberace ars poeticája és személyiségének kettőssége gyűrődésmentesen illeszkedik a soderbergh-i életműhöz is: a mindig és mindenkit szórakoztatni igyekvő showman és a magánéletében az embereket saját képére átdolgozó művész-zsarnok érdekfeszítő alapanyagot szolgáltatott az egyszer hollywoodi közönségfilmeket, másszor innovatív, művészi hangvételű mozikat (ld. Schizopolis) rendező Soderbergh-nek. Ám míg karrierje során sokszor filmről filmre változott a rendezői attitűd, addig a Túl a csillogáson azzal tesz pontot az életműre, hogy perfektül kombinálja a két megközelítésmódot: Soderbergh utolsó rendezése nem csak mélyre ásó, kimunkált karaktertanulmány, de egyben humorral habosított, felhőtlenül szórakoztató mű is.

Túl a csillogáson (Behind The Candelabra)