Fischer Ádám az elmúlt évekre jellemző Wagner-tendenciák (lásd a [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=659[text]Rockenbauer-interjút[/a]) tanulságai alapján egy fiatalokat megszólítani képes, ugyanakkor a klasszikus operavilág kedvelőit is kiszolgáló előadás-sorozatot álmodott meg: az énekesek koncertruhában vannak, keveset mozognak; a díszlet egyszerű és statikus, ám méretes, multifunkciós videófal (szabályozható áttetszőségű ablak: spanyolfal, tükör és kivetítő egyben) és változatos fénytechnika, továbbá táncosok és bábosok „keverik a kártyákat”.

A Rajna kincse három helyszíne (Rajna – Walhalla – alvilág, majd újra Walhalla – Rajna) egy színpadképen osztozik, s minden változást kizárólag vizuális effektek jeleznek. Néhány, a következő év(ek)re bizonyára finomodó részlettől eltekintve a koncepció igen meggyőző. Őszintén remélhetjük, hogy Fischer Ádám valóban meghódítja a világot a Budapesti Wagner Napok ötleteivel! A művészek az egy héttel ezelőtt megtartott sajtótájékoztatón hangsúlyozták, hogy az idei évet főpróbának tekintik a 2008-as teljes Ring előtt, s várnak minden építő jellegű kritikát. A következőkben a dicséret mellett tehát néhány, remélhetőleg továbbgondolásra ösztönző megjegyzést is elszórtam.

Teljes sötétség. A videófalat alulról lassan aranysárga színű hullámok lepik be: ez a Rajna. Az első kép a folyó habjaiban játszadozó, Alberich törppel (Hartmut Welker) kacérkodó sellőket jeleníti meg, s e jelenet kapcsán Hartmut Schörghofer rendező már az első öt percben bemutatja, mire számíthatunk. Magam pedig megnyugodva kényelembe helyezkedem: előzetes elvárásaim azonnal teljesültek. (Feltettem ugyanis magamban, hogy amennyiben nem lesz legalábbis visszafogott erotika a színpadon, nem hiszem el a rendezés modern és kortárs voltát. Az utóbbi időben tudniillik nincs sem kortárs tánc, sem avantgarde színház némi pucérkodás nélkül, de még a magyar operai „hagyományok” is ismernek efféle megoldást; lásd [a]http://www.prae.hu/prae/articles.php?aid=208[text]írásomat az Erkelről[/a].)

Nos, igen jó érzékkel oldotta meg a kényes feladatot a stáb: a sellők szólamát megszólaltató énekesnők (Korondi Anna, Gémes Katalin és Schöck Atala) ezúttal ruhában maradnak, ám a kombinált videofal mögött Doppelgängereik kihívó öltözékben táncolnak – table dance stílusban. A kivetítőn pedig víz alatt úszkálva láthatjuk közelképeken a balettosokat, a buja törp pedig hol hozzájuk, hol az énekesnőkhöz fordul.

A Rajna kincse (Das Rheingold) megjelenítését sziporkázó ötlettel oldották meg. A német szöveg ugyanis többször rájátszik a címadó kincs színarannyal (reines Gold) való nyelvi hasonlatosságára, s a trapéz alakú színpadi emelvény a hirtelen kigyulladó sárga megvilágításban azonnal egy aranyrúd (vagy, a lépcsőket is a képhez értve, egy maya piramis) képét idézi.

Welker az első néhány perc után rázódott bele szerepébe, onnantól egyenletesen kiemelkedő teljesítményt nyújt. A sellő-tercett azonban nem volt makulátlan: Gémes Katalin hangjának élesebb tónusa sajnos némiképp elütött társaiétól. (Az utolsó kép kívülről énekelt sellő-dala pedig – a MÜPA kiváló hangszigetelése miatt forszírozott hangerő következtében – bizony, már-már csúnyára sikeredett.)

A megkettőzés eszközével gyakorta, ám meglátásom szerint nem teljesen következetesen él a rendezés, s talán a következetesség hiányát lehet felróni a második kép vizuális megoldásai kapcsán is. Míg az első, zeneileg igen mozgalmas jelenetet gazdag vizuális anyaggal kísérve láthattuk, a következőkben a Walhallabeli, meglehetősen statikus tanácskozás (a bonyodalom) alig kap multimédiás támogatást. Pedig volna helye: akár a vár felépültét, akár az első kép eseményét elbeszélő Loge (Christian Franz) monológját kísérhetné flashback. A videófalon mindössze egy, az építést jelző toronydaru (!) látható, ellenben a munkát a történet szerint elvégző óriásokat (Thomas Jesatko és Jyrhi Korhonen) két hatalmas maszk, valamint egyetlen méretes, markát tartó alkar stilizálja.

A kar – melyet több táncos mozgat – majdnem tökéletes kifejezés: valóban kapcsolatban áll a fizetségüket követelő óriásokkal („Kezünkben vagy!”), azonban a két fej kilóg a képi világból. Talán mégis helyes volt a maya piramist belelátni az első jelenetbe, vagy csak egyszerűen az Inkák-kiállítással interferált a bábtervező fantáziája? A fejeket azonban kimondottan a latin-amerikai őslakos törzsek kisplasztikáira jellemző vonásokkal ruházták föl: az egyik W-alakú „tetoválást”, a másik barkót és punkfrizurát visel, mozgatható szemöldökük pedig mint kommunikációs kód, kimondottan a bóvli kategóriába esik. Jellemző, hogy az igen hosszúra nyúló kép drámai csúcspontján („Durch Raub” – „El kell lopni”, mármint a kincset) a 10 mp csend hatását tönkreteszi egy diszkréten felcsörrenő mobiltelefon.

Loge (Christian Franz) egészen zseniális, az est egyértelműen legjobb szereplője. Éneklése ugyan néha operettes megoldásokat idézett fel, ám a megszemélyesített karakter (intrikus) megengedi a hangszínnel és a formálással való játékot. Lenyűgöző, milyen természetes könnyedséggel – és a fáradtság legkisebb jele nélkül – énekli végig a darabot. Kíváncsi vagyok, Siegmundként is hasonlóan sziporkázó előadást hallhatunk-e tőle.

James Johnson Wotan-ja hozzá képest kissé fáradtnak hatott; nekem azonnal Berczelly István basszistánk jutott róla eszembe. Felszabadult játéka, színpadi mozgása mindazonáltal jelezte, hogy profiról: idősödő profiról van szó. (Talán sajnálhatjuk, hogy az előzetes hírekkel szemben nem Perencz Béla lett Wotan.) A két óriás közül nekem Thomas Jesatko Fasoltja tetszett jobban, Jyrki Korhonen Fafnerként fátyolos hangon és egy-egy intonációs megingással, azaz óriás módjára énekelt. Németh Judit a tőle megszokott profizmussal hozta a szerepét, s üdítően friss volt a két fiatal: Herczenik Anna és Fekete Attila szereplése is. Csak remélni lehet, hogy néhány év múlva ők veszik majd át az addigra már világhírű Budapesti Wagner Napok főszerepeit…

A harmadik képre az alvilágba „liftezett le” Wotan és Loge. A Nibelungok pokla újra igen erős vizuális megjelenítést kapott: a sziszifuszi munkára kényszerített alattvalók lila testhezálló szerelésben jönnek-mennek, később intenzív fekete-fehér kontrasztos árnyjáték következik, a kék, illetve zöld színekkel festett színpad pedig talán hangulatokat jelez. A négy férfi: Wotan, Loge, Alberich és Mime jelenete zenei szempontból semmi kívánnivalót nem hagy maga után, és hál’ isten egyikük sem él az elcsépelt operai mozgásgesztusokkal.

A dramaturgiával azonban más a helyzet. Egyfelől egészen zseniális az előbb sárkánnyá, majd békává változó Alberich fekete-fehér árny-metamorfózisa; másfelől azonban a „láthatatlan sisak” és a gyűrű (az a bizonyos…) egyszerűen nem látszanak, márpedig zavaró lehet – ha már audiovizuális műfajról van szó –, hogy nem látjuk a kellékeket. Az énekesek kellékei nem kevésbé érdekesek, s ismét következetlenséget mutatnak: Wotan lándzsája ugyanis hatalmas méretben és igen sokat van színpadon, noha dramaturgiai funkciója nincs; csupán a nevezetes vezérmotívum miatt kell (tényleg kell?) megjeleníteni.

Hasonló problémák zavartak a visszatérő Walhalla-színben: az énekelt szöveg szerint legalább tizenöt percen keresztül megkötözött(!) Alberich folyamatosan széles mozdulatokkal gesztikulál, és feloldása is csak egy érintés. Talán érdemes volna a stilizált kötéllel mégiscsak megjeleníteni a szöveg által előírt elemet.

A gyűrű-átok jelenete újra zseniális: míg a törp átkát énekli, a bibliai történetből ismerős módon egy láthatatlan kéz kezd írni a (video)falra, mely a szín-változást jelző liftezés során üvegkarcolatba tűnik át. (A felirat megfejtői között féléves prae.hu előfizetést sorsolunk ki : FMRFNΠ٩ ИMI MIПИ MRTxx) A két óriás vitájának később épp az átok következtében tragédiába torkolló kifejletét a Walhalla „üvegablakára” freccsenő digitális paradicsomszósszal illusztrálni azonban olcsó megoldásnak tetszett.

A fentiek alapján talán sikerül elképzelni a – kis túlzással – Sin City-t, a Gyűrűk Urát, vagy éppen a Térey/Krétakör: Nieblung-lakóparkot idéző színpadképet és rendezést. Wagner zenéjét illetően pedig a legjobb felvételeket érdemes elővenni, lévén a nemzetközi énekesgárda és Fischer Ádám a Ring avatottabbnál avatottabb előadói. Végezetül a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara erejéhez és lehetőségeihez mérten alighanem 200%-ot teljesített. Talán csak a rézfúvókon volna érdemes csiszolni: a fortissimók olykor nyersek, a halk szólók viszont bátortalanok voltak.

Azért elmondható, hogy az építő kritika jegyében felsoroltak ellenére történelmi pillanatnak lehettünk részesei június 7-én. Bíztatok minden zenekedvelőt, tegyen egy próbát a Fischer/MÜPA-féle Ringgel, mert valóban széles közönség számára fogyasztható előadás született most. S ha valakinek mégis fenntartásai maradnának, akkor nincs mese, lehet reklamálni Wagner mesternél…

Szereposztás:

Wotan – James Johnson
Donner – Olaf Bär
Froh – Fekete Attila
Loge – Christian Franz
Fricka – Németh Judit
Freia – Herczenik Anna
Erda – Hanna Schwarz
Alberich – Hartmut Welker
Mime – Herwig Pecoraro
Fafner – Jyrki Korhonen
Fasolt – Thomas Jesatko

Sellők:

Woglinde – Korondi Anna
Wellgunde – Gémes Katalin
Flosshilde – Schöck Atala